A VIII. DESZKA Fesztivál közönsége a debreceni Csokonai Színházban láthatta A show folytatódik című előadást. A Karaván Művészeti Alapítvány darabjának főhőse egy szimpatikus roma fiú, aki elindul a felnőtté válás útján, helyzetét azonban megnehezíti a hétköznapi rasszizmus. Az előadás rendezőjével, Nyári Oszkárral beszélgettünk.
KULTer.hu: Feltűnően fiatal, voltaképp gimnazista korú szereplői vannak az előadásnak. Kik ők és honnan érkeztek?
Az előadást bemutató társulat nem más, mint a Karaván Művészeti Alapítvány, ami igazából egy színészképző stúdióból indult, melynek célja az, hogy a színház eszközeivel segítse a gyerekek képességeinek fejlődését. Olyan gyerekekét, akik egy jó képzés magas tandíját nem tudnák kifizetni. Eleinte csak hetente, aztán egyre többet dolgoztam velük, majd bekapcsolódott Tóth Géza kollégám is (mindketten a kaposvári Csiky Gergely Színház színészei – a szerk.), készítettünk egy gyerekelőadást, amit ő rendezett, én pedig a feltételeket, a hátteret biztosítottam hozzá, és ezt sokáig játszottuk a Pince Színházban, Budapesten. Hetente egy-két alkalommal tartottuk a foglalkozásokat, próbákat, aztán egyre több előadást mutattunk be. Nagyon fontos volt számunkra, hogy színházban hozzuk létre ezt a stúdiót.
KULTer.hu: A közösség alkotó munkája általában a roma integráció kérdésköréhez kapcsolódik, vagy csak ehhez az előadáshoz választották ezt a témát?
Minden előadásunkban van egy olyan gondolat, ami valahogyan ehhez a témakörhöz kötődik. A Minden egér szereti a sajtot című mesében például a szürke és a fehér egerek küzdelme; a Mese a tűzpiros virágról pedig – az az orosz mese, amelyből a Szépség és a szörnyeteg is készült – a belső érték fontosságát hangsúlyozza. Ezután következett A show folytatódik című előadásunk. Az alapgondolatom egy sajátos tapasztataltból indult ki: sok olyan előadást láttam, sok olyan beszélgetést és témafelvetést hallottam, amelyek nagyon mélyen, ugyanakkor tragikus súllyal, teherrel beszélgettek a hétköznapi rasszizmus kérdéséről, és úgy éreztem, az ilyen témájú dialógusok azért akadnak el, azért nem alakulnak valódi párbeszéddé, mert mindig csak egy megmondó, egy erősen ható ember monológjai maradnak, és nagyon sokszor bűntudatot keltenek. A bűntudatkeltés pedig bezár, akihez szól, az nem fog pozitív választ adni, többségében nem is reagálnak rá az emberek. Én viszont megszólítani akarom az embereket, arra késztetni őket, hogy beszélgessenek. Ezért azt választottam, hogy az abszurd és az irónia felől közelítem meg ezt a témát, hogy nevessünk azokon az abszurd dolgokon, mint például az előítéletesség, ami szerintem alapvetően abszurd helyzeteket teremt, de a nevetés után egy picit mégis döbbenjünk le és komolyodjunk el. Ezt a két hatást váltogatjuk az előadásban. A darab dramaturgiáján töprengve egy Zanussi-film jutott eszembe, amelyben az egyik képkocka azt mutatja, amikor a főhős találkozik egy lánnyal, csak egymásra néznek a szökőkútnál. A következő pillanatban pedig már három éve élnek együtt, van két gyerekük, de nem jó nekik így. Ezt a technikát alkalmaztam én is. A főszereplő fiú életútjának nem látjuk minden egyes pillanatát, szenvedéstörténetének csak bizonyos fázisait emeltük ki, ezeknek az abszurditását hangsúlyoztuk a darabban. Arra törekedtünk, hogy párbeszédre késztessük a nézőinket, még ha ezzel – úgy tűnhet – le is mondunk valami másról.
KULTer.hu: Nem félt attól, hogy erről a bizonyos mélységről való lemondás művészi értelemben túl sematikussá teszi az előadást?
De igen, ennek a veszélye fennáll, és minden egyes előadás más, de ha jó arányban és tempóban, jó hangulatváltásokkal megy végig, akkor – bár azáltal, hogy nem megy le túl mélyre, felületesebb hatást ér el, mégis – elgondolkodtatja az embereket. Talán azért is, mert része az előadásnak az azt követő beszélgetés is. Nagyon fontos számunkra, hogy ne csak az előadásról, hanem magáról a témáról is beszélgessünk, mert ez voltaképp egy témafelvető előadás.
KULTer.hu: Ezek szerint a súlyosabb kérdések felvetését eleve tudatosan kerülték…
Nem a romagyilkosságokról beszélünk, nem a helyzetnek arról a végéről, amikor már baj van, hanem hogy egy kapcsolatfelvételkor, egy párbeszéd kezdetekor hogyan csúszik el a beszélgetés. Nagyon sokan magyarra és cigányra osztják az embereket, de én például magyar embernek vallom magam, aki roma származású, a magyar kultúra éppúgy fontos számomra, mint a roma gyökereim, és az egyik identitás erősíti a másikat, remélem legalábbis, hogy nem gyengíti.
KULTer.hu: Ennek a fiúnak az élete csupa hétköznapi buktatókon csúszik el anélkül, hogy egyetlen komolyabb tragédia történne vele. Ennyire könnyű elveszíteni az esélyeket? Mi erről a roma közösségek tapasztalata általában véve?
Az ember arra számít, hogy van esélye, közben pedig nincs, és ez szörnyű. Azért született ez az előadás, mert azt látom, hogy az emberek belenyugszanak a sorsukba, hogy már nem arról van szó, hogy hogyan kellene küzdeni, hanem elfogadják ezt a bánásmódot, miközben nem szabadna beletörődniük. Sőt, nemcsak hogy elfogadják – és itt lesz súlyosabb a dolog –, hanem azt is megfogalmazzák, hogy ennek mindig a „másik csapat” az oka, ettől a bűnbakkereséstől és gyűlölettől pedig még szörnyűbbé válik az egész helyzet. Én arra szeretném az embereket inspirálni, arra felé vezetni a gondolataikat, hogy vegyék tudomásul a fennálló helyzetet, s azt is, hogy ezzel kell kezdeni valamit, bár persze egyik napról a másikra nem lehet mindent megoldani. Ez egy hosszú út, amin közösen kell végigmennünk. Nagyon érdekes, mert rá lehet világítani arra a hétköznapi rasszizmusra, ami fel sem tűnik nekünk, s arra, hogy mennyire nem valljuk be magunknak az előítéleteinket. Az előadás készítésével az volt az eredeti szándékom, hogy kinevessem annak az abszurditását, hogy valakinek az életét az tölti ki, hogy a másik ember felé gyűlöletet táplál. Hogy magunk felé engedékenyek vagyunk, mások felé viszont iszonyúan szigorúak, és hogy két mércével mérünk. Ezeket a legalapvetőbb dolgokat igyekeztem a felszínre hozni, de nem a hozzájuk tapadó érzelmeket, hanem mindennek az értelmét. Könnyen lehet, hogy ebben az előadásban egy valódi dialógus, egyetlen érzelmektől feszülő párbeszéd sem hangzik el, de az előítéleteket lebuktatja, rávilágít a hétköznapi rasszizmus abszurditására. És jól látszik az is, hogy ezek az előítéletek mennyire a tudatlanságból fakadnak.
KULTer.hu: Úgy tűnik, inkább társadalmi feladatra koncentrált az előadással, mintsem művészire…
A színháznak társadalmi feladata is van, úgy gondolom, és annak, hogy az embereknek hogyan nyitjuk ki a szemét, a szívét, a lelkét, nagyon sok módja létezik. Ezt az előadást a 16-18 éves korosztálynak szántam, azért is választottam a show műfaját, szerettem volna, ha a fiatalok elmondják a véleményüket, ahogy a már említett beszélgetéseken egyébként meg is teszik. Az a srác, aki a főhős fiút játssza, szimpatikus, a közönség együtt tud vele érezni. Gyakran szurkolnak neki. Kíváncsi voltam, hogy a tizenévesek mennyire tudnak belehelyezkedni a főhős helyzetébe, és nagyon jó visszajelzések érkeztek ezzel kapcsolatban. Művészi szempontból nézve nem ez az előadás lesz a pályám csúcsa, ennek más a feladata. Számomra ez egy kellemes élményként megélt áldozathozatal, egy olyan előadás, ami a hétköznapi embereket gondolkodtatja el. Egyébként az eredeti, negyven perces változatnak Hétköznapi show volt a címe, aztán készítettünk egy másik változatot is, új jelenetekkel bővítve, és ebből lett a mostani előadás A show folytatódik címmel.
A fotókat Simara László készítette.
