A József Attila Kör most újraindult kritikai sorozata, az ImPulzus ezúttal azt a célt tűzte ki maga elé, hogy olyan szépirodalmi műveket vizsgáljon, amelyek társadalmi kérdésekre reflektálnak. A társadalmi felelősség, szolidaritás problémája mellett az újraolvasás is fontos eleme a beszélgetéssorozatnak – Tar Sándor 1995-ös A mi utcánk című kötete esetén ez különösen hangsúlyos volt.
Az újraolvasás e kötetnél több szempontból is fontos lehet: a Tar-életmű kívül esik a legtöbb ember olvasási horizontján, annak ellenére, hogy az író az egyik legjelentősebb alakja (lehetne) a magyar prózának. Az est résztvevői ezúttal Fehér Renátó, Papp Máté, Szűcs Teri és Vass Norbert voltak. A moderátori szerepet Fehér Renátó látta el. Első kérdése arra irányult, kik lettek a jelenlévők kedvenc szereplői, illetve mik voltak a kedvenc történeteik. Papp Máté Dorogi figuráját emelte ki, illetve az Isten szeme-történetet, azonban hozzátette, hogy a mű egészére jellemző az erős atmoszférateremtés, amelyet ő Krasznahorkai Sátántangójához tudna hasonlítani. Vass Norbert két atipikus karaktert említett: a patkányirtót, illetve a postást. Az elsőt főként azért találta érdekesnek, mert a figura a falu közösségén kívül áll. A két, egymás számára idegen elem kapcsolatba lépésének a mikéntje is izgalmas eleme A mi utcánknak.
A moderátor következő kérdései a Tar-recepcióra vonatkoztak. Fehér Renátó idézte Esterházy Péter A te országodról szóló, a Hitelben megjelent írásának egy mondatát: „Akik nem tudnak beszélni, azok helyett annak kell beszélni, aki tud.” Ez a felfogás a szolidaritáson és a részvéten túl magában hordoz egyfajta hierarchiát is. De vajon igaz-e az idézett mondat? – tette fel a kérdést Fehér Renátó. Papp Máté válaszában kifejtette, hogy az Esterházy-mondat még ma is áll, hiszen sokan vannak, akik „nem tudnak beszélni” – „Kelet-Magyarországon vannak igen jó kis mi utcáink” – fogalmazott. De azt is hozzá kell tennünk a dologhoz, hogy akikről szól a mű − például Harapról vagy Dorogiról −, azok nyilván nem olvasták a könyvet. Vass Norbert ehhez a problémakörhöz érdekes adalékkal szolgált: egy interjú tanúsága szerint Tar meglepődött azon, hogy a gyártósoron valaki olvasta az egyik novelláját az Élet és Irodalomban. Az író az eset után el is gondolkodott azon, hogy megteheti-e, hogy megírja ezeknek a munkásoknak az életét. A továbbiakban Vass Norbert a Tar-regényt az újraolvasás kérdése mentén Bodor Ádám Verhovina madarai, illetve még nyomatékosabban a Kálmán Gábor Nova című művéhez hasonlította. Az utóbbi regényben ugyanis a bor szerepe hasonló, mint a Tar-szövegben. A Novában az ital elviszi a szöveget a mágikus realizmus irányába (nem tudjuk, hogy valóban mitikus ital-e vagy csak pancsolt szesz). A mi utcánkban pedig az alkohol sajátos üzemanyag a szereplők számára − ez szövegszerűen is megjelenik.
Szűcs Teri véleménye szerint szintén érvényes ma is az Esterházy-mondat. Azonban azt kifogásolta, hogy eseményszámba megy, hogyha az irodalom ilyesfajta szociális érzékenységgel bír. Kevés reprezentatív szövegről tudunk – az egyik szerinte bizonyos szempontból Borbély Szilárd Nincstelenekje lehet –, pedig sokkal többre lenne szükség. Ezzel szemben Papp Máté véleménye az volt, hogy az irodalom törekszik a mélyszegénység ábrázolására, csak nem jó irányból közelít.
Fehér Renátó azt a problémát vetette fel, hogy lehet-e egy irodalmi szövegnek „csak” ennyit mondania? Elég-e a szolidaritás? Erre azt a példát hozta fel, hogy az irodalomelmélet nem sokat tudott kezdeni Tar Sándor szövegeivel. A művek recepcióját ráadásul az ügynökbotrány is nehezítette. Szűcs Teri erre válaszul kifejtette, hogy ő ezt a fajta társadalmi kérdésekre reflektáló megszólalási módot elsősorban nyelvi projektnek, innovációnak tekinti. Meglepő módon Parti Nagy Lajos nevét hozta fel párhuzamként, akit ugyanúgy érdekel a periféria nyelve, mint Tart. „Ebben a könyvben vannak olyan mondatok, amelyekből simán kinő egy Parti Nagy Lajos-szöveg.” – fogalmazott. Vass Norbert ugyanerre az álláspontra helyezkedett, szerinte letisztult nyelven jelenik meg egy sajátos mitológia a szövegben. Időből és térből kiszakított hellyel van dolgunk (jó példa erre a „Görbe utca” név létrejötte, továbbá az akácfa, amely egyfajta mitikus helyként funkcionál, ahonnan belátni az egész falut). Ennek ellenére a szöveg nincs túlpoetizálva, tehát egy sikeres nyelvi projektnek tekinthető. Papp Máté ismét a Sátántangóhoz hasonlította a művet, ezúttal az elemi erejű nyelviségben találva meg a közös pontot.
Fehér Renátó továbbra is kétesélyesnek tartja, hogy az Esterházy-mondat tartható-e korunkban. Kritikaként fogalmazta meg, hogy érezhető a liberális baloldal felől egy részvétteljes mantra. Szűcs Teri erre válaszul kifejtette, hogy a nyelvi projekt alatt azt értette, a cél reprezentációs lehetőséget adni egy periférián élő csoportnak. Ebben azonban tényleg van egyfajta hatalmi gesztus, mint arra Fehér Renátó is rámutatott, de Tar elbeszélésmódja talán nem tart meg magának annyi hatalmat.
A következő etap témája a cigányság szövegben való jelenléte volt. Papp Máté és Vass Norbert nem érezték hangsúlyosnak a cigány szereplőket. Szűcs Teri hozzátette, hogy a mélyszegénység nem válogat. Ismét Borbély Szilárd művét hozta fel párhuzamként, amelyben a falu szélén élő családot úgy kezelik, mintha a cigánysoron laknának. Fehér Renátó szerint Borbély szövegét elsősorban nem a társadalomábrázolás, szolidaritás kérdése mentén olvassuk. A Nincstelenek cigányfigurája, Mesijás és Tar cigány karakterei között jelentős különbséget lát. (Ez a kijelentés összekapcsolható a korábban elhangzott, „elég-e »csak« ennyit mondani” kérdéssel.) Vass Norbert ehhez kapcsolódva az író helyzetét emelte ki. Szerinte Tar olyan volt, mint az italmérők a Görbe utcában: ők adják az „üzemanyagot”, de eközben meghallgatják a falusiakat is. Így az író egyfajta gyóntató figura lett, aki írásba tudta foglalni a történeteket.
Tovább fűzve a gondolatsort Fehér Renátó kifejtette, hogy a ciklus célja a láthatatlanok láthatóvá tétele. Azt a problémát vetette fel, hogy lehetséges-e, hogy nem a valós problémákat látjuk, hanem csak azok reprezentánsait. Szűcs Teri szerint napjaink polgári keretek között születő irodalma nem lát se fel, se le. Az intellektuális polgári közeg csak magát látja.
Vass Norbert Bukta Imrét hozta párhuzamba Tarral. Bukta ténylegesen beépíti ennek a munkásvilágnak a részeit műveibe, például fahulladékokat, traktorgumi-maradékokat. Egyszer alkalma nyílt beszélgetni a művésszel, akitől megkérdezte, hogy feljönnek-e megnézni kiállított műveit azok, akiket ábrázolnak. A válasza igen volt. Pedig a kiállítás maga mintha nem ezt sugallta volna, hiszen egy polgári közegben berendezett tárlatról volt szó. Talán magunk felé is kritikát kellene gyakorolni, hogy jól látjuk-e, sőt látjuk-e ezeket a polémiákat. Szűcs Teri üdvözölte a párhuzamot, szerinte ugyanis az irodalomban is vannak ilyen előítéltek. „Sok mindent nehezen olvasunk, ami a népi irodalomhoz kötődik” – fogalmazott. A szociálisan érzékeny irodalom felmutat valamilyen problémát, de legtöbbször ez akkor sikerül jól, amikor egyéni szenvedéssorozat révén jön létre. A jó szöveg kulcsa Papp Máté szerint is az, hogy „ott kell lenni” az alkotójának abban a közegben, amiről ír.
„Mennyit, milyen mélységben mond valamit a rendszerváltásról Tar?” – szólt Fehér Renátó kérdése. Ő maga az átmenet reprezentációját vélte felfedezni a szövegeiben. Vass Norbert szerint A mi utcánk sok mindent mond a korról, szereplői pedig tudnak humorral viszonyulni életükhöz, szemben például Bukta figuráival. Szűcs Teri saját bevallása szerint, amit tud a rendszerváltásról, azt Tartól, illetve Solt Ottiliától tudja. Tar műve nagyon jól megmutatja, hogy milyen a felesleges ember, mikor nem csak felesleges, hanem szegény is. Hozzátette, hogy a cigányság leszakadását a rendszerváltás után előre jelezte Solt Ottilia. A feleslegességre Vass Norbert Harap alakját hozta példának, aki annak ellenére jár Debrecenbe, hogy tudja, nincs rá szükség a gyárban.
„Az életkudarc erkölcsi kudarc is – mintha a társadalomnak ez lenne véleménye. Van-e az irodalomkritikusoknak szerepe ezen gondolat visszavonásában?” − tette fel az utolsó kérdést Fehér Renátó. Papp Máté szerint nincs. Vass Norbert egy műbeli jelenetet mesélt el ezzel kapcsolatban, amikor a szereplők kifejtik, hogy azért nem járnak templomba, mert nincs ünneplőruhájuk. Szerinte az lehet a feladat, hogy felismerjék az emberek, kinek nincs ünnepi ruhája és miért. Szűcs Teri úgy véli, állampolgárként is kritikusként is van felelősségünk.
Azt pedig mindenki döntse el maga, olvasóként és/vagy a kritikai beszélgetés hallgatójaként mekkora felelőssége van. A JAK ImPulzus új sorozata folytatódik, a lehetőség tehát megvan a párbeszédre.
ImPulzus – Beszélgetés Tar Sándor A mi utcánk című könyvéről, Kalicka Bistro, Budapest, 2014. május 27.
A fotókat a szerző készítette.
A hetedik debreceni Tar-túráról Vékony Zsolt írása itt olvasható!
