Sepsi László: Pinky (regényrészlet)

Felidae

1.

Azon az estén, mikor a motorkerékpár lassított a Tanács épületének lépcsői előtt, majd leadtak három lövést az öcsémre, akinek a repedésekbe lecsordogált agyvelején még napokkal később is galambok veszekedtek a párolgó esővíztől fülledt napsütésben, én három sarokkal arrébb éppen ittam, és mindent megtettem azért, hogy másnap reggel egy darab szarnak érezzem magam.

Azt mondják, pinkyből húsz-huszonkét feles kell, hogy belepusztulj, és mielőtt engedélyezték – jellemző, hogy az utolsó kisiskolás is megunta addigra, és ütősebb anyag után kutakodott –, a lobbisták ezt hajtogatták a tévének, a rádiónak és erről írattak vezércikkeket a szerkesztő cimboráikkal. Egy-két liter vodkából is kicsinál, tehát a pinky egyáltalán nem veszélyesebb az alkoholnál. Bár nem is veszélytelenebb.

A lövések pillanatában úgy a harmadik pohárnál tarthattam.

– Jön érted Wendy? – kérdezte a pultos, akinek fogalmam sincs a nevéről.

– Miért jönne?

– Mert most nincs itt.

Grimaszolok egyet, hozzátenném, hogy úgysem tud a vállára venni és hazavinni, de ma este nincs kedvem a tréfálkozáshoz. Néha van, néha, amikor már az első pohár használ és felülír mindent, és mókamester leszek tőle, a vicces csávó, akinek mindenre van egy riposztja és fejből tudja Bill Hicks összes műsorát, és ezeken az estéken nem kell még egy pohárral innom, mert ez akkor pont így jó, és az anyag megtette a dolgát. De ez nem egy ilyen este. Ez egy nyomorult este, mint amikor a rádióban a kedvenc számod szól, de nem tudod tisztán behozni a csatornát, ezért inkább eltekered a picsába, hátha a másik adón valami jobb lesz. Minden pohár pinky egy tekerés és minden következő csatorna ugyanolyan kásás.

Lenézek arra a bizonyos pohárra, és azt mondom inkább magamnak, mintsem a pultosnak:

– Nem használ ma.

– Látom.

A pinky, mint a neve is mutatja, rózsaszín. Sűrű, húsos, mintha minden kortyba beledaráltak volna egy egész vérnarancsot. Az íze is olyan: a színe miatt köhögés elleni szirupra számítanál, de mégsem az, inkább narancsos, keserű utóízzel, mert a héja is benne van, azt is le kell nyelni. Olyan két perc, míg beüt, és más ember leszel tőle. Ezt írják a hirdetésekre is: „MÁS EMBER LESZEL”, sötétrózsaszín, szinte bíbor nagybetűkkel, mellettük ott vigyorog Mr. Pinky, szakállas pofa cilinderben, kezében a takaros üvegcse, mint egy kencékkel, szörnyszülöttekkel és abortuszokkal boltoló csodadoktor a vadnyugaton. Mikor először megláttam, azt kérdeztem magamtól, vajon miért egy kiöregedett karakterszínésszel kampányolnak, aztán egy tévéműsorból megtudtam, hogy ez a fickó tényleg Mr. Pinky, az ember, aki feltalálta a drogot, ami egy éjszakára új személyiséget ad.

Sokat szerepel a tévében. Becsoszog, leül a műsorvezetővel szemben, látod, hogy zavarban van, a nevét se tudja kimondani, szinte félted szegény öregurat, hogy mindjárt felpattan és kirohan a stúdióból. Aztán hoznak neki egy pohárkával, általában egy feszes seggű hostess rózsaszín blúzban és miniszoknyában, Mr. Pinky pedig elfogadja a saját áruját, bedönti a szakálla alá, majd még mindig szelíden visszateszi a poharat a tálcára. A kamera ráközelít az arcára: Dr. Jekyll és Mr. Hyde élőben, néhány perc, és Mr. Pinky elmosolyodik, nekiáll anekdotákat mesélni, kikezd a hostesszel (ha azt nem menekítették ki időben), máskor táncol, énekel, hergeli a közönséget.

A legfontosabb különbség egy piás és egy pinkys között, ha rendesen hat az anyag, teljes a kontroll. Amikor Mr. Pinky táncol, nem kóvályog, hanem tűpontosan követi a lépéseket, amiket követnie kell. Amikor Mr. Pinky viccet mesél, nem gabalyodik bele a mondatokba és nem lövi el a poént már a rabbi érkezésekor. A tekintete tiszta. A mondatai koherensek. A személyisége az, ami már nem a régi.

– Talán ezt már nem kellene meginnod.

– Neked úgyis mindegy, nem?

– De, nekem az.

A váltás tiszta. Ha Mr. Pinky showman akar lenni, az lesz. Szívet szeretnél, eszet vagy bátorságot? Egy pohárka, és mind a tiéd – ha tudod, mit akarsz. Kiskölykök szaladgálnak az utcán egy feles után azzal a tudattal, hogy innentől minden rendben lesz, de én csak elvesztem a rózsaszín ködben.

– Tudod mit haver? Lassan bezárok.

– Még tíz óra sincs.

– Látsz itt magadon kívül bárki mást?

– Téged.

– Kurva vicces.

A hétfők ilyenek. Senki nem jön le a brancsból egy italra, mert úgy érzik, munkával kell indítaniuk a hetet: emiatt otthon ülnek és bámulják Mr. Pinky-t a tévében. Ahelyett, hogy itt bámulnák.

Lenézek az előttem álló pohárra. A folyadék teteje nem egyenletes a húsos darabkák miatt, kiemelkednek a sűrű léből, szabálytalanok és sima a felszínük, ott egy cafat rózsaszín máj, itt egy kis vese, agyvelő és agyvíz, amiket narancslében pácoltak. Ki szeretnél lenni ma éjszaka, Jynx?

Nem én, mormolom, de ezzel nyilván elbasztam, mindig elbaszom, és amikor a rózsaszín kortyok leérnek a gyomromba, minden ugyanolyan lesz, csak émelyítőbb és szédítőbb.

Tőlem három háztömbnyire a fickó, aki testhez tapadó motoros szerkót visel és szkafanderre emlékeztető bukósisakot foncsorozott plexivel, gázt ad és otthagyja az öcsémet a Mágustanács lépcsőjén. Szemerkélni kezd az eső, és ettől a vére rózsaszín patakokban indul meg a csatorna felé.

Vissza sem nézek, mikor becsukom magam mögött a kocsmaajtót. Előttem a város, szitál az inkább köd, mint eső, és olyanok a cseppjei az utcai lámpák fénykörében, akár a szentjánosbogarak párzási időszakban. Émelygek: arra a harmadikra egyáltalán nem volt szükségem. Egy napon megtanulom, hogy ami nem működik, azt hagyni kell a francba, de ez már megint nem az a nap.

Ki akarsz lenni, Jynx?

Bámulom a nyirkos lámpafényt, és azt mondom: egy kibaszott démon. Árnyék a sarokban. A legveszélyesebb macskafajzat az erdőben, a legkeményebb huligán a környéken, a legdurvább szerető, a legbátrabb kisgyerek.

Persze, nem történik semmi. Előtte kellett volna talán, mielőtt a pinky húsdarabkái szétolvadtak a gyomromban és elindultak az agyam felé, hogy rendet rakjanak benne. Mielőtt a rózsaszín mágia feloldódott volna a zavaros semmiben, ami én vagyok.

Kihúzom magam, de a mozdulatot, amivel megigazítom a kabátomat, esetlennek érzem. Egy démon nem így igazítja meg a kabátját.

Wendy kinevetne, Wendy mindig kinevet, mikor ilyesmivel próbálkozom. Miért teszel úgy, mintha az lennél, ami nem vagy, kérdezi, csilingel a hangja, aprócska szemeiből egyszerre árad valamiféle megértés és kekec gúny. Mi lenne, ha inkább szakácsnak tettetnéd magad? Fogadjunk, hogy napok óta csak kínai rizsát eszel.

Hetek. Hetek óta, drága, és ma kipróbálom a mogyorós marhahúst.

Elindulok hazafelé. A lépéseim nem egy démon lépései, csak egy peches balfék kacsázik az út közepén hétfő éjszaka.

Tőlem három háztömbnyire megérkeznek a mentők és a helyszínelők. Cigarettáznak, telefonálnak, és az arcukba húzzák a sárga esőkabátok kapucniját, miközben Caracal ott fekszik előttük kiterítve.

Az émelygés pokoli. Megállok az egyik lámpaoszlopnál, nekitámaszkodom, lenézek a járdaszegély melletti csatornanyílásra. Feketeség van odalent, és még sok minden. Például Apu.

A számba dugom a mutató- és középső ujjamat, végigmatatnak a kiszáradt nyelvemen, aztán megcsiklandozzák a garatomat. A vacsorára elfogyasztott rizs rózsaszínes pácban indul meg fölfelé. Helló Apu, sokat hallottam rólad, tudom, hogy soha nem találkoztunk, de ezt küldöm neked, nézd, egészen nagy darabok is vannak benne.

A könnyes hörgésem végre tényleg olyan, mint egy démon hangja.

A Tanács tagjai és a rendőrök közben azon tanakodnak, ki lehet a legközelebbi hozzátartozó. Az öcsém esővíztől és vértől átázott ruhában tűnik el egy mentő hátuljában. Az arcát letakarták.

(Hamarosan újabb részletet közlünk a készülő regényből!)