Szerda óta újra dübörög a Campus Fesztivál, amire – a 30Y dalának címét megidézve és kissé átértelmezve – azt hiszem, érdemes kilátogatni. A tavalyi helyszínhez (Vidámpark) képest régi-új területen, a májusban átadott stadion vonzásterében élvezhetjük idén a fesztivál ismerős, mégis csalogató könnyűzenei és kulturális programjait.
A nulladik nap fellépői a Telekom Hall zárt, de viszonylag tágas miliőjében ragadták magukkal a még ereje teljében bóklászó, csápoló közönséget. Sajnos a fiatal, lelkes és érdekes dalszövegeiről is ismert Odett koncertjére nem értem oda, viszont az Anna and the Barbies showja minden kétséget kizáróan a fesztivál egyik legszimpatikusabb, leghangosabb bulija volt (legalábbis eddig). Anna az „egy falatra lenyellek”-féle életerővel pörgött a színpadon és a közönség körében, amiért láthatóan hálásak is voltak a fesztiválozók. A 30Y koncertjén (nem meglepő, hogy) rengetegen toporogtak, tomboltak: „verjünk egy sátrat le a ház mögött a telken, tudod, sokan leszünk ott, de még mindig többen szemben” érzése lehetett a bandának, akik tisztességgel eljátszották a repertoárt, csak a közönséggel való párbeszédet, a mindenkit beburkoló „felhőt” hiányoltam kissé. A Péterfy Bori & Love Band remek volt, s annak ellenére, hogy a fesztiváloktól elszokott testem jócskán lázadozni kezdett, azért „a világ egyszer a szívembe fért” a nulladik napon.
Az első nap délutánja végre kellemes napsütésben ért el, amint a KULTer.hu–Dub Székház összművészeti sátrához igyekeztem. A kulturális csemege első melankolikus, mégis édes drazséja a FesztkelLÉK, vagyis a LÉK irodalmi kör tagjainak felolvasása volt. A több mint másfél évtizedes múltú, számos költői, írói életút termékeny forrását jelentő egyetemi önképzőkör korábbi és jelenlegi tagjai közül hatan, név szerint Lapis József, Gajdos Ágoston, Marczin I. Bence, Balogh Zetas Péter, Juhász Márió és Baranyi Gergely olvasták fel verseiket, s osztották meg a debreceni kulturális, irodalmi életről való gondolataikat. Lapis József megjegyezte, hogy egy évtized alatt sokat változott a légkör, ami elsősorban a különféle művészeti ágak, új (internetes) médiumok megjelenésének, együtthatásának a következménye, ami viszont állandónak tekinthető, az a tehetséges, az irodalom iránt érdeklődő fiatalok köre, ami mindig biztos utánpótlást biztosít, nemcsak a LÉK, de a debreceni művészeti lét számára egyaránt.
A KULTprogramot pár perc erejéig a Telekom Hall és a Pepsi Nagyszínpad közti izgatott séta szakította meg, egyik fülemben a Mary PopKids The Beast című dala lüktetett, a másikban pedig a Magashegyi Underground „szívtakarító” költeményei. Az összművészeti sátorhoz visszatérve kényelmes babzsákfotelben megpihenve hallgattam Nagy Márta Júliát és Lesi Zoltánt, a napi kultereket a József Attila Körből, akiket (nemrég megjelent) köteteikről Herczeg Ákos kérdezett. Lesi Merül és Nagy Márta Júlia Ophélia a kádban című verseskönyve más nyelvvel, formával szólal meg, mégis kapcsolatot feltételez a két gyűjtemény között a személyesség, az emberi (nem egyszer torzult, tökéletlen) viszonyok problémája, valamint a mesei, mitológiai hagyomány felhasználása. Tematikus összecsengésre enged következtetni a víz motívuma, ami Lesinél az elmerülés, elmélyülés szolgálatában áll, Nagy Mártánál pedig kiegészül a fulladással, melyhez irodalmi előképeket keresett. Az áldozatszerep iránt érdeklődő szerző Ophéliában találta meg könyvének tárgyát, akinek alakja a reflexív, én és te viszonyában gondolkodó szövegeken is átsejlik. Lesi Zoltán a gyermeki és felnőtt nézőpontokat váltogató kötetét nagyban inspirálták népmesék, s a versei a fókuszpontok, világok átjárhatóságát/átjárhatatlanságát problematizálják.
A lírai vonalat tartva, ugyanakkor árnyalva Vass Norbert a Magashegyi Underground tagjaival, Bocskor Bíborkával és Szepesi Mátyással beszélgetett a koncertélményről, az alkotói folyamat fázisairól, a művészetekhez, inspiráló szférákhoz való viszonyukról. A sátrat családias, meghitt hangulat járta át köszönhetően a két művész közvetlen, természetes, őszinte, s igazi jelenlétének. Habár a háttérben a Brains dübörgött, a sátorból nyugalom áradt. Bíborka elmondta, hogy őt leginkább képzőművészeti alkotások motiválják, emellett olvasmányélményei, valamint fiatal tehetséges zenészek Youtube-videói is hatnak rá. Mátyást most éppen a Black Keys zenéje ösztönzi, de közös nosztalgikus elemként a Radiohead úgyszintén fontos hivatkozási pontként szolgál. A csapatban, mint egy családban is, a különféle érdeklődési területek, aktuális impulzusok, érzések mind együtt építik, alakítják a készülő dalokat s egyben a tagok világlátását is. Az életről és művészetről való gondolkodás kapcsán Bíborka a szomorúságot alapvető emberi vonásként határozta meg, melyből egy-egy villanásig ki tud emelni egy alkotás, egy dal. Szepesi e benyomással párbeszédbe lépve a meglepetés erejét említette, amit magánemberként is relevánsnak tart. Vass Norbert a beszélgetést záró kérdésében a csendre várt asszociációkat. Szepesi a nyugalommal, alvással kapcsolta össze a fogalmat, Bíborka pedig a csend ijesztő voltára tért ki, de mindannyian egyetértettek abban, hogy a csendben is ott munkál a zene, s a csend elengedhetetlen a zene jelenvalóságához.
A Kulter-csemege befejező passzusa Beck Zoltán zenés irodalmi estje volt Áfra János és Papp Sándor közreműködésével. Az este nem úgy alakult, „ahogy elképzeltem”, az „egyszerű” felolvasások helyett egy igazi műhelymunkának, önképzőkörnek, kreatív beszélgetésnek lehettem szem- és fültanúja. Beck Zoli zenélt, megidézte Háy János (aki sajnos elfoglaltságai miatt nem tudott megjelenni az eseményen) sorait, megzenésítette Áfra János Akikkel majdnem egy című költeményét, s nem kevés unszolásnak engedve felolvasta saját novelláját is. Áfra János és Papp Sándor is két-két szöveggel készültek, melyek rövid elemzését maga Beck Zoli vállalta magára. Dalszöveg és vers közti különbségre is kaptunk tőle választ, melyből az utóbbinak nagyobb, súlyosabb terhet, felelősséget tulajdonít.
A könnyed, humoros, mindazonáltal inspiráló kultúrprogramok után a koncerteké volt a főszerep. A Heaven Street Seven koncertjén való táncolás, ugrálás után a Punnany Massif hatalmas tömeget megmozgató bulijára már megfáradtan érkeztem, de nyugodt szívvel konstatáltam, hogy nélkülem is ment a csápolás és az „együtt éneklés”. A nap végén a „rainbow-érzés” is megtalált, de nem a The Carbonfools-on, hanem a Dub Székház foteljeiben, majd a lángososnál, s nem utolsó sorban a Kiscsillagon, ahol ha „kockacukrot” nem is, de egy kedves hátba veregetést adtam magamnak, amiért (ébren) ki tudtam várni Lovasiék igencsak kései koncertjét.
Campus Fesztivál, 0-1. nap, Debrecen, 2014. július 23–24.
A fotókat Hofgárt Károly készítette.
