A Kukorelly-jelenség kapcsán 2010 óta sokszor előkerült és az Országházi divatok sem kezeli titokként, hogy milyen hagyományba is illeszkedik szerzőjének beszédpozíciója: író-képviselő, író-politikus.
A felsorolás már az első oldalakon megtörténik: Madách Imre, Asbóth János, Herczeg Ferenc és a két ikercsillaga, ahogy arról a kissé erőszakos hátlap is informál, Jókai Mór és Mikszáth Kálmán. Utóbbinak az országgyűlési tudósításai és karcolatai sem hagyták érintetlenül Kukorellyt.
Mintha olyan olvasási stratégiákra építene az Országházi divatok, amelyek az internetes híréhséggel, böngészéssel, kattintgatással (az előző évezredben úgy mondták: szörfölés) mutatnak rokonságot. Szimultán, ugrásszerű. Ezt a benyomást egyrészt a tipográfiai elkülönítések és gyakori váltakozás kelti. De komoly szerepet játszik az is, hogy a könyvbeli események gyorsan peregnek (Tarján Tamás), hiszen rohangálós hónapokat (Urfi Péter) dolgoznak fel. A naplóíró Kukorellynek teljesen nyilvánvalóan ez a személyes műfaj és saját korpusza adta a fundamentumot, amire a könyvet építi (legegyszerűbb a naplónkat könyvként kiadni, hisz az nem olyan munka, hanem szabadidő, szabadság, csak hát Kukorelly előnyben van: még a naplóját is irodalmi értékkel írja; előzményként ld. 1979, Élet és Irodalom, 2010. október 22.). Ennélfogva sokszor szalagcímek, megjegyzések, emlékek, fényreklámok villannak fel egymás után – csapong, ahogy egy naplóban kell: „Meghalt Steve iPodiPhoneiPad Jobs. Meghalt a szaúdi trónörökös Szultan bin Abdul-Aziz herceg. 80 körül volt. A király, Abdallah 87 éves, a várományos, a belügyminiszter Najef herceg 78, mind Abdul-Aziz gyereke. Tarlós szerint Csurka Ascher Café című zsidózása »veszélyezteti« Dörner kinevezését. Mikszáth szerint »egyik sem olyan rettenetes, mint aminőnek a Lipótvárosban képzelik«. Október 31-én fölmentünk a Lajos-forráshoz, és Szentendrén vettünk egy rakás sütit a Szamos Marcipánban.”, és akkor sporthírekre még sor sem került! A sodrás, lendület, kedély az, ami például próbálja letehetetlenné tenni az Országházi divatokat, épp ezért számomra ezek a maguk szűkszavúságával is sokatmondó részletek tűntek a legélvezetesebbeknek.
Feltűnő, az egész könyvet markánsan meghatározó jellegzetesség az eltérő szövegtípusok összeöltése, ez is a netes olvasáskultúra körébe utalható. A már emlegetett napló mellett interjúrészletek, tudósítások, felszólalások másodközlése történik meg, de a szerző magánlevelezést is beemel (a „másik” LMP-s író, Borbély Szilárd leveleit például), anekdotákat is kibont, esszékezdeményeket ír, bő a jegyzetanyag, emellett jelentős mennyiségű irodalmat idéz, Arisztotelésztől Simone Weilen és József Attilán át Assmanig, Scrutonig, Žižekig, Gauckig. Én mindezt annak az illusztrációjaként fogom fel, hogy milyen sokféle típusú, témájú információt és óriási mennyiségű adatot percipiál(hatna) egy országgyűlési képviselő egyetlen ülésnapon.
Át meg átjárják a könyvet Kukorelly vesszőparipái, monomániái: „ezt sokszor elmondom majd, régóta mondom, unom. Azért írom le. Azért írok minderről, hogy a toposzaimtól megszabaduljak.” Az egyik ilyen az értelmiségi szerepnek a definiálása. A sajátos pozíciója következtében ez sokszor öndefiniálásnak is tűnik, és útmutatónak arra, hogy miként is áll össze az identitás: mikor és meddig író, focista, politikus, értelmiségi valaki, mikor profi és amatőr, keresztény úri középosztálybeli, jobboldali, konzervatív. „Értelmiségi attól leszel, ha időd egy részében saját ügyeiden kívül másokéval is foglalkozol. Attól, hogy ki tudsz látni abból a problémahalmazból, amit mindközönségesen a saját életednek hívsz”, azaz kilépsz az agórára, felelősséget vállalsz, részt veszel, változtatsz – de még a magyarázathoz használható szókincsemet is elírta Kukorelly. Az értelmiséginek persze a civil lesz a fogalompárja: „a civil mentalitás az értelmiségi kritériuma”, „Attól értelmiségi valaki, ha nem tart távolságot, és a civil fórum maga a politika”. Bár mostanra talán már a civil mint kifejezés is a miniszterelnöki szórablás áldozata lett: Orbán Viktor idei tusványosi beszéde adott neki új nyelvi-politikai valóságot.
Ezeket a sokszor már korábbról ismert, veszélyesen gyakori ismételgetésükben is kétségkívül vonzó, meg persze amorf manifesztumokat a 220. oldal magasságáig képes görgetni a fentebb emlegetett sodrás, lendület, kedély, az utolsó harminc oldal inkább az abbahagyni nehéz szellemében telik, egy-két villanástól (Pulszky Ferenctől, az Ady-víziótól, Misima Juikotól) eltekintve.
Ért-e el eredményt? – kérdezik több interjúban a képviselőt a lemondás után. Megérte-e? Attól tartok, Kukorelly volt jó ideig az utolsó kedélyes a T. Házban, akit odabent, a bennszülöttek valószínűleg inkább – írta már róla valaki? – trollnak néztek. Első parlamenti felszólalásában arra szólított fel, biztatott, hogy a képviselők beszéljenek egymással normálisan, mert „Magyarok, így nem fog menni!”. Az ilyen bemondások (egy másik a könyvből, a jobb közérzet mániához: „Ahol szép lányok vannak, fontos dolgok vannak”), szóvarázsok, mint a vakfolt (értsd: a képviselők vakfoltjára esik a kultúra) vagy a szintagma (beleszeretni egy szintagmába) hoznak lázba igazán, és kevésbé a vesszőparipák, sőt ezek végeredményben ugyanarról is szólnak, ugyanoda jutnak el.
Az Országházi divatok nem adja egy korszak közéleti látleletét, egy közeg szociográfiáját, inkább az állandósulni kezdő rosszkedvünk őszét beszéli el, ahol mintha régóta nem lenne ötös a lottón, ahol mindig kicsit be van borulva az ég, nem tudni, hogy fog-e esni. Kukorelly viszont elindul optimistán, hajlíthatatlanul, de nem merészen, s azt vallja, hogy rajta múlik, ugyanis ha nincs nála ernyő, akkor az eső sem ered el. Ez az idealista, talán naiv, kicsit emelkedett, egyben hiteles álláspont outsiderként jelenik meg a Harmadik Köztársaság utáni magyar pusztában, ez a vonás pedig érdekes olvasmánnyá teszi a könyvet majd akkor is, amikor (a kritikai közbeszéd egyes fórumain rettegve fogadott, megtűrt) aktualitások dekontextualizálódnak.
Hogy a parlamenti patkóban miként mászunk be a sorközépre, hogy nem ülünk bele senki ölébe, nem a fenekünket toljuk oda, hanem face to face haladunk el és biccentünk, ezzel köszönve meg, hogy megemelkednek a bejutásunkhoz – na, ez nem ment a regnáló képviselők nagyátlagának, „explicitté téve a színházi kultúrában való jártasságuk fokát”. Azzal, hogy szóba hozta egy felszólalásban, ez lett Kukorellynek A Nagy, A Visszhangos, Az Elhíresült Ügye. Ha mást nem, legalább ezt talán megjegyeztük, megtanultuk, nem középiskolás fokon. És lehet, hogy már ezért megérte, mert egykorvolt kollégáinak nagy része, „akik a hatalomért önként lemondtak a szabadságról”, ha netán olvasnák az Országházi divatokat, irigyelnék már ezért az Egy Ügyért is.
Kukorelly Endre: Országházi divatok, Libri Kiadó, Budapest, 2014.
Kitűnő kritika lett, csak néhány saját észrevételt fűznék hozzá.
Hogy a kötet rosszkedvünk őszének kezdeteiről beszél, végül is nézőpont kérdése. Én inkább látom a liberális politika csődjének az elbeszélését – még ha öntudatlanul is. A kötetben olvasható kudarc nem az író-politikus szerep összeegyeztethetetlensége miatt következik be, hanem mert Kukorelly tökéletesen alkalmatlan volt arra, hogy politikus legyen. Könyvéből nem olvashatunk ki semmit. Politikusként voltak elképzelései, de nem voltak tervei. Voltak szándékai, de nem voltak céljai. Végletekig idealista ember, akinek van egy elképzelése a világ helyes működéséről, és igyekszik akként élni. De ettől nem lesz kevésbé elvakult. Igazi baloldali gondolkodású ember. Higgadt, nem veszíti el a fejét, ugyanakkor elveszítette a realitásérzékét. Vannak elképzelései arról, hogyan kellene működnie a dolgoknak, de semmit sem tud kezdeni azzal, ahogyan működnek. Kedves öreg magyartanárként az ujjával feddi meg a csúnyán beszélő képviselőtársait, miközben csodálkozó gyerekként sétálgat a Parlament folyosóin. Mindenről eszébe jut egy irodalmi idézet, mert legalább addig sem kell azzal foglalkoznia, ami ténylegesen történik előtte. Együtt érezhetünk mély szomorúságával, hogy a magyar képviselők nem járnak színházba és nem olvasnak könyveket. Egyébként semmi több. Szinte semmibe nem látunk bele. Annyit tudunk meg tőle a Parlament üléseiről, amit egyébként a tévéből is láthatunk. S mindezek mellé a kínosan választékos beszéd, amivel saját eszmekörét igazolni akarja. Mert bár az értékviszonylagosság tudatában, de nem annak képviseletében szólal meg. Kijelentéseivel csak egyetérteni vagy nem egyetérteni lehet, továbbgondolni semmiképpen sem. Iróniája legfeljebb bárgyú. Fontosabb számára, hogy egy hagyomány folytatójának tüntesse fel magát, mintsem hogy bármi érdemlegeset mondjon a jelenünkről. Ez a könyv egy szépre formált semmi, ami egyébként jól illeszkedik az életmű egészébe.