A matrica (sticker) az urbánus utcai művészetben olyan, mint a klasszikus költészetben az epigramma: lényegre törő és csattanós véleménynyilvánítás. Erőteljes, mégsem tolakodó gesztus, készítője csak a legszükségesebb teret hasítja ki magának a város szövetéből, hogy kommunikáljon, hogy tudassa, mit gondol a világ folyásáról.
Az ezredforduló nagyvárosi szentháromságáról vall a dalszövegre utaló cím: a szöveget mondó Buppa a pesti flaszter ismert szereplője (a kultikus underground hip-hop csapat, az IMMC egykori ceremóniamestere), identitásának körvonalait szavakkal megteremtve ügyes b-boynak (a helikopter a break tánc egyik alapfigurája, az avatott táncos egyik mércéje) és egyszersmind writernek (a falakon [kép]írással kommunikáló firkásznak) mutatja magát. Önmeghatározása klasszikus mintát követ: az mc-breakes-writer egylényegű hármasa jelöli ki azt az erőteret, amelyben a hetvenes évek óta a világ metropoliszainak köztereit birtokba vevő és azt médiumként használó aktivisták mozognak.
Az urbánus kultúra egyik legkevésbé látványos, mégis erőteljes, karakteres gesztusa a matrica. Egy alig tenyérnyi papírdarabka, amelyre kerülhet felirat, rajz, lehet egyszeri vagy sokszorosított, kollektív vagy egyéni alkotás, véleménynyilvánítás, megjeleníthet közösséget, egyetlen figurát, lehet anonim vagy épp vállaltan személyhez kötött. Ha a graffiti a bomba (a graffitis a bombázó), akkor a matrica a jól irányzott, célzott lövés (a matricázó a mesterlövész), esetleg géppisztolysorozat, ha intenzíven szórja meg a falakat vagy bármit, ami elbírja a pillekönnyű verbális vagy vizuális repeszt. Nem puszta stiláris sallang a militarista metafora, az urbánus stílus – ahogyan azt Dick Hebdige is leírja – egyik alapja a harciasság, a karakán véleménymondás, hiszen az utca művészete épp azért jött létre a hetvenes évek New Yorkjában, hogy a hangjukat másként hallatni nem tudók elmondhassák, megmutathassák, mit is gondolnak a világról, hogyan is állnak a világ dolgaival.
Az addig hangtalan, szótlan tömeg (lásd Homi Bhabha) talált rá arra az egyébként igen távoli gyökerű lehetőségre, hogy a város köztereit kezdje el véleményét és vágyait megmutató felületként használni. A harciasságot nemcsak a feltörő elementáris érzelmek, indulatok és gondolatok fűtötték, hanem mindez szoros összefüggésben volt a Nagy Alma akkori bandavilágával. Mind a mikrofonos szövegelés, mind a tánc, mind a falfirkálás a gangek közötti rivalizálás és konfliktuskezelés egyik módját jelentette (Afrika Bambaataa, Rock Steady Crew), de a brutális és direkt fizikai erőszak, a másik fizikai megsemmisítése helyett a közös ügyek elrendezésének békésebb, kíméletesebb módja is (a Style Wars és a Breakdance című filmek).
Igen régre nyúló, mondhatni klasszikus gesztusok ezek: nemcsak a falfirka, hanem az utcán egy darabka valamilyen hordozófelületre rótt szöveggel történő szókimondás is bevett praxis volt már az ókori Rómában. A belvárosban, a Navona tér mögött álló Pasquillus szoborra immár több mint kétezer éve biggyesztik ki az Urbs polgárai a politikusi susmusokat leleplező, a hatalom gyakorlóit savazó versikéiket, ahogyan valaha Catullus is itt tette közzé Caesar-ellenes, maró epigrammáit.
A közvetlen előzmények persze sokkal közelibbek, a matricát mint üzenethordozót a tizenkilencedik század vége óta használja a kereskedelem, kezdetben árukra ragasztott termékazonosítóként szolgált. A negyvenes évek óta dívik Amerikában a hordozható, az áruról leválasztott marketingfelület-alkalmazás, amely egészen távoli helyekre tudja elvinni egy produktum hírét-nevét. Ezt a vonalat a ma is élénken virágzó gerillamarketing is hasznosítja, hiszen a hivatalos reklámhordozók mellett (fizetős óriásplakátok, kirakatok stb.) helyett/mellett az illegalitás, kriminalitás határait súroló (s épp ezért a skandaluméhes ezredfordulón kifejezetten vonzó, izgalmas), viszont bárhol, bármikor használható apró jelzések sokasága igen hatékony – és költséghatékony – eszköz.
Amennyire tudható, felderíthető, a mai sticker stílus a keleti parti deszkás-punk szubkultúrában virágzott fel a hetvenes, nyolcvanas évek fordulóján. Amikor a fent emlegetett Hebdige a szubkulturális stílus fogalmát próbálja meg definiálni, épp a punk példájánál emeli ki, hogy a karakteres identitást létrehozó és működtető stílus egyik jellegzetessége, hogy többsége a populáris, tömegkultúrából kiragadott elemeket értelmez át. Ezek a közösséget nem ismerők számára (akik az adott elemet saját világukban ellátott jelentése, funkciója szerint látják, értik) plusz jelentés nélküliek, az újonnan neki tulajdonított jelentés észrevétlen marad, s csak a közösség tagjai ismerik fel azt. Így vált például a levonóművészet egyik alapformájává az amerikai posta által használt matrica. A sticker igazi punk gesztus, erősen rokon a háromakkordos zenéléssel, annak a szubkultúrának a produktuma, amely a tekintély minden formáját elutasította, többek között a tudásból származó tekintélyt is, és az önkifejezés elemi megnyilvánulását a technikai tudás elé helyezte. A matrica készítőjének nincs szüksége feltétlenül a képzőművészet technéinek birtoklására (nota bene, a falfestés vagy akár a stencilezés már viszonylag komoly szakmai ismereteket igényel), de nincs szüksége jelentősebb erőforrásokra (anyagi forrásokra) sem, a matrica a létező legolcsóbb médium.
Ezen utcai művészeti irány kultikus, klasszikus, mind a mai napig élő és működő (mert folyamatosan az utcákra kerülő) alapdarabja, hivatkozási pontja Shepard Fairey, „Obey” André-matricája a messzi-messzi 1989-ből, Rhode Islandról, amely megszületése után gyorsan a deszkás szubkultúra kultikus azonosítójává vált. Ez a darab azért is lehet érdekes, mert remekül meg tudjuk figyelni rajta a matricakultúra működési módját, s ezzel az urbánus utcai művészet világát. Az André-sticker egyrészt jól beazonosíthatóan kötődik egy alkotóhoz, nem anonim, sőt, rajzolójának hírnevet, elismertséget hozott, másrészt kollektív, közkincs, hiszen bárki szabadon alkalmazhatja, azaz kinyomtathatja (reprodukálhatja), és kiteheti, ahol csak akarja, ezzel jóllehet, az alkotó, a művész modern kori dicsősége nem száll rá, viszont megélheti egy közösséghez tartozás érzését, osztozhat a közös cselekvés élményében, részesülve annak izgalmából, vibrálásából. Ezzel az igazi posztmodern gesztussal, a remix (ismét Hebdige) eljárását és gesztusát működtetve továbbgondolhatja, -formálhatja azt, s elkészítheti saját variánsát. Így egyrészt élteti a mintaként használt alkotást, másrészt egy új produktumot hozhat létre, amely immáron egyéni kézjegyet visel magán.
A matrica az egyéni és kollektív köztes terében mozog, a nyugati kultúra legkülönfélébb hagyományainak határmezsgyéin (in between, ismét csak Bhabha), például az imitáció és a kreáció paradigmái között. Mint az utcai szubkultúra része, kerüli a kulturális termékek forgalmazásának bevett formáit, e szempontból talán a legemblematikusabb stílus, hiszen míg a graffiti és a stencil már régóta a galériák univerzumában is keringenek, addig a matrica spontán köztéri galériákban, egy-egy szórakozóhely mellékhelységeiben, utcai táblákon s egyéb objektumokon burjánzik.
A matricák városi tereket belakó hálózata bizonyos pontokon összesűrűsödik, utcai matrica-kiállítások születnek, ahová az aktivista jártában-keltében a többi mellé illeszti saját darabját, egy közösség részévé téve azt (s persze ezzel együtt saját magát), hogy minden egyes gesztussal alakítson valamit a kis, ragacsos fecnik ökoszisztémáján, s e mikrobeavatkozással a város életének aktív részesévé, alakítójává váljon.