Az utóbbi egy hónapban annyi lista, válogatás, körkérdés és évértékelés került már az internetes olvasóközönség elé, hogy nem kis nehézséget jelentett összeállítani a saját TOP 10-emet, s mások által az év szenzációjának tartott műveket kihagyni, lejjebb csúsztatni (mert engem valahogy mégsem győztek meg) éppolyan bűntudatot okoz, mint ugyanazokat a könyveket méltatni, amelyeket rajtam kívül mindenki más is ünnepelt.
2014-ről mindenesetre elmondható, hogy az utóbbi egy-két esztendő kedvező szériáját folytatva a regényirodalom területén idén is születtek izgalmas meglepetések és megérdemelt nagy sikerek – valamint jelent meg olyan verseskötet, amely jó ideig foglalkoztatni fogja azokat, akiknek szívügye a kortárs líra. Elöljáróban még annyit, hogy az összeférhetetlenség súlyos vádját elkerülendő JAK-füzetek nem kerültek fel az egyébként is szubjektív, a rangsorolás tekintetében különösen esetleges toplistára (pedig… mondanám, de nem folytatom).
10. Krusovszky Dénes: A fiúk országa (Magvető)
A szerző első elbeszéléskötete a magyar epikai hagyomány valamelyik meghatározó vonulata helyett inkább az angolszász próza hatását mutatja – a minimalizmus fogalmát nem használnám itt, hiszen a szövegek felépítettsége, elbeszélésmódja azzal nem jellemezhető (helyenként jócskán lehetett volna még húzni is belőlük), inkább olyan párhuzamok ötlöttek fel bennem, mint például Alice Munro novellisztikája. A kötetben a gyermek-kiskamasz szereplők perspektívája a meghatározó, az ő szorongásaik, traumáik, illetve a férfi identitás problematikusságát felmutató történetek felől értelmezhető a kötetcím – miközben a kiszolgáltatottság, a sors irányíthatatlanságának tapasztalata a felnőtt szereplőknek is sajátja. Különösen emlékezetes maradt számomra néhány érzékletesen megteremtett figura: a kényszerűségből rendőrségi fotóssá avanzsált, vakuját holttestek felett kattintgató fotóművész vagy a Kutná Hora-i csontkápolna elkészítésével megbízott asztalosmester. A fiúk országa meggyőzött arról, hogy Krusovszkynak nem csak lírikusként van helye a fiatal irodalom élvonalában.
9. Bajtai András: Kerekebb napok (Kalligram)
Vannak könyvek, amelyek hibáit, gyengébb megoldásait pontosan észleljük, mégis (vagy éppen ezért) az az összbenyomásunk, hogy izgalmasak, pikánsak, újszerűek, és egy percig sem unalmasak. Bajtai András friss kötete is az ilyen művek közé tartozik. A Kerekebb napok attól, amit mondjuk fiatal költészeti köznyelvként írhatunk körül (s melynek megjelenése többek között a szerző korábbi verseihez köthető), egyfajta látomásos-vizionárius, barokkos szóképekben bővelkedő, felülretorizált lírai megszólalás irányába mozdul el, a pátosztól sem visszariadva. A vállalkozás kockázatát az világíthatja meg, ha belegondolunk, milyen vékony és nehezen lokalizálható határvonal választja el a képzavart egy trópus meghökkentő eredetiségétől: a kötet legegyenletesebb színvonalú szövegei (Séta, Recitativo, Kavics, Akaratlan hó) mindenesetre a kortárs szerelmi líra kiemelkedően szép darabja közé tartoznak.
8. Kiss Tibor Noé: Aludnod kellene (Magvető)
„[M]inden ugyanolyan volt körülöttük. Por, sár, vas, vakolat, minden szürke.” Kiss Tibor Noé második regénye a Krusovszky-művel szemben már nagyon is erősen kötődik egy magyar prózahagyományhoz, az irodalmi szociográfiához – vagy inkább: a szociografikus irodalomhoz (Tar Sándortól kezdve a Nincstelenek Borbély Szilárdján át a korai Krasznahorkaiig sok nevet fel lehetne itt sorolni.) Egy intézet (időseké? elmebetegeké? pontosan sosem tudjuk meg), néhány fóliasátor, gazos földek, lecsupaszított bekötőút, a tüzelőt biztosító erdő és a közeli falu: ezekkel a tereptárgyakkal írható le a telep, a testi-lelki mélyszegénységben élő szereplők mindennapjainak színhelye. A gyakran az ő tudatukon keresztül fokalizált, ám a nézőpontjuktól máskor eloldódó, kifejezetten poétikus leírásokkal szolgáló elbeszélés hatásosan (s csak néhol szájbarágósan) érzékelteti létük szürkeségét – nem eredendő szörnyűségként, inkább a maga másságában mutatva fel életformájukat. Hogy ezt is meg lehet szokni, arra akkor döbben rá az olvasó, mikor észleli, hogy a regény végkifejleténél tulajdonképpen egyáltalán nincs meglepve.
7. Závada Pál: Természetes fény (Magvető)
Ha csak annyit mondunk, hogy a Természetes fény első oldalain a tótkomlósiak küldöttsége látogat el a Szlovákiába visszatelepült földijeikhez, és Milota György neve is megemlítődik, már ennyiből kiderül, hogy Závada Pál legfrissebb regénye nagyon sok szállal kötődik a korábbi művekhez. A kisebbségi lét és a huszadik század történelmi kataklizmái szintén visszatérő, itt minden eddiginél összetettebben ábrázolt problémaköreit képezik a Závada-regényeknek, mint ahogy a dokumentarista elbeszélésmóddal és a tájnyelvi változatok imitációjával is kísérletezett már korábban a szerző. Esetleges hiányérzetet talán éppen azért hagyhat bennünk a könyv, mert olyan szorosan kapcsolódik az életmű korábbi darabjaihoz: nem jelöl ki hozzájuk képest irányt, inkább hatalmas tablóvá szélesíti a korábban már megírtakat. Persze másképp is fogalmazhatunk: Závada írásművészetének rajongói számára arra nyílik lehetőség, hogy mintegy az oeuvre betetőzéseként olvashassák a gigantikus opust. Ráadásul még az sem jelenthető ki, hogy a regény ne szolgálna valami újszerűvel: ezúttal ugyanis nem pusztán a szereplők között találunk fényképészeket, de a mű szövegébe is archív felvételek ékelődnek be. A fekete-fehér fotográfiák nézegetését számomra elsősorban a rajtuk lévő emberek, az ő láthatólag beállított, merev testtartásuk, frizurájuk, ruházatuk megmosolyogtató furcsasága, vagy éppen megfejthetetlen ismerősségük, egy-egy mosoly felfénylő bája tette lebilincselővé. Szöveg és kép, kordokumentum és fikció viszonya sokrétűen, az olvasó figyelmét mindvégig fenntartva alakul a műben.
6. Kollár Árpád: Milyen madár (Csimota)
Kollár Árpád verseskötete első pillantásra kakukktojásnak tűnhet a listán, de csak akkor, ha magától értetődőnek vesszük a gyermek- és a szépirodalom szétválasztását. Kollár szövegei éppen a gyermek- és a „felnőttlíra” kategóriáinak törékenységével szembesítenek: nem a felnőtt és gyermeki nézőpont közötti határvonal eltörlését viszik végbe, de az olvasás közben újra és újra, mindig másként megképződő különbségként mutatják fel a kettő közötti viszonyt. Szemben a nosztalgikus-idealizáló elképzeléssel, mely szerint a gyermek örök jelenben él, a versek által megteremtett perspektívából a tünékenység válik alaptapasztalattá – óvodás beszélőjük rendkívül pontosan regisztrálja a dolgok mulandóságát: „nincsen fogam, kihúzta a kilincs, / nincs virágom, megette a nyár, / nincsen mamám, bevitte a mentő, / nincs nadrágom, kinőtte a lábam”. Az idő múlásának szentelt figyelem a Csimota Kiadó más kiadványaihoz képest valóban szokatlan módon a halálról való faggatózáshoz is elvezet. Mindez akár dilemmákat is felvethet: nem kell-e éppen megvédenünk a gyermeket attól az egzisztenciális szorongástól, ami a verseket minden könnyedségük, nyelvi játékosságuk ellenére áthatja? Vagy csak sokat tapasztalt felnőtt énünk rezonál ennyire érzékenyen a belőlük áradó mélabúra, míg a kicsik inkább a „hülyeversek” felszabadító hülyeségét élvezik? Esetleg lehetséges, hogy a költemények éppen olyan kérdések megválaszolásában, avagy továbbgörgetésében segítenek, amelyek megbeszéléséhez egyébként nehezen találunk szavakat? A Milyen madár szerzője láthatólag nagy kedvvel merít a rendelkezésére álló, szerencsére igen gazdag hagyományból: művei magukon viselik a svéd gyermekversek sajátos logikájának és Weöres meghökkentő-gyönyörködtető képalkotásainak nyomát, miközben egy-egy finom allúzió révén megidézik Kosztolányit is. („és miért halok meg, ha olyan jó játszani veletek.”)
5. Dragomán György: Máglya (Magvető)
Dragomán György Máglyája a 2014-es év egyik közönségkedvence: sikerét többek között azoknak a tényezőknek köszönheti, melyek (persze csak részben) A fehér király népszerűségét is megalapozták. Az elbeszélői perspektíva ismét egy félig-meddig elárvult gyermeké/kiskamaszé: ezúttal egy életkora miatt folytonosan titkokba, elhallgatásokba ütköző, éppen ezért nagyon is tisztán látó kislány nézőpontjából követhetjük végig annak a diktatúrának a széthullását, mely számos utalásnak köszönhetően a Ceaușescu-rendszerrel lesz beazonosítható. Dragomán írói erényeként továbbra is kiemelhető az élvezetes, hibátlan prózanyelv és az izgalmas cselekményvezetés a már-már filmszerű akciójelenetekkel. Ami viszont változást jelent az előző könyvhöz képest: az összefüggő regényforma és a nagymama figurájában sűrűsödő, játékos-mesés (helyenként túljáratott) mágikus realista effektusok. Habár többen is a rendszerváltás ábrázolásának hatásosságát hangsúlyozták a mű méltatásában, azt hiszem, a Máglya olvasása során valójában kevesebbet tudunk meg az adott történelmi időszak sajátszerűségéről (a fikció közegében a lázadó lakosság például etnikailag-nyelvileg homogén), mint általában véve a hatalom és az egyén viszonyáról: egyetemes élethelyzetek, magatartásminták, etikai dilemmák elevenednek meg a műben, a legjobb ifjúsági regények mintáját követve.
4. Babiczky Tibor: Magas tenger (Magvető)
A könyvvel az első olvasáskor nem tudtam megbarátkozni, zavart az egyébként kifejezetten jól megírt mondatokon átütő manír, a műfaji idézetek túltengése: Babiczky nyomozója ugyanúgy áll neki egy-egy Megadeath-szám elemzésének, ahogy Jo Nesbø Harry Hole-je ül le Metallicát hallgatni, csak az előbbi a kötet terjedelméhez képest túlságosan gyakran teszi ezt. A második olvasáskor azonban már elkezdtem élvezni, ahogy Babiczky a zsánerrel játszik, egyszerre összegyűjtve és idézőjelbe téve a műfaji jegyeket, ide-oda ingázva azok véresen komolyan vétele és ironikus tálalása között (a szöveg jelentésképződését emiatt egy nagyon távoli párhuzammal a True Detective sorozatéhoz tudnám hasonlítani.) A fordulatos cselekményvezetés helyett a könyvben viszont a sötét, cinikus-melankolikus hangoltság szerepe erősödik fel, így a skandináv hard-boiled vonulathoz sem az akciódús sztori, hanem a depressziós, fájdalmát kizárólag márkás alkoholos italokba fojtó detektív figurája köti a regényt, akinek bűnről és bűntudatról szövődő reflexiói egyúttal a metafizikus krimi hagyományába is kitűnően illeszkednek. A népszerű műfajoktól már sokkal inkább a magas irodalom irányába mutat az, hogy az elbeszélésbe számos idézet épül be: skálájuk a Simon Márton-polaroidoktól kezdve Lénárd Sándor művein át Lana del Ray-dalszövegekig terjed, a legszórakoztatóbb azonban mégis az, amikor főhősünk a bulvárújságok nyelvi „leleményeit” kommentálja. Mindehhez társul a könyv végén egy olyan csattanó, mely, a kortárs magyar prózában szokatlan módon valóban, mondhatni, szó szerint üt – kemény pofonként éri a felkészületlen olvasót.
3. Térey János: Átkelés Budapesten (Libri)
Számos költemény, esszé, és verses regénybeli részlet után Térey János ezúttal egy egész könyvet – versben írott novellafüzért – szentelt az életműben régtől fogva kitüntetett jelentőséggel bíró fővárosnak. Az Átkelés Budapesten nem romkocsma-katalógus, a trendi, avagy kultikus helyek helyett inkább eldugott zugokra, érdektelennek tűnő utcarészletekre irányítja rá a figyelmet: a Wekerle-telep egy szegletére, a Háros-szigetre, a nyolcadik kerületi Vasas közre. Ezekben a szövegekben a térről leválaszthatatlan az ember, aki belakja: a város minden pontja egymást keresztező élettörténetek, találkozások, szakítások és mulasztások színtereként jelenik meg. Mintha csak az Unheimlichról szóló Freud-esszé etimológiai fejtegetése szolgálna kiindulópontul, a könyvben megmutatkozó helyek hol ismerősek és megszokottak – hiszen a szereplők életének állandó kereteit jelölik ki –, hol a hallucinatív képzelet vetítővásznává válnak, miközben a múlt nyugtalan árnyai is mögöttük rejlenek. Ezt a hatást fokozzák a kötetbe illesztett fotók is, amelyek nem jelenünk, hanem inkább a húsz-harminc évvel ezelőtti időszak Budapestjét idézik meg, mely egyszerre más és ugyanaz. A Térey által megteremtett „derűs kísértetváros” arra csábít, hogy a könyvet bédekkerként használva magunk is átkeljünk – avagy elvesszünk – Budapesten.
2. Szijj Ferenc: Agyag és kátrány (Magvető)
Szijj Ferenc verseskötete az utóbbi esztendők egyik, ha nem a legfontosabb költői vállalkozása. Ezt nem valamiféle kiérlelt bizonyosság, inkább a sejtés mondatja velem. Az utóbbi hét esztendőben született (többnyire hosszú)versek gyűjteménye ugyanis az első kézbevételkor kegyetlenül szembesít azzal, hogy olvasására nem elegendő az a kevés idő, amely az év végén megjelent könyvekre egy ilyen lista esetén jutni szokott. A „fényleírás” alcím mindenesetre pontos és beszédes: a költemények vizuális észleleteket rögzítenek, a leíró szövegrészletek azt követik végig, ahogy a tárgyak felülete, az anyagok textúrája mutatkozik meg fény és sötétség változó viszonyai között. Mindez azonban nem egy teljesen személytelen perspektívából történik, hiszen a versén folyamatosan értelmezi és kommentálja arra irányuló erőfeszítéseit, hogy megjelenítse mindazt, ami a „dologi világból” érzékelhető látványként elé tárul. A versekben megképződő tekintet mozgásban van, ám mozgása behatárolt: többnyire egy vonatfülkében ülő alak látószögéből tárul fel az idegen városok, vasúti sínek, megkopott aluljárók, elhagyott állomások ablak által kimetszett látványa. A költemények beszélője olykor olyan utazóként lép elő, aki egy „dobozzal” fényképezi környezetét – ez a bizonyos doboz, azaz a camera obscura a homályosan kirajzolódó körvonalakkal, a kint és a bent felcserélésével, az irányok megfordításával az Agyag és kátrány poétikai működésének egyik legfontosabb öntükröző metaforája is. Minden további helyett hadd idézzem a kötet utolsó sorait: „Az erőfeszítés, hogy én. Egy ilyen / felhőmagaslat, de nem látni akarok, / hanem mindent. Hatalmas szívükből / még egy kis idő hadd csorogjon alám.”
1. Péterfy Gergely: Kitömött barbár (Kalligram)
Aki valamennyire is tájékozott a 2014-es év irodalmi eseményeivel kapcsolatban, azt valószínűleg nem érte meglepetés annak láttán, hogy ezen a listán is a Kitömött barbár kapta az első helyet. A sorrend alakulásának ilyetén kiszámíthatósága engem is feszélyez, de nincs mit tenni, Péterfy Gergelynek jár az elismerés – könyvében (annak esetleges narratív megoldatlanságával együtt) meg tudott valami olyasmit valósítani, ami keveseknek sikerül: egy igazán olvasóbarát, könnyedén fogyasztható, erős azonosulási pontokat felkínáló, már-már hatásvadász módon élvezetes szöveget adott ki a keze alól, mely egy pillanatig sem ad alább saját ambícióiból, és nyelvi megmunkáltságával, remekbe szabott mondataival kivívja a gyanakvó olvasó elismerését is. Idegenség, kulturális másság, mimikri, testtapasztalat, kettős identitás – számos, a kortárs irodalmi érdeklődés centrumában álló problémával foglalkozik a szöveg, ám fenntartva és nem felszámolva azok összetettségét, minduntalan figyelmeztetve a róluk való gondolkodás nyelvi meghatározottságára. Angelo Soliman és Kazinczy Ferenc történetének sajátos izgalmat kölcsönöz az is, hogy általa új fénytörésben mutatkozik meg a tizennyolcadik század a maga markáns emberképével és jellegzetes vezérmetaforáival – az a történelmi periódus, mely (minden bizonnyal nem függetlenül a szocialista kánon leegyszerűsítő felvilágosodás-olvasatától), mintha a korszakkutatók munkáján kívül jó ideje nem számíthatott volna tágabb érdeklődésre.
