CCLXXXVII.
(Csendesedjék el a könnyű zsivaj,
ne halljam már, csak a belső hangot,
szálljak végre, amit másfél éve
halogatok, oda le a mélybe,
bányászbéka-múltam tárnáiba.)
CCLXXXVIII.
Utolsó-első cigid hátrahagyva
föltárul előtted a lámpakamra,
öv a nyakadból, aksi az övre,
öv derekadra, lámpa a nyakba
vagy a kobakra, mehetsz a kasba.
CCLXXXIX.
A ketrec oldalát rád zárják,
és csengőszóra, akár temetésen,
engednek alá erős kötélen,
s a fal meglódul fölfelé,
mint egy fordított vulkánkitörés.
CCXC.
Mintha valahol messze fönt
kőből sajtolnák őket,
körül a nehéz cseppek,
s te suhansz a sötétségbe
a zuhanó vízzel versenyezve.
CCXCI.
És föltárul a föld alatti világ,
a hatalmas csarnok ősi térélménye
valami ismerősen ismeretlen
civilizáció rekvizitumaival,
mint egy fantasztikus filmben.
CCXCII.
Három vagy több dimenzióban
kürtők, vágatok, vezetékek,
felső sínen hintázó kisvonat,
futószalagok, cölöplépcsősorok
tessékelnek tovább a mélybe.
CCXCIII.
A „főtéről” csöpögő,
a falon csordogáló,
a talpam alatt folydogáló víz.
Mondogattam akkoriban valamit,
amit később leírtam,
CCXCIV.
és fölé, hogy „Nagyegyházi Weöres-változat”:
„Csipp, / csepp, / egy csepp,
öt csepp, / meg tíz:
röpköd a szénpor, / csepereg a víz.”
(A címét utóbb „Bányá”-ra cseréltem.)
