CCCII.
És megy ki az anyag „szépen, vastagon”,
végigbukdácsolva a futószalag-soron:
a szén, a meddő, és minden egyéb,
ami elfér rajta, és lent nincsen rá szükség –
uzsonna-maradék, emberi ürülék.
CCCIII.
A szerves hulladéktól érdemes szabadulni,
hogy ne jöjjenek rá a bányaegerek;
szarni kevésbé adódik mód,
de ha már egyszer muszáj volt,
jobb, ha fölmegy, mint hogyha marad ott.
CCCIV.
A hevederen most emberanyag,
elheveredve szállít a szalag,
finoman remeg, mint a szemérem,
lehajtott fejed széthajtja lágyan
a PVC-t, s átsiklasz a résen.
CCCV.
Hol alacsonyabban jár, hol megemelkedik,
egy fémhuzalt megragadva lehet róla leugrani,
de a növő magassággal egyre veszélyesebb,
és aki fönnragad, azt átköpi,
s a lógó ruhát behúzhatják a görgők.
CCCVI.
Mint velem tette egyszer, mert túl sokáig vártam
jobb helyre a leugráshoz, majd abban reménykedtem,
hogy hátha közelebb jön a talaj még egyszer, de hiába –
iszonyat volt, ájulás a feketeségbe, kicsit olyan,
mintha meghalnék, aztán vitt a következő tovább.
CCCVII.
Beszélték, hogy egy bányamester
úgy jött egyszer ki a fronttól,
hogy egyetlen lépést se tett,
egészen a kas előtti térségig
utazott váltott szalagokon.
CCCVIII.
De a legvégén kell aztán igazán figyelni,
mert ha ott nem használja ki az ember
az utolsó leszállási lehetőséget,
belezuhan a kőzettárolóba,
és az valószínűleg halál,
CCCIX.
és az még a jobbik eset,
volt is erre példa, azután szerelték föl
a biztonsági leállítót, ami remélem,
működik, de inkább nem próbálom ki
(pedig izgalomban tart a gondolat).
