A 86. Ünnepi Könyvhét debreceni programjait csütörtök délután a Kossuth-díjas Oravecz Imre nyitotta meg, majd egy szerzői est keretében beszélt debreceni élményeiről, szerzői indulásáról, kivándorlásáról, az életét érintő meghatározó eseményekről. Oravecz Imrével Szirák Péter beszélgetett.
Már a nyitóbeszédből kiderült, hogy milyen szoros Oravecz Imre és Debrecen kapcsolata, hiszen a 60-as években a Kossuth Lajos Tudományegyetemen végzett a később többször kivándorló – vagy ahogyan akkoriban nevezték: disszidáló –, napjainkra elismert íróként/költőként számon tartott szerző, aki mai napig fontosnak érzi a Debrecenből való indulást, az itt gyűjtött élményeket, s többek között ez is motiválta, amikor elvállalta a díszvendég szerepét.
Szirák Péter az indulás problematikájával kezdte a beszélgetést. Sokan sokféleképpen magyarázták azt a típusú kiszámíthatatlan írásművészetet, a közegektől való különbözőséget, mely a meglepetés erejét és kockázatát, a kivonulás gesztusát erőteljesen magán hordozza, s mely egyértelműen az oraveczi poétika meghatározó attribútuma. Szirák arra volt kíváncsi, hogy maga a szerző hogyan éli meg, hogyan viseli ezt a különállást. Mint megtudtuk, Oravecz Imre nem tekinti magát kívülállónak, kötetei a különbözőségük ellenére nem térnek el egy központi magtól, mely írásait szervezi. Indulása idején természetesen kísértette az elkülönböződés vágya, annál is inkább, mert nem tudott egyetérteni az 50-60-as évek irodalompolitikájával. Kezdetben József Attila és Radnóti Miklós lírájának árnyékában dolgozott, s mint „epigont”, rendszeresen közölték is, amikor viszont levetette magáról a nagy elődök palástját, s megkísérelte saját hangjának kialakítását, a hivatalos irodalomkritika nem nézte jó szemmel „társadalmilag érvénytelen” költészetét. Siker sokáig nem koronázta munkásságát, szövegei visszhangtalanok maradtak. A szerző kifejtette, hogy már akkor is az élet nagy problémáinak, a létezésnek, a halálnak, a születésnek, a fájdalomnak a tematizálása foglalkoztatta, melyekhez később a kivándorlás motívuma is csatlakozott. Oravecz Imre azt fájlalja, hogy ezeket a problémákat a kortárs irodalomban még manapság sem nagyon szeretik feszegetni, ezért döntött úgy, hogy regényfolyamában teret enged nekik, s feldolgozza az eddig feldolgozatlant. Visszakapcsolódva a moderátor kérdéséhez a szerző elmondta, hogy az egzisztencia szempontjából viszont érzékenyen érintette az úgynevezett kívülállás, hiszen a hivatalos kritika elutasítása miatt nem publikálhatott. Ezért volt számára meghatározó élmény az, amikor egy fiatal költőket bemutató antológiában Weöres Sándor méltatta, Kossuth-díja összegét pedig szétosztotta néhány fiatalnak, többek között Oravecz Imrének is.
A kivándorláshoz kapcsolódva Szirák Péter arra kérdezett rá, hogy mennyiben játszottak ebben szerepet a felmenők, az Amerikába kitelepült nagyszülők, illetve hogy a visszatérésekkor segítette-e az itthoni viszonyokat elviselni az, amit nyugaton látott, tapasztalt. Mint kiderült, csak súlyosbította. A szerző elmondta, hogy a kivándorlás után nyílt meg számára igazán a világ, jelent meg az élet, ami addig áttételesen volt jelen mindennapjaiban. Elmondása szerint meg kell tapasztalni a teret, a távolságot – hiszen egy európai embernek közel sem ugyanazt jelenti, mint egy amerikainak. Amerikában leginkább a nyelv, a kultúra, az átlagos amerikai ember közvetlensége ragadta meg, olyan emberi vonások, melyekkel itthon ritkán találkozni. Az amerikai élmény később írásaira (például A hopik könyvére) és családjára is nagy hatással voltak, hiszen fia is az amerikai kultúra mellett köteleződött el. A hopik könyve kapcsán tudhattuk meg, hogy a hopi kultúra tanulmányozása során ismerte meg igazán a saját, magyar paraszti kultúráját, s ez szintén meghatározó élménynek bizonyult életében.
Ezt követően arra kérdezett rá Szirák Péter, hogy van-e valami különleges eljárása, amikor ír, de az 5-10 előre kihegyezett ceruza szerepén túl nem jellemző rá az ilyesfajta tudatosság. A regényírással kapcsolatban arra a következtetésre jutott, hogy naponta dolgozni kellene rajta, de az élet bizonyos problémái erre nem adnak lehetőséget.
Oravecz Imrét az időközben eltűnt szemüvege sem gátolhatta meg abban, hogy tartalmas részt olvasson fel a készülő, az Ondrok gödre, és a Kaliforniai fürj folytatásának szánt regényéből. A kissé hosszúra sikeredett felolvasás után kérdésként merült fel, hogy milyen felkészülést is igényel egy ilyen típusú alkotás elkészítése. A szerző elmondása szerint egy történelmi regény írója akarva-akaratlanul szembesül azzal a ténnyel, hogy tökéletesen ismernie kell azt a korszakot, amelyről írni kíván. Az ő regénye esetében ez a 20-as, 30-as évek Magyarországa. Ismerni kell a korabeli történelmi, társadalmi, szociális állapotokat, az emberi magatartásformákat, s minden olyan apró tényt, amely szükséges a fikció hitelessé tételéhez – sommázva: egy letűnt világot kell feleleveníteni. Magyarországon ez azért is nehéz, mivel, „nálunk negyven évenként minden megsemmisül.”
A beszélgetés során felvetődött az otthon, a haza kérdése, és napjaink kivándorlási láza is, amelyet a szerző alapvetően nem tekint negatívumnak, hiszen fontos az ember életében, hogy világot lásson, tapasztalatokat, élményeket szerezzen, s a 19–20. század kivándorlási hullámaihoz képest még ez a súlyosnak tekintett tendencia sem ölt akkora méreteket. Az otthon tekintetében Oravecz Imre elmondta, hogy Szajlát nem tekinti otthonának, egyszerűen csak ott él, több évtizednyi budapesti, amerikai tartózkodása után sem érzi magát otthon sehol. Talán a regényeiben megjelenített falu lenne számára az ideális otthon, de az általa leírt tér nem létezik, nem is létezhet.
Végezetül Szirák Péter olyan boldog pillanatokra volt kíváncsi, amelyek meghatározónak bizonyultak a szerző életében. Mint kiderült, ilyen volt az, amikor felvételt nyert az egyetemre, amikor megszületett a fia, amikor elutazhatott fiával Amerikába, s reméli, hogy szemüvege megtalálása után is ilyen boldog pillanatban lesz része.
A fotókat Szirák Sára készítette.
