Nárcisz
„Vagy, ha ez nem, a vakságnak
kiürítem poharát.”
(Arany János: Ex tenebris)
Lassan felszívódik. Ahogy emeli
ajkához a papírpoharat, s az már
a kezében összehorpad. Függőben
marad. Azt azonban csak nem gondolja
hogy a szomja is, valamint kioltva
szeme világa, vele tarthat? Avagy
gondolhat-e még szomorúbbra, melyet
a világ, míg világ, neki legalább
nem mutathat? Mely a szemén mint szomján
túlhaladva egyetlen púpot formáz
az égalján; úgyszólván daganatot.
S egy ujjnyomatot a pohár tükrében.
A vers
lassan fölveszi testhőmérsékletét.
Egy nyárról van szó, benne egy szoknyáról,
mely bárcsak rövidebb lenne, bárcsak lengébb,
bárcsak egymás csókját nyelnék,
átkelve lagúnás medrein a húsnak.
A járványról mit sem tudnak.
Elzárva amott, hol gyümölcs rothad,
s alább egy veremből zöldséget lopnak.
Inget cserél a fiú a lánnyal.
Valaki, álmában, nagyot sóhajt.
(A vers, innentől fogva, csak árnyal.)
És szakad róluk a víz, ahogy kihűlnek.
Elhagynám
magam a kertben, indulván feléd,
keltemben mindjárt, Uram. Körbe, rövid,
szórakoztató nadrágban. Nem volnék
kellő lendületben mégsem, mintha
húzódozva lépdelnék a szegélyen
(s ez egyben nem kis önmérsékletre vall).
Szemem felválta a bal és a jobb
cipőm orrán. Eged leírhatatlan.
Ujjam belezsibbad. Felkarom serceg
már és a vállam: érzem, ahogy minden-
felől nézel, egyre megyek össze, s Te
szabad szemmel követsz, betűt betűre.
A szerző csak a vers megjelenése után, azaz annak révén látta át a szöveg saját organikus szövetét, a zárszó módosítását ezért javasolta a szerkesztőségnek (a “be-beelőzve” helyére a “betűt betűre” került). A változás jelölését pedig azért kérte, hogy felhívja rá a figyelmet: a más felületen való újraolvasós hallatlanul fokozza az olvasó (és a szerző) érdeklődését és érdekeltségét is.