Nem kíván sokkolni, inkább csak rávilágítani arra, időnként mennyire képmutatóak az emberek. Gretchen Heinel fotográfiái és videói egyértelműen alkalmasak lehetnek a nyugalom megzavarására, ennek ellenére művészi értékük is megkérdőjelezhetetlen.
Az Egyesült Államokban élő és dolgozó Gretchen Heinel jelenleg még inkább underground közegekben ismert fotó- és videóművész, bár témaválasztásai miatt meglehet, sosem lesz mainstream alkotó (s ez valószínűleg nem is zavarja, persze). Extrém alakok, zavarba ejtő pillanatok, nyugtalanító, melankolikus hangulat jellemzi munkáit, amelyet a legtöbben talán betegesnek és visszataszítónak tarthatnak. Mégis valami rejtett (olykor szomorkás) szépség rejlik azokban megkínzott, deformált, roncsolt és esetenként ijesztő momentumokban, amelyeket kamerájával rögzít.
Soha ne mondj le teljesen egy e-mailben készítendő interjúról – ez az egyik legnagyobb tanulsága az alább olvasható szövegnek. Gretchen Heinel munkásságával még 2014-ben ismerkedtem meg, mikor láttam a Lord Mantis zenekar Possession Prayer című dalához készült klipet, amelyet a nevezett hölgy készített. Csodálattal vegyes borzongás fogott el a képsorok láttán, s emiatt utánajártam, ki is ez a művész. Miután egyéb alkotásai is lenyűgöztek, írtam neki, s hosszú várakozás után ugyan, de elkészült ez az interjú.
KULTer.hu: Honnan ered a fotózás, azon belül az analóg fotózás iránti szenvedélyed? Kik voltak rád a legnagyobb hatással?
Vizuálisan mindig is nyitott személyiség voltam, így mielőtt elkezdtem volna fotózással foglalkozni, kedvem leltem a festményekben és a rajzokban. A fotózásba és a videókészítésbe úgy csöppentem bele, hogy az egyik exem ezzel foglalkozott. Tőle tanultam meg a digitális fényképezés alapjait, majd onnantól magam jöttem rá a filmes fotózás fortélyaira, a sötétszobás eljárásokra, a videóvágásra.
Nincsenek valódi hatások, amelyek konkrétan megjelennének a munkáimban. Próbálok összedolgozni azokkal az emberekkel, akik az objektívem előtt állnak, így a végeredmény sokkal inkább ennek a kollaborációnak a kivetülése, nem pedig konkrét utalás mások műveire. De azért van néhány alkotó, akit csodálok: Joel-Peter Witkin a kedvencem, de szintén kedvelem Ralph Eugene Meatyardot, Francesca Woodmant, Hans Bellmert és Ellen Rogerst.
KULTer.hu: Miért vonzó számodra az analóg fotózás? Milyen fényképezőgépeket részesítesz előnyben? Digitális gépet egyáltalán nem is használsz?
Az analóg fényképezés szerintem karakteresebb a digitálisnál. Többet törődöm azzal, hogy nézzen ki egy fotó, ha filmre készül; a digitális képeknél mindig szükség van némi photoshopolásra, hogy élőbbnek hasson a végeredmény. Emellett nagyon szeretek a sötétszobában dolgozni, sokkal inkább, mint egy monitor előtt. Persze szoktam digitális géppel is „lövöldözni”, de sosem a személyes munkáim során. A videók esetében digitális technikával dolgozom, mivel megfizethetetlenül drága filmre forgatni.
Amikor fotózom, szinte kizárólag 35 milliméteres filmre dolgozom, de időnként a középformátumot (6×9, 6×8, 6×7, 6×4,5 centiméteres képkockák) is használom. A 35 milliméteres kamerám egy Canon N1, a középformátumú pedig egy Mamiya RZ76 – utóbbin a megszokott 120-as helyett polaroid hátlap van, így instant filmre készülnek a képek, azonnal látható a végeredmény.
KULTer.hu: Mik inspirálnak egy-egy fotó, fotósorozat megalkotásakor?
Lenyűgöz az emberi természet. Azt hiszem, nagyon sok érdekes dolog születik abból, ha az emberek felhagynak a társadalmi normákkal, az ítélkezéssel és nem tudatosan viselkednek. Ha csak pár órán át van lehetőségük erre, akkor is igyekszem teret adni annak, hogy bárki szabadon megtehesse mindezt.
Újabban több időt szentelek a fotóim megkomponálásának, illetve együtt alakítunk ki terveket azokkal, akiket fényképezek. Ezekkel az ötletekkel személyes impulzusok helyett univerzálisabb témákat próbálok megfogni. A Lilith: Mítosztól húsig című projektem jó példa erre, hónapokat töltöttem modellemmel, Luna Durannal, hogy kitaláljuk a koncepciót és a fotózás menetét. Sok szöveget elolvastunk, hogy Lilith történetét tanulmányozzuk, lássuk a mitológiai összefüggéseket, és a szimbolikát, amely körülöleli. Szóval sok kutatás előzte meg a projekt életre hívását, mivel úgy éreztük, így szolgáltatunk igazságot a sztorinak.
KULTer.hu: Fontosnak érzed, hogy sokkold az embereket a fotóiddal vagy számodra természetesnek hatnak azok a pillanatok, amelyeket megörökítesz? Mi volt a leginspirálóbb és a legostobább kritika, amit eddig kaptál?
Nem célom sokkolni az embereket, de nem riadok meg azoktól az anyagoktól/témáktól, amelyek egyébként sokkolóak lehetnek. Szerintem fontos, hogy az emberek átgondolják, valamit miért is tartanak elborzasztónak. Kulturális beidegződésből fakadna ez? Netán vallási neveltetésből? Azt hiszem, jó példa erre – legalábbis az Egyesült Államokban –, hogy a gyerekeknek sugárzott tévéműsorok tele vannak erőszakkal, miközben a szexualitást gyakran cenzúrázzák és obszcénnek ítélik. Az erőszak miért lenne kevésbé sokkoló a szexnél, főleg azt figyelembe véve, hogy mindannyian a szexnek köszönhetően létezünk ezen a bolygón, s a szex lehet gyógyító és kreatív folyamat is, míg az erőszak eredendően pusztító. Kritikákat egyébként nem sűrűn kapok, vagy legalábbis kevés jut el hozzám közvetlenül. Amennyire én tudom, a munkáim nem annyira ismertek.
KULTer.hu: A videoklipek forgatásakor mennyire kapsz szabad kezet a zenekaroktól? Teljesen rád bízzák magukat e téren, netán van egy-egy alapötletük, amelyből aztán kibontod a saját vízióidat?
Projektfüggő. A kidolgozás terén a legtöbb esetben szabad kezet kapok. Néha van egy ötlet, amelyet ki szeretnének bontani, de általában hagyják, hogy eljátsszak vele, formálhassam egy kicsit. Szerencsés vagyok, mert olyan előadókkal dolgozhattam, akik engedték, hogy tegyem a dolgom.
KULTer.hu: Fontos számodra, hogy szeresd is azon zenekarok zenéjét, akikkel együtt dolgozol?
Haha, megkönnyíti a folyamatot, tekintve, hogy a vágás során nagyjából egymillió alkalommal kell meghallgatnom az adott dalt. De nem is fogok olyan zenekarokkal dolgozni, akik esztétikailag nem „felelnek meg” nekem. Rugalmas vagyok zenei műfajok terén, amíg a hangzás némileg sötétebb és melankolikusabb.
KULTer.hu: Milyen zenéket szeretsz még?
Ha zenéről van szó, mindenfelől akadnak kedvenceim. Szeretem az extrém zenéket, a metált, a noise-ot, de szintén kedvelem a folkot és a bluegrasst. Kedvenceim többek között a Blut Aus Nord, a Wolves in the Throne Room, az Agalloch, a the body, a Muscle and Marrow (egyik új favoritom), a Theologian és Chelsea Wolfe.
KULTer.hu: Melyik projekted volt az eddigi legnagyobb kihívás? Melyik áll legközelebb a szívedhez?
Egyértelműen ez a Mítosztól húsig projekt a legnagyobb kihívás, és ez is áll legközelebb a szívemhez. Szükség volt hozzá arra, hogy új sötétkamrás technikákat tanuljak meg, és sokkal több tervezést is igényelt a többi munkámnál. De a téma nagyon közel áll hozzám, és lehetőséget adott arra, hogy együtt dolgozhassak és fejlődhessek néhány valóban fantasztikus emberrel.
KULTer.hu: Mit kell tudnunk a Lilith: Mítosztól húsigról?
Pontosabban: ez egy kollaboráció a Lilith szerepét játszó Luna Duran és köztem. Föltárjuk Lilith utazását onnantól, hogy ő Ádám első felesége, azon át, hogy ő a démonok anyja, egészen addig, míg saját jogán istennő nem lesz. Lilith eredetileg ugyanakkor és ugyanazon a Földön készült, mint Ádám. Isten Ádámnak adta az uralkodás jogát mindenen, így Lilith felett is, ám a nő megtagadta a megalázkodást. Megszökött, és bár ez nagy szenvedéssel járt, de inkább ezt választotta, mintsem hogy degradálja magát.
Története egy klasszikus feltámadási mítosz, és ő az egyszemélyes megtestesülése a feminitás szakaszainak, vagyis a szűznek, az anyának és a vénasszonynak. Szexuálisan nyílt, nem hajlandó elfogadni az elnyomást, és inkább szenved, hogy megőrizze önállóságát. Mindezen témák számos mítoszban megjelennek, s úgy érezzük, még mindig nagyon fontosak.
Lunával egyetértettünk abban, hogy Lilith szenvedései ábrázolásának legjobb módja az, ha a húst vetjük megpróbáltatások alá, kampós akasztásokkal és tárgyak ideiglenes bőr alá ültetésével. Ez biztosítja, hogy Luna ne csak eljátssza a szenvedést, hanem meg is tapasztalja azt. Emiatt a közönségnek is esélye van arra, hogy nyíltabban és egyértelműbben megértse a szenvedést, mintha a performer külső ingerek nélkül csak imitálná azt.
KULTer.hu: Mit jelent számodra a BDSM-kultúra? Netán azok az elemek (kikötözés, dominancia stb.), amelyek ebből megjelennek a műveidben, egyéb dolgokat is szimbolizálnak?
Nem hinném, hogy létezik BDSM-kultúra, elég töredezettnek tűnik az egész, még azok számára is, akik nyakig benne vannak az ilyesféle pajzánságokban. Nem igazán tartozom egyik szcénához sem, de a BDSM egy csomó olyan emberi impulzust vált ki, amely lenyűgöz engem. Például mindenki ismeri azt az érzést, amikor korlátozott a mozgástér, amikor helyhez vagy kötve. Az ilyesmit a kötél könnyen szimbolizálhat, még akkor is, ha a dolognak nincs szexuális felhangja.
Egyik munkámat sem tartom tisztán szexuálisnak, de olyan értelemben a szexualitás mindig is a munkáim része, ahogy általában az élet része is. A műveim mikrokozmoszok, ugyanazokat a mintákat mutatják be, amelyeket megfigyelek a nagyobb világból; lényeges, milyen módot választok azon minták lefordítására, amelyek vizuálisan eltérhetnek attól, mint ahogyan a való világban megjelennek.
Mindenki másféle poggyászt visz magával élete folyamán, szóval biztos vagyok benne, hogy amit csinálok, az számomra gyökeresen eltérő dolgot jelent, mint másoknak.
KULTer.hu: Mit szimbolizál számodra az emberi test? Mit akarsz kifejezni, amikor emberi testeket fotózol?
Számomra az emberi test éppen azt jelenti, amit jelent: testet. Nem látok beléjük semmi egyebet. A test ahhoz tartozik, aki benne lakozik, és engem sokkal inkább az érdekel, aki benne él, és nem maga a test.
KULTer.hu: Kik azok a művészek (zenészek, táncosok, performerek, színészek), akikkel szívesen dolgoznál együtt?
Hmm… Szeretek olyanokkal dolgozni, akik tudnak repülni, akár kötélre, akár kampóra vannak felfüggesztve vagy légművészek (akik légselyemmel, zsinórokkal, spanyolhálóval dolgoznak), és szeretnék butoh táncosokkal is együttműködni – erre van is esély a közeljövőben. Azt viszont kevésbé kedvelem, ha zenészeket kell fotóznom, de rövidfilmeket készíteni szeretek velük (akkor is, ha esetleg ők írják a zenét a filmhez).
KULTer.hu: Mik a távlati terveid? Netán a filmkészítés terén vannak még komolyabb elképzeléseid is?
Hosszabb távú terveim között leginkább a fotózás áll a középpontban, habár továbbra is fogok klipeket és rövidfilmeket forgatni. A hosszabb lélegzetvételű, forgatókönyvekkel és egyebekkel terhelt filmek nem igazán foglalkoztatnak. Sokkal inkább a vizuális megjelenítés érdekel, és nem az olyan dolgok, mint például a dialógus.
KULTer.hu: Mi a véleményed arról, hogy az USÁ-ban elfogadták az azonos neműek házasságát?
Abszolút üdvözlöm az azonos neműek házasságát. A házasság intézménye elég sokat változott az idők során, nem értem, mitől lenne ez most borzalmasabb. A fenébe is, ezek az emberek szerelemből kötik össze az életüket, amely szerintem egy forradalmian új ötlet, tekintve, hogy a rendszer a házasságra már inkább úgy tekint, mint egy ingatlantranzakcióra.
