Idén is a József Attila Kör szigligeti tábora adott helyet a Re:Verse osztrák-magyar műfordítói workshopnak. A JAK-táborban Mezei Gáborral együtt dolgozó Maria Seisenbacherrel személyességről, női tematikáról és az idegenség poétikájáról beszélgettünk.
Maria Seisenbacher 1978-ban született Bécsben, a gyermekkorát Alsó-Ausztriában töltötte. Összehasonlító irodalomtudományból diplomázott, íróként és fordítóként dolgozik, Bécsben él. A Keine Delikatessen irodalmi folyóirat alapító szerkesztője. Verseit korábban perzsa, cseh, horvát, szerb és lengyel nyelvekre fordították. Kötetek: Konfrontationen (Hermann Niklassal közösen), Literaturedition Niederösterreich, 2009; bher[∂], Yara Edition, 2012; Ruhig sitzen mit festen Schuhen, Edition Atelier, 2015.
KULTer.hu: Az első kötetében egy párkapcsolat, a másodikban a szülés és születés, a harmadik, szeptemberben megjelent kötetben pedig a betegség, a hanyatlás témakörét járja körbe. Volt egyfajta tervszerűség a témaválasztások mögött?
Igazából jó ötlet lenne. Érdekes, hogy felsejlik a tervezettség, de szerintem egyszerűen ez az élet koncepciója. Az foglalkoztatott, ami velem történt. Főként olyan dolgokról írok, melyeket meg tudok fogni, melyeket átéltem. Persze ezért aztán mindig felróható, hogy autobiografikus írásokról van szó, de azt gondolom, ezek a témák másokat is foglalkoztatnak.
KULTer.hu: Gyakran kapja azt a kritikaként, hogy túl személyes a lírája?
Igen, szoktak ezért kritizálni, ferdén néznek rám, hogy már megint önéletrajzi elemekből táplálkozom. Azt tartják, hogy az ember nem nézhet mindig a saját élményein keresztül a szövegekre, hogy távolságot kell tartani. Azonban ezekkel a témákkal biztosan meg kell küzdeni az életben, és ez nem mindig kellemes.
KULTer.hu: Az első kötetében egy párbeszéd női oldalát szólaltatta meg, és a bher[∂]-ban is egy női témát jár körül. Nagy jelentősége van ennek a női hangnak? Feminista költőnek tartja magát?
A politikával mindannyian minden nap szembe találjuk magunkat, nem lehet távol tartani a lírától sem. Minden cselekedetünkkel nyilatkozatot teszünk. Fontosnak tartom, hogy a két nem egyenlő bánásmódban részesüljön. Az irodalmat és az irodalom tematikáját Ausztriában is a férfiak dominálják. A bher[∂] című kötettel kapcsolatban például az volt a legjellemzőbb – általában férfiaktól származó – vélemény, hogy a szülés, születés nagyon női téma, ami őket nem érdekli. Nem arról szólt ez, hogy milyen a könyv, inkább egyfajta félelemről, mert szülni csak a nők tudnak, ezért a férfiaknak nehéz intellektuálisan közel kerülni ehhez a témakörhöz. Szóval nem tartom magam kifejezetten feministának, de azért biztosan be lehet sorolni oda. Egyszerűen szeretnék bizonyos tabukat feldogozni és láthatóvá tenni, és meg szeretnék szólaltatni fontos női témákat.
KULTer.hu: Születésről, betegségről ír. Mennyire fontosak a költészetében a test és az érzetek?
Az utolsó két kötetben a test volt a legerősebb képem. Nagyon sok mindent visszatükröz: a változást, az átalakulásokat, és megmutatja a fizikai és lelki betegségeket is.
KULTer.hu: A megjelenés előtt álló kötet középpontjában egy Japánból származó asszony áll. Ez is önéletrajzi elem?
Az édesanyám japán, és a legutolsó kötetben ez igen fontossá válik, mert ebben az ő betegségéről írok. Sajnos nem beszélek japánul, csak a mitológiában és a vallásban vagyok valamennyire otthon, de ennek a témának a feldolgozásakor nagyban befolyásoltak a buddhista és sintoista rituálék, hagyományok. Ezeket a képeket és a hozzájuk tartozó nyelvet használtam a betegség kifejezésére. A kötetben szereplő versek egy olyan nőről szólnak, aki kétszeresen is idegennek számít a környezetében. Egyfelől azért, mert nem itt született, másfelől azért, mert Alzheimer-kórja van, és elfelejtette, hogyan működik az ember. Ennek a kettős idegenségnek a problematikája foglalkoztatott a versek írásakor. Sok Alzheimerben szenvedőt érint, akik nem abban az országban élnek és öregszenek meg, ahol születtek. A jelent és a közelmúltat elfelejtik, és egyre inkább csak régebbi dolgokra emlékeznek. A gyerekkori emlékek maradnak meg legtovább, de ők azt egy másik, távoli földön élték meg. Az Alzheimeres betegekkel a gyerekkorukról szokás beszélgetni, gyerekverseket olvasnak nekik, képeskönyveket nézegetnek velük, de azoknak, akik nem Ausztriában születtek, ezek a dolgok nem mondanak semmit. Ezt a kettős idegenséget akartam feldolgozni, ezért is választottam tudatosan a japán származás motívumát. Egyébként ez a kötetem is önéletrajzi ihletésű, egyszerűen a saját anyám történetét dolgoztam fel, és vele együtt az enyémet is, mert az is egy egészen erős élmény, mellyel nagyon határozottan szembe kellett néznem, hogy anyám által – a betegsége miatt – elveszítem a saját gyerekkoromat.
KULTer.hu: Az Ön által alapított irodalmi folyóirat a Keine Delikatessen nevet viseli. Ilyen erősen hatott Ingeborg Bachmann a munkásságára?
A tanulmányaim alatt és a diplomamunkám írásakor sokat foglalkoztam vele, és igen sokat tanultam a poétikájából. A frankfurti előadások szövegét megismerve volt egy nagy megvilágosodásom, hogy így is lehet írni, ilyen dolgokról is szólhat az irodalom. Ezért is neveztem el a folyóiratot az ő verscíme után Keine Delikatessennek. Szóval igen sokat tanultam tőle, de az hiszem, a lírámra közvetlenül nem volt hatása a költészetének, mert nagyon különböző stílusban alkotunk.
KULTer.hu: Ami az Ön stílusát illeti: igen tömören ír, egyes versei szinte haikura emlékeztetnek.
Sokan mondják, de ez nem szándékos a részemről, inkább az írástechnikámból következik. Nagyon sokat tömörítek a szövegeken, eltávolítok belőlük mindent, ami nem feltétlenül szükséges. Végül gyakran csak pár sor, néhány szó marad.
KULTer.hu: Milyen élményei vannak a Re:Verse fordítóműhellyel kapcsolatban?
Sokat tanultam, és nagy kihívás volt számomra. Izgalmasnak találtam, hogy az embernek bele kell tudni helyezkedni a másik szerző fejébe ahhoz, hogy valóban jó fordítást tudjon készíteni. Kicsit meg kell ismerni más gondolkodásmódokat, más írásmódokat, a sajátot pedig teljesen félre kell tenni. Mezei Gábor nagyon sűrű, kompakt lírát ír, mely nekem a kezdetektől tetszett. Ami meg tetszik, azt persze könnyebben tudja fordítani az ember. Ő két verset és egy prózai szöveget választott tőlem. Prózát szinte soha nem írok, és ez is egy nagyon sűrű szöveg, melyet érdekes módon Gábor versként olvasott.
KULTer.hu: Három kötettel a háta mögött mik a tapasztalatai, milyen ma a líra helyzete német nyelvterületen?
Versesköteteket publikálni, költőként befutni nem könnyű. A legtöbb kiadó valami nagyot akar, prózaköteteket vagy egy regényt, így azok a szerzők, akik csak verseket írnak, hátrányba szorulnak. Gyakran megtörténik, hogy egy szerző publikál egy regényt, azzal nevet szerez magának, majd utána, második kötetként kiadják a verseit is. Én viszont otthon érzem magam a lírában, és persze örülök, ha jön egy prózai szöveg, de nem sürgetem. Egy másik probléma, hogy alig lehet versesköteteket látni a könyvesboltokban. Egy keskeny polc, azon is főleg a klasszikusok vannak, a kortársakat be se rendelik a boltok. Azt mondják, nehéz őket eladni, de persze ha nincsenek kint a boltban, akkor meg egyenesen lehetetlen. Az én köteteim kis kiadóknál jelentek meg, és ezzel kapcsolatban remek tapasztalataim vannak: jó volt az együttműködés, és a szerkesztési folyamat is könnyen lezajlott.
A fotókat Bach Máté készítette.
