Immár tizedik alkalommal került abba a kiváltságos helyzetbe a debreceni színházkedvelő közönség, hogy 27 kortárs drámát színre vivő, gondosan kiválasztott előadást tekinthetett meg – ezúttal március 18. és 25. között – a DESZKA Fesztivál keretében.
A fesztivál struktúrája az előző évek gyakorlatát követte, a napokat kezdő Gördeszka program keretében 7 gyermekeknek szóló előadás került színre. Ezt követően a nyitott szakmai beszélgetések során az érdeklődők körében a fesztivál „házi bölcsei” (Árkosi Árpád rendező, Láposi Terka, a debreceni Vojtina Bábszínház igazgatója, Nánay István kritikus, Térey János író, költő, drámaíró, valamint Zsigmond Andrea kritikus) osztották meg tapasztalataikat az előző nap és a délelőtt folyamán látott előadásokról, az érintett alkotók pedig a színrevitelek alakulástörténetéről meséltek. A repertoárban idén újdonságként jelentkezett az Ugródeszka sorozat, ahol a színinövendékek is játékteret kaphattak.
A DESZKA ideje tájt a debreceni színházkedvelő iparkodik lehetőségeihez mérten minél több előadásra eljutni, mint e sorok írója is. Szubjektív beszámoló következik tehát némi könnyed naivitással törekedve annak a fesztiválsajátosságnak a kizárására, hogy a látott színrevitelek ne lépjenek egymással túlzott interakcióba, ne legyen szempont az egymásmellettiség. Tehát könnyed naivitással…
Elsőként: március 18. péntek, Víg Kamaraszínház, Camille, sorsvázlat. Az utaztatás fáradalmait kerülve egy „itthoni”, csokonais bemutató, melyben Katona Gábor nem csupán koreográfus, hanem rendező is egyben. A deszkákon a briliáns szobrásznő szertefoszlott élete. Könnyed harmóniában a színpadi szöveg és tánc mozzanatai. Camille Claudelt képzeletében az elmegyógyintézet falait lebontva idézi fel a gyermekkor idilljét, az ígéretes pályakezdést, a fordulópontot jelentő kapcsolatot Auguste Rodinnel, majd a lassan szilánkjaira törő létezés momentumait. Egy tehetséges naiv ifjú kizsákmányolt nővé „érése”, végül az elmagányosodás és az őrület stációi. Az előadás képalkotása a szemnek tetszetős látványt nyújt, ám történetében a pszichét nem emeli magaslatokba: „a világ beteg, nem én…”
A DESZKA második napján az Ugródeszka programsorozata következett. Hagyományteremtő jelleggel indult idén útjára a kezdeményezés, melynek során a budapesti, kaposvári és marosvásárhelyi színészképző egyetemek vizsgaelőadásai is meghívást nyertek a fesztiválra.
A délután Pintér Béla A sütemények királynője előadásával kezdődött, amelyet a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói adtak elő, mindvégig ott lebegtetve a kérdést, milyen mértékben lehet eredményes a színrevitel egy olyan dráma esetén, mely keletkezésében szervesen forrt össze Pintér társulatával. A kísérlet meggyőző lehet, ám nem háríthatja el az összehasonlítás metódusát, melyre önmaga is reflektál a díszletelemként szereplő Pintér portré által. A színen megelevenített terror szobája feszültséggel telítődik, a néző széke nyugalmában is feszeng. A zárlat bizonytalan és kusza. Létezik-e menekülési lehetőség a deszkákra vitt élethelyzetből?
Szusszanásnyi idő, míg átért a Fesztiválozó a Víg Kamara teréből a Csokonai Stúdiószínházába, ahol a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem végzős diákjait látjuk Sebestyén Aba rendezésében Egressy Zoltán 4×100 szövegével. A női váltó olimpiai kvalifikációs vívódását követjük nyomon, szövevényes szerelmi intrikával övezve. A színészek iparkodása ellenére erőteljesen jelentkezett az utaztatott előadások átka, az ismeretlen térbe helyezkedéssel való küzdelem, s olykor-olykor a színre vitt szöveg, szituációk is életidegenné váltak.
A nap zárásaként a Nemzeti Színház, a Kaposvári Egyetem és a Gyulai Várszínház együttműködésében, Vidnyánszky Attila rendezésében került színre Weöres Sándor Psychéje. A szerepek nem statikusak, át-átjátszanak a színészek között. Hét színésznő hangján halljuk Psyché szólamát, szeretőit pedig hét színész formálja. A rendezőtől már megszokott sűrű színpadképpel találkozunk, ahol a párhuzamos történések számos csomópontba sűrűsödnek, ezáltal a néző bátran élhet a tekintet szabadságával. Nincs szigorúan rögzített fókuszpont. Olekszandr Bilozub díszlete finom lágysággal, titokzatossággal övezi a történéseket. Izgalmas megoldás a díszletelemként szereplő fém keretek alkalmazása, mely által egymásba játszó életképek, festmények, tereken belüli alkalmi terek képződnek. A több mint két órás játék mindvégig dinamikus és üde.
Szerdán a helyszín egy még szokatlan tér, lakásszínház. A néző a Maladype Színház és Hajdu Szabolcs vendégeként, Ernelláék pedig Farkaséknál. Igényes, tágas polgári lakás, egekbe szökő, panellakónak üdítő magasság. Nyitják a bejárati ajtót, folyosók, lépcsők kuszaságán vezetnek, majd talán az előtérbe kerülve, véletlenül helytelen fogast választva keresem a megfelelői nézői magatartást, szeánszt. De a tér az előadás számára épp otthonos, ahol a történések egy „tényleges” polgári lakás kuszaságában zajlanak. A szereplők egykori egymásra találásukat szeretnék visszanyerni, mind térben, mind érzelmekben. A párbeszédek, az események lassan hömpölyögnek. Idő kell, míg meghalljuk az elhallgatott szavakat, idő kell, míg kibontakoznak a kapcsolatok, és idő kell, míg Farkas leér a szemközti villamosmegállóba, hogy fiát kereső kétségbeesett hangja feljusson hozzánk, az emeleti játéktérbe. A néző hosszú csendekre magára van hagyva, szemlélődik, emészti a jelenetek részleteit, az egymással szembe állított két nézőtéri blokk arcokról visszatükröződő érzelmeit.
Elementáris erejű, szuggesztív képekkel operáló, éjszakába nyúló előadással zárul a nap. A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház Exodus előadása a színpadon. Érkezéskor, jegykezeléskor az előtérben egyenruhás fogad, tintapárnába mártott ujjlenyomatot kér. A szokásos nézői beengedési pontoknál a szalagkordon a megszokott térbe bizonytalanságot elegyít. Kalauz vezet egy szűk sötét folyosón, a tovahaladó lábaknál lassú mozgású vagy statikus kábelekkel gúzsba kötött emberszobrok. A nézői tömeget a színpadra terelik, angolsággal vegyített magyar szavakon halljuk miért jó Európa, de itt nem maradhatunk, haladjunk északabbra, (azaz végül a bizonyosságot[?] jelentő nézőtérre). A deszkákon minimális szöveg, a zörejek, a nézői tekintetbe égetett képek uralják a teret, mint a hon földjéből kiásott majd hátizsákba rejtett emberi csontok, a megszülető, majd a sötét zártságba visszakúszó csecsemő, a nézők és a színészek közé kifeszített drótkerítés. A téma az emberi vándorlás, az itthon maradtak, az elindulók és a befogadók szempontjából. Jócskán elmúlik éjfél, mikor a színészek a tapsot fogadják. A nőben súlyos döbbenet, nyomasztó igazság és némi furcsa, ellentmondó hiány, hogy még tovább tapasztalhassa az előbbieket.
Nem gondoltam, hogy lehet fokozni, de csütörtökön, ami a színpadon következett, csak úgy hangzott el a szakmai beszélgetésen, mint az „emberi próbatételek napja”. A Kamara terében Péterfy-Novák Éva szövege alapján az Egyasszony előadás. Monodráma, mindvégig Tenki Réka uralja letaglózó jelenlétével a teret. A deszkákon egy asszony töretlen küzdelme egy rideg kórházi várótérben. Döbbent, hiábavaló szándék az érzelmek uralására a nézőtéren. Ifjú, naiv, terhessége stációira rácsodálkozó kismamát ismerünk meg, majd hét évvel később meggyötört elvált asszonyként búcsúzunk tőle. A jelenetek, melyek igaz történet alapján születtek, a mélybe taszítják a nézőt, a zárlat mégis sejtet némi reményt. A beteg gyermek hét éven át tartó ápolása, a férj bántalmazása, két gyermek elvesztése után is újra lehet kezdeni egy új szerelemmel, kisfia kezét fogva, a boldogság ígéretével.
Nem jut idő felocsúdni, kábán keringenek át a nézők a Csokonai nagyszínpadához. Borbély Szilárd: Az Olaszliszkai, vagy inkább Borbély Szilárd és Olaszliszka. Az előadás jogi és szakmai szempontból is felkavarta maga körül a nyugalmat. A tragédiákat még nem feledtette az idő, ott élnek még a személyes emlékekben. Kérdés tehát, milyen kegyelettel járható ösvényeket engedhet meg magának a színrevitel? Hol húzódik az a határ, ahol a történet, a tolmácsolt bölcselet marad a lényeges, nem pedig a név, az alakmás? Ildomos lenne az előadásnak választ találni ezekre a kérdésekre. Borbély szövegei keverednek, mintául használva Az Olaszliszkai, az Akár Akárki, az Egy gyilkosság mellékszálai és az interjúk szólamait. A téma súlyos komolysággal nehezedik a színre, a színpadi szöveg mégsem találja helyét a deszkákon, szentenciaszerű folyamát nem segítik a színrevitel megoldásai, pedig a vállalkozás nem lehetetlen, hiszen épp ezen a színpadon zajlott egykor a megrendítő Halotti pompa, pár méterrel arrébb pedig az Akár Akárki. A díszlet első tekintetre ígéretes is lehetne, ám a játék nem használja ki kellőképp. A remek színészi jelenlét ellenére az előadás szegmenseire törik. A túlzott személyességre, a részvétre játszás épp a lényegről, az események tanulságáról tereli el a nézői figyelmet. Méltatlan céllá válik az, aminek csupán eszköznek kellene lennie.
Későre jár az este, mikor a stúdió színpadán Bagossy László és Epres Attila Diggerdrájver előadása veszi kezdetét. Blog formátumú alapanyagként egy külhonba vándorolt nehézgépkezelő boldogulási lehetőségeit látjuk. Családja csöndes jelenlétében drájverünk a múlt otthonának emlékeit rakosgatja, felidézi a már kiüresedett szavakká váló momentumokat, mindezt próbálja elegyíteni a gyökértelenséggel, a névtelenséggel, új életterének szegmenseivel. Talán mérleget von, súlyos döntése hozadékát. Az előadás komor zárlata a szülők eleinte örömteli és büszke tekintete előtt a kisfiú által szavalt népmese, ahol a magyar szavak kezdetben tisztán csengve, majd fakulva, torzulva, akcentussal tűnnek a feledésbe.
A fesztivál előadásainak sorát a Sóvirág zárja, különös várakozást keltő címkeként ragasztja magára: tánc, színház, együttlét. Úgy tűnik, az idei DESZKA a megrendítő történetek, súlyos valóságok tükrét mutatja. 90 (Fahidi Éva) és 30 (Cuhorka Emese) év életeseményeinek párhuzamát látjuk a deszkákon, a véletlen találkozást, az egymásra találás történetét. Az emlékezés metódusát a tánc elemei tagolják, finom humor a szólamokban. Az előadás lassan döbbent rá, hogy a 90 év mögött egy irdatlan súlyú szó lakozik: holokauszttúlélő. A közönség felállva tapsol, a szereplőknek, a tiszteletnek, az erőnek, az elmorzsolt könnycseppnek, az Életnek.
Véget ért a DESZKA, és Thália teréből kénytelen-kelletlen ki kell lépni, vissza a realitás talajára. A fesztiválnyitás óta eltelt majdnem két hét, a 21. században ez már hosszú időnek számíthat, ám a látottak nem eresztenek, el kell merengeni rajtuk. Egy-egy szólam, kép, mondat még itt kereng a gondolatokban. Engedtessék meg a nagy szavak használata: élmény volt, próbatétel az elmének, léleknek, és rezignált nyugalommal kell konstatálni: ismét várni kell egy évet.
X. DESZKA – Kortárs Magyar Drámák Fesztiválja, Debrecen, 2016. március 18-25.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.