Megint milyen év volt ez a színházak számára… „A megnyesett fa kizöldül” – a magyar színházakat igencsak nyesegette az élet, de állták a sarat, le a kalappal előttük. Készültek a nyitásra, próbáltak maszkban, játszottak online, hogy amikor végre újra ki tudtak nyitni, a nézők csak nagy félve merjenek bemenni.
De ők nem lankadtak, újabb és újabb ötletekkel álltak elő, és példátlan lelkesedéssel szolgálták a sokszor igazságtalan ezerfejű cézárt. Néha úgy érzem, nem is tudjuk, mekkora kincs a magyar színház, nem eléggé értékeljük, hogy ilyen sok és ennyire kiváló előadásból válogathatunk minden este.
Mi pedig megint beismeréssel kezdjük: nem mentség, hogy alig pár hónapig volt színház ebben a naptári évben (ráadásul decembertől novemberig számítjuk az évet, amely így még egy hónapot elvett tavaly), de
fájdalmasan szűk volt a merítés, amelyből választottunk.
Mindenképpen meg kell ezért említeni azokat a produkciókat, amelyeket megbízható színházi ízlésű barátaink ajánlottak.
Hárman mondták, hogy az év legkiemelkedőbb előadása számukra a Nem baj, majd megértem a Jurányi Házban, Szikszai Rémusz rendezésében, az Orlai Produkciótól. Szintén hárman mondták legjobbnak a Káli holtakat a Katonában, Dömötör András rendezésében. Aki látta és akivel beszéltünk, mind toplistásnak mondta a Hamis hangot a 6színben, Ujj Mészáros Károly rendezésében, az Orlai Produkciótól. Szintén csak jót lehetett hallani az Isten, haza, családról a Katonában, Tarnóczi Jakab rendezésében. A Szkénében a Kartonpapa is mindenkinek tetszett, akitől csak hallottam róla – Tasnádi István írta és rendezte.
De nem is folytatom, csak ezeket semmiképpen nem akartam kihagyni, és tudom, hogy több előadásnak is helye lenne itt. Ezért azt találtuk ki, hogy
mindenki tegye hozzá a listához a saját kedvencét,
akár nem is feltétlenül a fentiek közül válogatva – mi kilencet ajánlunk a nagyérdemű figyelmébe (jó, persze, most is csaltunk, valójában megint nem fértünk bele a tízbe, lásd a fenti öt plusz előadást…)
9. Farsang, avagy ez is mekkora egy tahó! (Szombathelyi Weöres Sándor Színház, rendező: Mohácsi János)
Minden ott van ebben az előadásban, ami miatt Mohácsi János és szokásos tettestársai művészetét szeretjük: az eredeti szöveg kellően szabad(os) kezelése, zene (jó hangosan), alcím (a szokásosnál is ütősebb verzióban), nyelvi lelemények (nem, nem erőltetetten), pörgős történetmesélés, humor (néha erős), szabadszájúság, jó hosszú játékidő (igen, a hosszú játékidő jó, ha az előadás jó) – és hát a színészek, azok a színészek! Nem lehetünk elég hálásak a sorsnak, hogy itt van nekünk Kocsis Pál, de hálásak lehetünk Mohácsi Jánosnak, hogy beleteszi előadásaiba, az isten tartsa meg ezt a jó szokását! Némedi Árpádnak ugyan adhatna mostanában nagyobb szerepeket is (mekkora volt az e föld befogadban!), de ne legyünk telhetetlenek.
Nem először és nem is másodszor rendezett Mohácsi komédiát, és saját, jól bevált receptjét alkalmazta most is:
túl kell tolni, úgy lesz jó.
És ehhez meg is találja a játszótársakat, akiknek szerencsére ugyanúgy működik a színházi ösztönük. A közönség pedig örül, többszörösen is, hiszen itt végre nem azt látjuk, hogy milyen gondok vannak a mi életünkkel, hanem nevethetünk ezeken az ostoba tahókon, mert ez egy másik ország, másik kor, és mi magasan felettük állunk. Ezért volt kicsit zavaró, amikor Iordache szerepében Róbert Gábor letévedt a nézőtérre – hát csak nem arról van szó, hogy mégis most van és itt van? Á, biztosan nem.
8. Jordán Adél (AlkalMáté Trupp, rendező: Máté Gábor)
Ha valami nagy dolog véget ér, annak meg kell adni a módját – a színházi emberek ezt mindenkinél jobban tudják. Az AlkalMáté Trupp nyári előadásainak 15 éves története pedig a modern kori magyar színháztörténelem egyik fontos darabja, tehát az utolsó előadás kiemelt figyelemre tarthat számot. Amikor ennyi kiemelkedően tehetséges ember áll össze egy szerelemprojektre, abból szinte kivétel nélkül csak valami nagyon jó sülhet ki. Ez így volt 15 éven át, és
a sors különös ajándéka, hogy Jordán Adél maradt a legvégére,
aki pont ebben az életszakaszban van, amelybe most betekintést engedett.
Korábban is remek előadások születtek, és csak azért nem válogattuk be akkor őket, mert annyira más volt mindegyik, mint egy „szokásos” előadás (akármit is jelentsen ez), hogy nem éreztük fairnek az összehasonlítást. Most viszont nem lehetett kihagyni egy ilyen produkciót.
Mert itt még a korábbi évek szokásosan magas színvonalát is felülmúlták. Mintha mindenki azt érezte volna, hogy ez itt most az utolsó, ebbe most nagyon bele kell tenni mindent – nagyon őszintén és kőkeményen; hát ment is a rákenroll. Nagyon.
Az mindig érdekes kérdés volt ezeknél az élveboncolásoknál, hogy
az alany maga mennyire és hogyan hagyja magát feltrancsírozni
– nem tekintjük most végig, hogy az osztálytársak a korábbi évek során milyen, nagyon is különböző stratégiákat követtek ezen a téren, mert ezek jól dokumentáltan megtalálhatók máshol. Persze mindig kérdéses, hogy valójában milyen mértékig adja ki magát egy-egy főszereplő – lehet, hogy úgy tűnik, teljesen, de nem szabad elfelejteni, hogy színészekről van szó, nekik semmibe sincs bármit vagy az ellenkezőjét is eljátszani, szóval egy szavukat sem szabad elhinni legtöbbször.
Eleve adja magát a színpadi helyzet a megtévesztéshez:
általában egy másik színész játssza a főszereplőt korábbi életében, miközben akár ő maga is ott van a színpadon, másik szerepben – hát ki tudná itt szétszálazni az igazságot? Most azért Jordán Adél megkönnyítette egy kicsit a dolgunkat, amikor egy beharangozó beszélgetésben hangsúlyozta, hogy ez neki most nagyon fontos és nagyon személyes ügy, amelybe keményen bele fog állni. Úgy is tett, és osztálytársaival együtt megint megtalálták azt a vékony vonalat, amely mentén úgy maradt komoly az előadás, hogy közben végig szellemes és szórakoztató volt.
7. Egy csepp méz (Radnóti Miklós Színház, rendező: Valló Péter)
Azért is jó, hogy ilyen sok remek színházunk van, mert mindegyiknek van saját karaktere, amelyet felvállalhat, és nem kell minden ízlésnek megfelelniük. Ez egy tipikus radnótis előadás: pontos, érzelemgazdag, kompakt, magába szívó. Kevés szereplő (kettő közülük ráadásul csak egy-egy felvonásban), kicsi térben, egy díszletben.
Ráadásul ez tipikus mostani radnótis előadás,
mert Kováts Adél mellett csak olyanok szerepelnek benne, akiket ő maga hozott a színházba – időrendi sorrendben: Rusznák András, Porogi Ádám, Mészáros Blanka és Baki Dániel. Valló Péter pedig régi radnótisként őrzi a hagyományt, és rendez egy nagyon jó értelemben vett klasszikus előadást.
Nem is tudom, mi a nehezebb feladat: rossz állapotban lévő színházat megpróbálni felhozni, vagy a rengeteg buktatóval járó munka, amely Kováts Adél előtt állt. Egy jó színházat úgy továbbvinni, hogy a megőrzendő hagyományai megmaradjanak, de közben azért saját képére formálja és lehetőleg még jobbá teszi? Első igazgatói ciklusával fényesen bizonyított, és semmi okunk kételkedni abban, hogy a folytatás ugyanilyen kiváló lesz: annyi külső nehézséggel kellett megküzdenie az elmúlt pár évben, és olyan hibátlanul abszolválta ezeket, hogy már semmi nem jelenthet neki gondot.
Az előadást nézve arra gondoltam, hogy milyen jól állnak Kováts Adélnak a modern angolszász darabok női főszerepei (nem is kezdem sorolni, miket játszott el), de aztán rájöttem, hogy nem erről van szó: neki bármilyen szerep jól áll, mert mindegyikben nagyot alkot. Mint most is:
Helenként eléri, hogy egyszerre sajnáljuk és utáljuk, illetve e kettő között ingadozzunk végig.
Nem könnyíti meg a dolgunkat – sima ügy lenne ostoba és önző nőnek játszani, de ennél ő persze mindig árnyaltabb. Így viszont azon mérgelődünk, hogy miért sajnálunk egy ilyen utálatos nőt – minden karaktert közel tud hozni, ezért (is) szeretjük.
Mészáros Blanka részéről kockázatos húzásnak éreztem a Radnótiba szerződést, de nem ez az első szerep, amelyben megmutatja, hogy bizony tökéletesen illik ő ebbe a társulatba. Itt is remek alakítást nyújt – mint mindegyik másik karakter, ő sem tud jól szeretni, pedig szeretne. Ezt látjuk Porogi Ádám Geofjében is. (Elnézést, most látom, hogy ‘dzsef’ ejtéshez toldalékoltam a szereplő nevét, pedig a darabban ‘dzsof’-nak mondják. Korábbi hazai előadásban is hallottam már így, de ez angolul tényleg ‘dzsef’, és akkor nem is keverhető össze a főszereplő ‘dzsó’-val.)
A szeretet körül forog a rendezés egész cselekménye: hol a szeretet hiánya dominál, hol a szeretetéhség, és leginkább végig a szeretetre való képtelenség, vagy legalábbis annak fenntartása. Geof (Porogi Ádám nagyon érzékeny és precíz alakításában) tartja fenn egy darabig a reményt, hogy a szeretet mégis megmentheti a sodródó életeket – de persze nem, ő is elbukik.
Ritka szerencsém volt ezzel az előadással, mert kétszer is meg tudtam nézni (másra meg kétszer is volt jegyem, mégse láttam egyszer sem), de biztos vagyok benne, hogy harmadszorra vagy negyedszerre sem lenne unalmas.
6. Budapest, te (Orlai Produkciós Iroda, rendező: Pelsőczy Réka)
Megint egy olyan előadás, amelyben több, sokkal több van, mint amennyit az ismertető alapján lehetne gondolni. „Zenés városnézés”, hirdetik, de szerencsére ennél sokkal többet kapunk.
Érdekes kérdés, hogy a zeneszámok közti jelenetek összekötők-e, vagy pedig a dalok illusztrálják és egészítik ki a jeleneteket – akármelyik igaz lehet, a lényeg az, hogy egy kerek egész áll össze a végére.
És mennyivel több ez, mint egy városnézés!
Korrajz is, pesti embertípusok felvillantása, olyan hangulatok és érzések megmutatása, amelyek átéléséhez még csak nem is kell pestinek lenni, de azért persze az aha-élmény sokat hozzátesz.
És hát akik játsszák: Járó Zsuzsa, Péter Kata, Radnay Csilla, Nagy Dániel Viktor – nem is folytatom, ilyen színészekkel csak jó produkció jöhet létre, különösen, ha Pelsőczy Réka rendezi. Ráadásul a saját élményeiket is beleszövik az előadásba, amely még személyesebb lesz ezáltal – és persze mindig ott marad a nézőben a kis kétely, hogy
akkor ebből mennyi a színház és mennyi a valóság?
A legjobb részek a legfájdalmasabbak is egyben – Budapesthez a történelme is nagyon hozzátartozik, amelynek nem csak fényes részei voltak. Az Orlai Produkciónál megint eltalálták az arányt: úgy lett kiválóan szórakoztató az előadás, hogy közben értelmes és elgondolkodtató. Ezt is nyugodtan meg lehet nézni akár többször is, működni fog minden alkalommal.
5. Mefisztó (Átrium Színház, rendező: Urbán András)
Kockázatos vállalkozás, ha egy előadásban az a fontosabb rész, amely az eredeti szövegben nincs is benne. Mert itt bizony ez történik. Eljátsszák ám azért az eredeti Klaus Mann-sztorit is, bár nagy kihagyásokkal – és bármilyen furcsa, a rengeteg betoldás ellenére egyáltalán nem tolódik el a fókusz, csak sokkal maibbá válik az előadás, sokkal konkrétabban aktuális, mint az eredeti.
A rendező Urbán András és a társulat úgy gondolhatta: lássuk, mi van, ha elmegyünk a falig, és aztán úgy teszünk, mint ha nem vettük volna észre, hogy ez itt a fal, és megyünk tovább.
Senki és semmi nem szent, önmagukat is beleértve, és kizárólag a művészi szabadság mutat utat.
Szerintem ez volt a tavalyi év legszabadabb előadása, amelyben a színészek teljes értékű alkotótársként tették hozzá a magukét.
Csak kapkodja a néző a fejét: ez most irónia volt? Esetleg önirónia? Mit kell itt direktben érteni? Viszont cserébe egy csomó dolgot teljesen direktben mondanak ki, a maga nyerseségében – minek púderezni? Korábban, az Ascher Tamás Háromszéken eredettörténete kapcsán gondoltam azt, hogy nívótlan, érdektelen és ostoba felvetéseket nem kell azzal felnagyítani, hogy válaszolunk rájuk, de aztán az előadást látva azt mondtam, hogy bizony érdemes volt, mert gazdagabbak lettünk egy remek produkcióval. Itt is fellelhető egy hasonló szál („Miket merészel Alföldi a színpadon?!”), amelyre aztán persze rendesen ráerősítenek – igen, még ezt is meg azt is.
Nemcsak a legszabadabb, de egyben a legkomorabb és a legmegosztóbb előadás is ez a listán
– már ezért is érdemes megnézni. Hú, de még mennyit lehetne és kellene írni erről a produkcióról, de legalább arról, hogy Alföldi megint mennyire elementárisan zseniális benne… és akkor a színésznőkről még nem is szóltunk, pedig mekkorát alkot mindegyik. De a szerkesztő úgyis kihúzná, hogy hosszú. Így meg marad a lelkiismeret-furdalás, hogy nem szolgáltattunk nekik igazságot. Nem az én hibám! Reklamáljanak a szerkesztőnél!
4. A szecsuáni jó ember (Örkény István Színház, rendező: Mácsai Pál)
Mi a jó? Ki a jó ember? Hogyan lehet jó emberré válni? És aki nem válik azzá, az rossz ember? Mi van a valamilyenné válás előtt? Kin múlik ez az egész? Lehetséges, hogy önhibámon kívül nem tudok jó emberré válni? Hogy hiába törekszem a jóra, mégsem sikerül? És ki mondja meg, hogy ki a jó ember? Legalább erre az utolsó kérdésre rögtön az elején választ kapunk: természetesen az istenek döntik el. De nem túl magas a léc, amit meg kellene ugrani, hogy a minősítést elnyerjük: egyszerűen csak szállást kellene nyújtani nekik egyetlen éjszakára, de még ez sem jön össze egykönnyen ebben a romlott Szecsuánban.
Amikor meg mégis, váratlan helyről jön a segítség: egy utcalány mond le keresetéről, hogy segítsen nekik. Szóval annyira romlott már ez a világ, hogy egy prostituált a legjobb ember? De komor kedvében volt a szerző úr! Igazság szerint
nem vagyok biztos benne, hogy Brechtnek tetszene-e ez az előadás:
nem akart ő ennyire szórakoztató lenni, de hát így járt. Mácsai Pál viszont megint zseniálisat rendezett – muszáj megismételni magamat: biztos, hogy eléggé értékeljük például Máté Gábor, Kováts Adél és Mácsai Pál munkásságát? Hogy milyen színvonalú előadásokat adnak nekünk estéről estére? Vagy egyszerűen csak el vagyunk kényeztetve, mert megszoktuk, hogy a pesti színház ennyire remek?
Ha rajtam múlna, minimum ennek a három színházigazgatónak adnék egy kártyát, amellyel bárhol, bármit megvehetnének az életük végéig, hogy ne kelljen semmi másra koncentrálniuk, csak a színházra.
És akkor még nem beszéltünk Tenki Rékáról, aki Sen Te szerepében megint olyan zseniális és szívszorító alakítást nyújt, mint legutóbb az Egyasszonyban (és ez nem azt jelenti, hogy közben másban nem lett volna nagyon jó).
Ez az előadás meg úgy csodálatos, ahogy van, tokkal-vonóval.
3. 33 álom (Örkény István Színház, rendező: Bodó Viktor)
Egyszer már alaposan megindokoltam, hogy miért kell megnézni ezt az előadást, és azóta sem változott a véleményem. Ha valaki teljes egészében akarja élvezni, hogy mitől jó a mai magyar színház, akkor kevés alkalmasabb produkciót tudok erre ajánlani: remek színészek, ötletgazdag rendezés, felszabadultság, humor, fantasztikus látványvilág – mi kell még? Hát még cirkuszi produkciókat is láthatunk, és akkor a zenéről nem is beszéltünk. Vagy a darab mozgásvilágáról.
De ne is beszéljünk róla, mert ezt inkább látni kell
– mindenki menjen gyorsan, vegyen jegyet, most, amíg még tud. A járványhelyzet egyetlen pozitívuma nézői oldalról, hogy még a legjobb előadásokra is lehet időnként jegyet kapni, hát használjuk ezt ki, és segítsük ezzel is a színházakat, mert nagyon megérdemlik.
2. Don Carlos (Radnóti Miklós Színház, rendező: Nagy Péter István)
Jó, hát Schiller 1787-ben megírta az 1568-ban játszódó Don Carlost, az 219 év különbség, tehát mostanra még több idő telt el a megírás óta, mint a megírás és a darab ideje között. Azt most nem is mondanám, hogy mennyire máshol játszódik a cselekmény.
De pont ez a színház csodája, hogy maivá tudják varázsolni a régi történeteket, és a legrégibb klasszikusok is azért tudnak népszerűek maradni, mert időtlen emberi problémákat feszegetnek. Ugyanez egyben a csapda is: mindnyájan láttunk már unalmas klasszikust. A Radnótiban izgalmas, szórakoztató, elgondolkodtató előadást látunk – mondjuk, ez itt nem meglepő, mondhatni elvárás.
Megint csak Kováts Adélt kell dicsérni, amiért idehozta Nagy Márkot.
Róla már akkor lehetett tudni, hogy kiemelkedő képességű színész, amikor az Akit Biffnek hívtakban egyetemistaként brillírozott, majd a Woyzeckben a címszerepben újra bizonyított, de a Galilei életében egy kisebb szerepben is remek volt. Nem ismerem a hátterét, hogy miért-hogyan szerződött el a Nemzetiből, de bevallom, nagyon örülök neki, hogy a Radnótiban láthatom. Rögtön címszerepben itt is, és persze rögtön csodálatos alakítás megint.
Valahogy minden jól jött össze ezzel az előadással. (Valahogy? Sok munkával, rengeteg tehetséggel, gondolom.) Először kicsit húztam a számat az online premier miatt, de aztán kiderült, hogy ez is pont jól sült el – ez a fajta rendezés nagyon szerencsésen működött tévéképernyőn, és amikor először láttam élőben, akkor megint új dimenziók nyíltak meg.
Sodró Eliza Eboli hercegnőjén konkrétan elsírtam magam, de hát ki ne tenné: látták, mi történt vele?
László Zsolt… őt már dicsérni sem kell – az ember leírja, hogy ő szerepel egy előadásban, és onnan mindenki tudja, hogy remek. Baki Dánielről sok jót gondolok, de pont Posa márkinak nem tudtam elképzelni. Nagy Péter István rendező viszont igen, és persze neki lett igaza: passzoltak egymáshoz Nagy Márkkal, és ez kulcskérdés ebben a darabban.
Nagyon komplex ez a színdarab, de ebben a rendezésben mégis tisztán, világosan mutatkozik meg minden motívum, jól érzékelhetőek a szándékok és törekvések, könnyen befogadható és élvezhető, nyilván nem utolsó sorban a kiváló színészi játék miatt – csodálatos összmunka, csak hálásak lehetünk, hogy ilyeneket kapunk.
1. Marshal Fifty-Six (Pintér Béla és Társulata, rendező: Pintér Béla)
Amit Pintér Béla művel, az megmagyarázhatatlan, érthetetlen, de leginkább hihetetlen. Vagy nem is, leginkább csodálatra méltó. Több, mint húsz éve idetesz nekünk évente legalább egy produkciót, amelyet ír, rendez, és amelyben általában szerepel is. De nem akármilyeneket, hanem jellemzően minimum nagyon jókat vagy zseniálisokat. Persze, sok kiváló színész van, akik évtizedeken keresztül stabilan remekelnek újra és újra, és olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy sok olyan rendező is van, akik szintén kiegyensúlyozottan, nagyon magas színvonalon teljesítenek évtizedek óta. Olyan is van, aki rendez és játszik, és mindkettőt csodálatos színvonalon – de hogy az alapanyagot is ugyanaz a művész hozza évről évre, arra nincs példa. Már persze Pintér Bélán kívül. Áldassék a neve!
Mert amikor ő hullámvölgybe kerül, még akkor is olyan magasan van, ahová sokan egyszer-kétszer érnek el egész pályafutásuk alatt, tehát ez a „hullámvölgy” is igazságtalan, mert csak magához képest tűnik annak. És kétszer egymás után soha nem tud közepeset csinálni, viszont
gyakran hoz sorban három zseniálisat.
Nem a levegőbe beszélek: Parasztopera – Gyévuska – A sütemények királynője; vagy Árva csillag – Az Őrült, az Orvos, a Tanítványok és az Ördög – A démon gyermekei; vagy Kaisers TV, Ungarn – A 42. hét – Titkaink. Milyen szériák ezek? Hát ezért van az a mondás, hogy Pintér Béla öt legjobb előadása valójában 12.
És most megint egy ilyen hármas (?) szériában van, ami még akármennyi is lehet, mert 2019-ben megajándékozott minket az Anyaszemefényével, aztán 2020-ban letaglózott mindenkit a Vérvörös Törtfehér Méregzölddel (meg is nyerte nálunk tavaly, persze), 2021 végén pedig idetette a Marshal Fifty-Sixet, amelyből azóta is próbálunk magunkhoz térni.
Mert fejbe ver rendesen. A Szentivánéji álom, amely alapján készült, az ugyan vígjáték („a hibátlan színmű”, ahogy az áldott emlékű Kállay Géza mondta), és ez is vicces nem kevés helyen, de egészében viszont tragédia – keserűen gúnyos korrajz napjainkról, ahol a poénok nem a vicc kedvéért csattannak.
És ne mondjuk, hogy túlságosan aktualizál – hát miről szóljon ma egy darab, ha nem a mi jelenünkről? Engem speciel nem érdekelnek az izlandi halászok gondjai a hetvenes évekből. A Hamlet is csak azért érdekes, mert ma is érvényes. Illetve ha a rendezés megmutatja, hogy ma is érvényes. És igen, ez a darab is érvényes tud majd lenni 50 év múlva Portugáliában is, ha úgy rendezik meg.
Gálvölgyi János.
A tisztelet miatt írtam külön bekezdésbe. Most őszintén, van bárki is, aki úgy gondolta, hogy ő passzolna egy Pintér Béla-darabba? Én biztosan nem, és nem azért, mert nem szeretem – amit például a Hullaégetőben adott, arra nehéz szavakat találni, és ez csak egyetlen példa a közelmúltból. Hát ezért kell szobrot állítani Pintér Bélának, mert ő viszont megmutatta, hogy erre a szerepre Gálvölgyi a legalkalmasabb.
Van egy jelenet, amelyben egyetlen apró gesztussal fordul a jelenetbeli partnernő felé, és a teljes nézőtér felrobban a nevetéstől. Mert ilyet csak a legnagyobbak tudnak, hogy egyetlen mozdulattal ábrázolnak egy teljes karaktert.
Nem tudhatjuk még, milyen év lesz 2022 a színházak számára, de annyi már most sejthető, hogy nem könnyű. Nem tudhatjuk, hogy a borzalmasan nehéz helyzetük ellenére meddig tudnak még ennyire kiváló előadásokat készíteni nekünk. A mi felelősségünk is, hogy ha szeretnénk ezt a nagyon fontos és nagyon értékes magyar hagyományt megőrizni, amit a színházaink jelentenek a magyar kultúra ápolásában, akkor tegyünk ennek érdekében.
Talán soha nem volt még ennyire fontos, hogy aktívan támogassuk a magyar színjátszást.
Menjünk tehát minél gyakrabban színházba! Sok előadásra még aznap délután is van jegy – nem kell várni, nem kell tervezni, menjünk el! Minden délelőtt mindenki gondolja át, hogy mi lenne, ha aznap hirtelen színházba menne, majd pedig válasszon ki egy előadást, és vegyen gyorsan jegyet! Nem kell kiöltözni, nem kell túlgondolni semmit, jegyet kell venni, akár egyedül is – próbálják ki, jó lesz! Vagy ha teltházat is mutat a honlap, próbáljuk meg – ezekben az időkben mindig vannak többen is, akik nem mennek el végül, szinte biztos, hogy lesz jegy. Tényleg! Ne csak szavakban legyen fontos a magyar kultúra, tegyünk is érte. Szépen kérem, ugye, megteszik?
