A harmadik nap hajnalán egy kiadós eső frissíti fel a levegőt, a korán kelők (vagy a későn aludni térők) még láthatják a tábor fölé leszálló ködöt. A vizes padok a Tökházba terelnek egyes műhelyeket, mások kitartóan ülnek a fák alatt, védelembe vonulva az újra előbújó erős napsugarak elől.
A délutáni vendég Takács Zsuzsa költő, műfordító, esszéista, akinek az M. emlékére című versét Kalapos Éva Veronika hangján hallhatja a közönség, majd Korpa Tamás kérdezi a vendéget versei megszólítóerejéről. Takács Zsuzsa elmondja, hogy minden versének története van, például az előbb hallott szöveg egyik barátnője édesanyjának a történetéről szól, akinek férje úgy akarta megmenteni az előző életének terhétől, hogy a holokauszt előtti időből minden képet megsemmisített, ami emlékeztette volna a nőt korábbi férjére, gyermekére. Takács maga is vallásos, katolikus családból származik, mint Pilinszky, és barátai között voltak antiszemiták. Nehezen viselte ezeket a beszélgetéseket, mély nyomot hagytak versein is, a felelősség terhe rázúdult. Korpa felidéz egy korábbi interjút, amiben a kérdező finomnak, elegánsnak jellemzi Takács Zsuzsa verseit, amivel a költő nem ért egyet, jobban szeretné, ha drámaiak lennének. A gyűjteményes kötetre utaló kérdésre válaszolva elmeséli, hogy egyszer már majdnem megjelent egy ilyen könyv, de egy negatív vélemény után az utolsó pillanatban mégis visszavonta a már kész kéziratot. Ám könyvtárának szelektálása közben egy kis gyík került elő az egyik polcról. Ebben látott valami félelmeteset, és eldöntötte, hogy mégis kell egy gyűjteményes kötet. Takács Zsuzsa sajnos a szállásán hagyta új verseit, de a régebbi versek közüli felolvasás is méltó zárása volt a beszélgetésnek.
Vacsora után valahogy nem akart a hegyoldal megtelni focizási vágytól túlfűtött táborozókkal, a kétnapos intenzív játék, úgy tűnik, kifárasztotta őket. Ám amíg Kollár Árpád labdával a hóna alatt áll a pályán, addig nincs megállás, elfoglaljuk jól megszokott szurkolói helyünket, és már nem is kell sokat várni. Először Neszlár Sándor érkezik érintőzni, majd Szőllőssy Balázs és Korpa Tamás, Urbán Bálint és Bödecs László is beáll, így ismét jó kis meccset láthat a közönség. Immár minden gólt ujjongás követ (bemelegítés az utolsó esti focira), a végén megtapsoljuk a derék focistáinkat, akik cserébe a pólójukat is bedobják a szurkolók közé.
Kezdünk, kezdünk odafönn a placcon! – hangzik a felszólítás, hiszen FISZ-es első kötetesek bemutatója következik. Szilágyi Zsófia (a tábor elmúlt három évének állandó kritikaműhely-vezetője) bevezetőjében a fiatal költők és írók helyzetét veti össze a pályakezdő Kosztolányiéval, majd pár mondatban bemutatja a kötetek erősségeit. Elsőnek Hyross Ferenc Tömegvonzás című versesköteténél kiemeli a költő ciklusképzési és kötetkomponálási tehetségét, egy olyan kötetről van szó, amit, ha elolvasunk, akkor annak egészére emlékezni fogunk. Gál Soma Sármesék című novelláskötete két részre osztódik: az elsőben a falu és gyermekkor rajzolódik ki tematikaként, míg a másodikban a balatoni élmények elevenednek meg. Érdekes, hogy Gál faluképe nem a kilátástalanságot tükrözi, mint ahogy általában a kortárs magyar irodalomban tapasztaljuk. A harmadik bemutatott kötet Makai Mátétól a Koriolán dala. Szilágyi kiemeli Makai izgalmas világépítését, ahogy beleviszi az olvasót egy-egy új világba, majd a novellák végén hirtelen ki is dobja ezekből. Mégis látja benne egy jövendőbeli regény képét, a kérdés már csak az, hogy egy ilyen disztópia milyen diskurzusba tud majd belépni Magyarországon.
A pénteki utolsó kötetbemutatót Lapis József vezeti. Először Bálint Tamás Love story című kötetét mutatja be 10 pontban, ami a Hortus Conclusus sorozatban jelent meg. A verses regényben a legizgalmasabb a nyelvezet, amely egyszerre romantikusan elegáns és maira hangolt. Ezután Soltész Béla Inbox című kötete kerül terítékre. Soltész szerint sokkal megragadóbb egy novella, ha annak első felében ki kell találni, hogy ki az elbeszélő. A felolvasás után elérkezünk az utolsó könyvbemutatáshoz, ami Papp András Vadpénz című kisprózakötete. A novellákat, tárcákat és írói esszéket tartalmazó könyv 12 év alatt készült el, erősen épít a medence szimbolikus és allegorikus értelmezhetőségére, a táj és az évszakok változása különböző módokon nyilvánul meg, hónaponként lehet tudni, hol járunk.
Az esti buli már-már irodalomtörténeti jelentőségű, megférnek egymás mellett a rockzenére ugráló, léggitározó teoretikusok és a twerkelő prózaírók. Ilyenkor nehéz elhinni, hogy lassan a tábor utolsó napjához érünk.
És még hihetetlenebb reggel, amikor félálomban meglátom, hogy a kritikai műhely fele hátizsákokkal és utazótáskákkal érkezik reggelihez, már elhagyják a helyszínt. Elkerülhetetlenül közeleg a tábor vége, ami egyeseket inkább elszomorít, míg másokat, például az esti felolvasókat, inkább lázba hozza. A délelőtti változékony idő hatására a műhelymunkán előbb kicsit elázunk, majd jól leégünk a hirtelen előbukkanó napon, végül egy kis domboldali séta után lezárjuk idei foglalkozásunkat.
Délután olyan halkan és gyorsan kezdőik Cserna-Szabó Andrással a beszélgetés, hogy sikeresen lekéssük az első pár mondatot (mentségünkre legyen szólva, a négy nap alatt egyszer sem késtünk el sehonnan!), de szerencsére még van időnk bepótolni mindent. Cserna-Szabó nem szeretne beleragadni a gasztronómiába, mint mondja, ez is egy ábrázolástechnika, ahogy egy szereplőt fel lehet ismerni a felhajtott inggallérról, úgy arról is fel lehet, hogy mit és hogyan eszik. Irtózik azoktól, akik túl komolyan veszik önmagukat, és semmi olyat nem tud elolvasni, amiben nincs humor. Karótnyeltnek érzi a magyar irodalmat, és örül annak, hogy Tinkó Máté moderátor úgy érzi, van humor a Cserna-Szabó-könyvekben. Tinkó kicsit provokatívnak érzi a Mérgezett hajtűk című esszékötetet, ami Cserna-Szabó számára olvasónapló is egyben, sokan meg is kérdőjelezték, hogyan lehet így beszélni az irodalomról, ahogy ő teszi esszéiben. Legújabb kötetéről, a Sömmiről elmondja, hogy ez egy remake, nem az a célja vele, hogy a történelmi Rózsa Sándort jelenítse meg. A könyvből film is készül, ha minden igaz, Pálfi György lesz a rendezője.
Az utolsó nap sem múlhat el foci nélkül, a „lelátó” megtelik, az összeszokott csapat pedig az amerikai focit játszó Hermann Gusztival és egy igazán agresszív lengyellel kiegészülve vív, ha nem is életre-halálra menő, de legalábbis egymás testi épségét igazán veszélyeztető meccset. Ám az idő rohan, be kell fejezni a játékot, hisz a hazautazókat időre kell leszállítani a buszhoz, és a lengyel–magyar műhely bemutatkozása és felolvasása is hamarosan kezdődik. Régi és új arcokkal ismerkedhetünk meg, ki-ki bevallja vagy épp elhallgatja, mióta látogatja a tábort, milyen élményekkel gazdagodott. A tavalyi maratoni felolvasásból tanulva idén az este csak ennek van szánva, így a fordítók után Korpa Tamás veszi kezébe a mikrofont. Először köszönetet mond a műhelyvezetőknek és vendégeiknek, majd elkezdődik a felolvasás. Már-már hagyományossá válik, hogy Horváth Benjit úgy kell előkeríteni a felolvasáshoz, ám az, hogy utolsó felolvasóként megidézte Málik Roland emlékét a költő Tizenkét pohár című versével, igazán szép keretet adott a tábornak: emlékezéssel kezdtük és zártuk a tábort.
Következik az utolsó buli. A DJ-pult szabadon látogatható, mindenki belekóstolhat, milyen a tábor lakóinak zenei kívánságát teljesíteni. Szirák Péter Highway to Hell-performansza felbecsülhetetlen élmény, valószínűleg a tábor egyik legemlékezetesebb pillanata, kár, hogy felvétel nem készült róla. De ilyen ez a tábor, a pillanatnak élünk benne, minden morzsányi tudást, emlékezetes beszélgetést, arcokat és hangokat mélyen elraktározunk magunkban. Hamar reggel lesz, vörösen kel fel a nap a hegyek mögött. Ismét vége, még 361 napot kell várnunk arra, hogy újra belépjünk a mogyoróhegyi kemping kapuján, és elmerüljünk egy olyan világban, ahol tényleg csak az irodalom számít.
FISZ-tábor, 3-4. nap, Visegrád, 2016. július 22-23.
A fotókat Horváth Győző készítette.