Prímszámok panoptikuma

Mezei Gábor könyve az átmenetek és a határelmosódások könyve, ahogy ezt már a címe is jelzi: a természetes léttér (natúr) és a mesterséges képződmény (öntvény) territóriumai vegyülnek benne. Fogalmazhatnánk ennél radikálisabban is: nem a találkozás, hanem a csere lehetősége (és művészi ténye) a mérvadó.

Ez kivált a tájelegytan című ciklus anyagában és szerveződésében mutatkozik meg a legvilágosabban: az élő, a szervesen alakuló táj és a makett ellentétén alapuló szemlélet dinamikája uralja már a véges kötés ciklust is, melynek verstéglái, verscementeszsákjai mintegy vizuálisan is jelzik a konstruálás, az építés tényét.

A modellált táj „mire bármi megindulna, megköt”. A térplasztikaként elgondolt léttér mindenre kiterjed: „a fűben betontojás”, a „tótükrön árnyas acélnyálka”, „a még meleg fű üvegszálai”, a „lágyan forrasztott hegygerinc szilikoncsipkéi”. Sőt, az építés eszközei is bekapcsolódnak az élőből a tárgyiba való átmenet metalepszisébe: „rügyező fejű kalapács”. Oda-vissza irányuló metalepszisszerű mozgásról beszélhetünk: a természet elemei minduntalan a mozdulatlan, de alakítható matéria passzivitásába lépnek át, a holt anyag pedig az életelv uralta burjánzás birodalmába kerül. Ez az átlépés mégsem lesz groteszk, poszthumán vagy komikus: természetes aktusként kerül rá sor, mely az alkotó, a teremtő tevékenységét állítja fókuszba. Ki az, aki itt dolgozik? A mesterét vesztett kalapács antitranszcendenciája jut eszünkbe René Char és még inkább Pierre Boulez csodás zeneműve (Le marteau sans maître) alapján. Isten helyén a teremtő kézműves tevékenykedik, az ihlet helyén a konstrukciós törvényszerűségek matematikai rendje áll. Mezei konceptkötetében mintha a termő neoavantgárd felszabadító gesztusai is érvényesen szólalnának meg, ráadásul Mezei is mintha szöveg és kommentár dinamikáját alkalmazná.

Milyen viszonyba kerül az egymásra kopírozott látvány és valóság? A fűben rejlő betontojás gyönyörűséges és rettenetes képe a véső című versben világosan jelzi, hogy a tulajdonságkölcsönzés vagy -átvitel standard létmód, sőt életérzés, mégpedig a természet totális átrendeződésének érzete: természet tulajdonképpen nincs, csak konstrukcióként létezik, az anyag szervesülése pedig ellenkonstrukcióként egyensúlyozza ki a teremtő képzelet dinamikáját. Ráadásul ebben a kétpólusúságban jelenik meg az írás, talán nem mechanikus találmányként, inkább természeti képződményként: „kéregbe repedő számok és betűk”. A számok meghatározó kompozíciós szerepére érdemes kitérni, mert az áttűnések, átjárások nem egy elmosódott, ezoterikus poétikát kialakítva érvényesülnek, hanem szigorú rendet tartva. A kötet ugyanis számkombinációs verskötet, kis híján azt írtam, számmisztikus. Vergilius eklogáinak szerkezetében látszik talán először e komponálásmód értelme és különlegessége: a szimmetrikus és matematikai kompozíció révén egy hipernarratíva is kibonthatóvá válik, mely a szövegek közti viszonyok révén az egészről is érvényes összefüggések megfogalmazását teszi lehetővé. Míg ott a tízes, itt a hetes uralja a teljes kompozíciót: hét ciklusból áll a kötet, ezek közöl kettő 2×7, azaz tizennégy költeményt tartalmaz, melyek párhuzamos szálakat képezve, szabályosan fonódnak össze.

Az egyik ciklus hét szörnyet (monstrum) rendez rendhagyó bestiáriummá, egy másik a hét napjain alapszik, egy harmadik hét építési alapanyagot és eszközt vonultat fel. Az első és utolsó hetesben meghatározó szerephez jut az első hét prímszám (2, 3, 5, 7, 11, 13, 17), s a versek jelentős részének sorszáma is prímszámot ad ki. Például a nehéz forgács ciklus minden verse 13 soros: itt haloványan nyilván egy destruktív szonettpoétikával is szembesülünk. Marcus du Sautoy matematikus, A prímszámok zenéje című könyv szerzője világossá teszi a nem matematikusok számára is, hogy a prímszámok a matematika „atomjai” (akár az oktáv hangjai a zenében), melyekből kirakható az összes szám. A prímeknek köszönhetjük, hogy a bankkártyás fizetésnél az adataink megőrződnek, sőt például a koncertterem akusztikájának kialakításakor a prímek összeférhetetlenségére alapoznak, de olyan élőlények is léteznek, melyek biológiai életciklusa is a prímszámokhoz kötött. A prímszámok tehát a verseskötet, a harmónia, a konstrukció, a gondolat atomjai lesznek Mezeinél is: a prímszám tehát a létezés meghatározó „atomja”, az építkezés alapanyaga, legyen szó puszta élettelen matériáról vagy élő organizmusról. És itt van a prímek irodalmi hagyománya is. Esterházy Péter A szavak csodálatos életéből című előadásában mondja a következőt: „Írónak azt nevezzük… hát lényegében, amit prímnek, hogy az egyen és önmagán kívül ne legyen más osztója (lásd még: a mindenséggel mérd magad!), ha pedig valaki író és magyarul ír, az magyar író. (…) Ez a prím váratlanul tényleg jó definíció, vannak pl. az ikerprímek, 11-13, 17-19, Goethe és Schiller, Arany és Petőfi, Stan és Pan.”

A kötet mottója Zay Anna barokk orvosi könyvéből (Orvos könyv mellyet néhai tudós és igen híres Doctor Mathiolus tseh nyelvre fordittatott, ‘s bővíttetett Herbáriumából a’ nyavallyáknak rende szerént Dantzkai keserves bujdosásában maga és gyermekei számokra öszveszedegettetett és magyar nyelvre fordított néhai T. N. Vay Ádám Úram árva özvegye, Tsömeri Zay Anna) való mágikus gyógymódleírás a sárgaság ellen: egy vargahalat (vágódurbincs) kell a szív tájára kötözni, és addig ott kell hagyni, amíg a hal meg nem hal, és a sárgaság belé nem száll. A névbe kódolt halál (lásd a hal kettős jelentését) révén nyerhető gyógyulás modellálja azt a költői eljárást is, mely holt anyagból, pl. a bestiáriumok, hajdani szakácskönyvek szövegvilágából teremt elevent. Ez a devalvált, misztikus vagy megközelíthetetlenül egzakt tudás alakítja a világot prekoncepciók panoptikumává. Ilyen panoptikumok gyártására szakosodott a költészet is: ezt leplezi le ez a kötet.

A monstrorum historia című ciklus címe Ulisse Androvandi híres reneszánsz művével azonos: ez a szörnyleírásokat tartalmazó csodálatos munka mitológiai lényeket, természeti csodákat és emberi torzszülötteket kategorizál és ír le. Mezei prímszámokkal katalogizált (tehát elemi) „szörnyszülöttleírásai” a bestiáriumok (és herbáriumok) behatárolt szaknyelvi regiszterét tágítják ki költői irányba. A szakleírás ellenére sem jutunk el a megnevezésig, a költői tágasság pedig túlságosan szellőssé teszi az egzaktnak látszó sorokat. A helyzetet a növényi és állati komponensek közti átjárások is megnehezítik: pl. „évelő pikkelyesek”, és a régi magyar szerkezetek poétikussá lett idegensége is jótékonyan bonyolítja, pl.: „ha a hasban vizes kő vagyon, hasra csúsztatva / napot könnyít”.  A meghatározás erőfeszítésében születő meghatározhatatlanság tapasztalata a nyelv korlátaira figyelmeztet, és befelé tágítja a világot: ezek a szörnyek valószínűleg bennünk, a képzeletünkben, tudatunkban léteznek, és egészen személyre szabottan egyediek. Allen Sapp csinált ilyesmit Képzelt lények: bestiárium hiszékenyeknek című csembalódarabjában, melyben betétként egy-egy archaikus zenei idézet segít egy-egy különleges állathang és a zenei leírás ironikussá és személyessé tételében. A monstrumokat hét kommentárvers kíséri, ezek motívumrendszere meghatározza a kötet későbbi alakulását. „Az erdő felett befejezett mondat” – írja a szerző, s ez világosan jelzi a kreált táj és a kreált nyelv analógiáját.

Mezei Gábor  nagyon karakteres költői nyelvet működtet, melynek fő jellemzője a tömör, gyakran hiányos szövegegységek (olykor pontszerű) jelenléte (ebben talán Varga Mátyás hallásgyakorlataira vagy Marno János egy-egy megoldására ismerhetünk), illetve a szakaszok feltűnő, vegetatív sarjadásának dinamikája a korábbi szöveghajtásokból. Ez utóbbi az anadiplózis retorikai alakzatának terheléspróbáját végzi el számos esetben, pl.: „pikkelyes, emlős, csillogása fémes. fémes pikkelyei / sima hasát borítják, hasán fekszik. fogazata szúrós, / nő, törik, meggyógyul. fogazata réseiben más fogak”.  Az „ismétlés” olykor részleges, pl.: „alatta ágból halom. odabent / megmozdul egy alom a csendre, az / alomban macskák. macskák a vizes / utcáról”. Ezek a füzérszerkezetek gyakorta működnek rácsmintázatokként, melyen a vers liánja szétterjedhet. A rácsmintázatnál is találóbb, ha gyengéden meghúzott és deformálódó pókhálóként tekintünk ezekre a „szabályos” struktúrákra. A szabályos szerkezet modifikálódik, de felismerhető. A mostantól / ugyanott sorozat hetese az otthoni léttér és a laboratórium steril „szakmai” tere közti metaforikus összefüggéseket taglalja. A test pitvarai, kamrái ehhez adnak egy fiziológiai dimenziót is: a ház testté válik, a test házzá, laboratóriummá, és ez a kiazmusszerűen cserélgetett kölcsönmetaforarendszer vezet el a szorongásig, a lelki dimenziókig.

A minden tej és főként az éhségtől haloványak ciklus a szakácskönyvek térpoétikáját teremti meg egy olyan költői dimenziórendszerben, mely belülről táguló világot szimulál, a szerző egyenesen „belülről kipakolt terekről” beszél. Ez a tágítva kipakolás metapoétikus gesztus is: a hozzávalók sokfélesége és hibridsége az eredmény látszólagos hibridségéhez vezet. A szerző egy heti menüt kínál napokra bontva és kommentárversekkel kiegészítve: a recept azonban olykor kettős értelművé válik, a gasztro- és az orvosi diskurzusra is vonatkoztatható (hétfő). A penge motívumának drasztikus jelenléte a kötetben részint az arcadással (borotválkozás), részint az önveszélyes szuicid gesztusokkal is rokonítódik. Az emberi testnedvek is felbukkannak a gasztropoézis kéjes retorikájában: „a túlról vörös mártás cseppen”, „opálos íz a szádban”, „sós lé spriccelt”, s a trancsírozás így olykor a boncterem dermesztő hangulatát idézi.

Mezei Gábor kötete mind motívumait, mind retorikai megoldásait, mind narrációját, mind számkompozíciós geometriáját tekintve kiváló konceptkötet. Olyan releváns és izgalmas diskurzust épít fel, melynek tétjei az átjárások közti terek költői belakásában rejlenek. Az egzakt diskurzusban rejlő, az egzakt nyelvből kibontható irracionalitást úgy mutatja be, hogy nem a nyelv működésképtelenségének sokat ragozott posztmodern gesztusrendszerét aktiválja, hanem a nyelv tereiben talált tárgyakat pakolja elénk és helyezgeti kontextusokba. Nem adja fel a tájékozódás és a megfogalmazás igényét, hanem megpróbál irányt szabni és helyet találni a dolgok számára. Ez a tér olykor laboratóriumi tér, olykor egy modellezőasztal, egy szakácskönyv tere vagy egy bestiáriumé. A világra ennek megfelelően az ember csak makettként, tervezett tájként, panoptikumként tekinthet, melyet részint a misztikusba hajló egzaktság (a prímszámok zenéje), részint az egzaktba hajló misztikum (a kirügyező kalapácsfej) dinamikája működtet.

Mezei Gábor: natúr öntvény, Pesti Kalligram, Budapest, 2016.