A történet minden helyszíne és szereplője, az elbeszélőt is beleértve, az írói fantáziaműködés szüleménye. Bármely hasonlóság valamely élő vagy elhunyt személlyel, netán helyszínnel, kizárólag a fatális véletlennek tulajdonítható.
- október 2., szerda, 18 óra 24 perc
Így érkezett az ősz. Nyirokkal, alattomossággal, bőr alá horzsolt ridegséggel. Úgy volt, hogy örökké lesz nyár. Mindig úgy van, és mindig árulás a nyálkás rothadás.
Albérleti szobámban minden percet, amivel halogatom a kőkorszaki, évek óta tisztítatlan konvektor beindítását, győzelemként élek meg. Vastag melegítőben dolgozom a kisszobában, szederjes ujjakkal döngetve a billentyűket, hamar kihűlő teák és testes vörösborok mellett. A kultuszminiszter másnapi rosztovi megnyitójának szövegét körmölöm, igaz, ő alighanem ott sem lesz az eseményen. Talán valamelyik helyettes államtitkár. Ambiciózus beszédírója megcsörgetett hajnalban, kásás hangon közölte, hogy azonnal kellene, angolul, de neki halaszthatatlan dolga van. Évfolyamtársak voltunk és alkalmi ivócimborák, bár csöppet sem meglepő módon mindig akkor hívott föl, hogy igyunk meg valamit, ha szigorlat következett, és mindig a jegyzeteimmel a hóna alatt (vagy a telefonján) távozott. Az egyetem után gyorsan fölkerült Pestre, és a HÖK-ös vonalon helyezkedett el. Nem ajánlott rossz pénzt, úgyhogy vállaltam, ma csak fogadóórám lett volna, de nem vártam senkit konzultációra még így a félév elején. Azért szeretek beszédeket írni, mert ilyenkor bátran lehetek cinikus, tudom, hogy aki felolvassa majd, egy szavát sem gondolja komolyan. Szövegeimből hiányzik a síkos diplomatikusság, és hajlamos vagyok túlokoskodni is. Általában átírják. Apa meg nem értett négere vagyok.
Elakadok egy politikailag majdnem inkorrekt fordulatnál, így felveszem a kabátom, és kilépek az erkélyre elszívni egy ukrán Davidoffot. Fáj a tüdőm a sötéttől és a hideg légtől, de jól leszívom, ahogy az alanti járdát figyelem. Kinn már fagy éjszakánként, alkonyatkor sincsenek többé lassú séták – kezüket könnyű nadrágok zsebében melegítik az emberek, és felhajtódnak a gallérok a vékony dzsekikben. Még tart a télikabátbojkott. A városra pöccintett csikk félúton kialszik, nem kivehető, hol ér földet.
19 óra 59 perc
Amint postázom a havernak a beszédet, pittyeg a Facephone-kijelző, Bianka háromdimenziós bárányarca ugrik fel. A leninvárosi kvázi-rokon, akivel legutóbb tavasszal próbáltak összehozni (16 éves korunk óta nagyjából minden családi összejövetelen megkísérelték). Kiderült, hogy otthagyta a korábbi céget, itt fog állást kapni, és másnap jön aláírni a szerződést. Nem találkozunk-e stb. Holnap egész nap óráim vannak, de meghívom egy esti költészeti felolvasásra. Meglepetésemre azonnal rábólint. De találkozzunk valamivel korábban. Gyanús. Csak nem szeretne valamilyen megkésett löketet adni sokszor kisiklott közös szerelvényünknek? Brrrr. Megbeszélünk egy találkát a nagyerdei Nagymecset előtt – este a város legbiztonságosabb környéke, közvetlenül a turistáktól nyüzsgő, vörös fényben úszó gogo zóna mellett.
- október 3., csütörtök, 23 óra 12 perc
A megtartott óráktól kimerülten, dideregve érkeztem meg a találkahelyre. Bianka még nem volt ott, így figyeltem kicsit a folyamatosan minidrónjaik kijelzőit bámuló, össze valahogy mégsem ütköző távol-keleti turistanyájakat. Annyira elmerültem, hogy észre sem vettem, hogy valaki megkocogtatja a vállam. Bianka mosolyogva arcon puszilt – le kellett hajolnia, mert bár ugyanolyan magasak vagyunk, a harminc év után újra divatba jött csatos holdjárócipő miatt egy fejjel fölém nőtt –, és fázósan indítványozta is, hogy üljünk be valahová. A közeli Víztoronyra esett a választás, ahol maga a felolvasás is lesz.
Jó meleg volt, mikor beléptünk, és az italok kikérése után kényelmesen elhelyezkedtünk. Egészen rövidre vágatta a mindenki által csodált hosszú vörös sörényét, és egész jól nézett ki. Aláírta a szerződést, jövő hónapban költöznek. A többes számra felkapom a fejem, és enyhe nehézséget érzek gyomortájt, de igyekszem fesztelen és támogató maradni. Kiderül, hogy komoly barátja van, francia, aki Nagyváradon lett felsővezető egy IT-cégnél, és hamar értelmet nyert az is, hogy miért nem tudtam rábeszélni egy pohár borra sem, csak gyümölcslevet fogadott el. Nem ismernek senkit Debrecenben, és szeretnék, ha szorosabban tartanánk a kapcsolatot. Ne haragudjak meg, de a felolvasásra nem tud maradni, viszont feltétlen küldjem át a verseimet. (No way.) A gyomortáji nehézkedésem elmúlt, különös mód meg is könnyebbültem, így őszintén tudtam gratulálni. Biztosítottam, hogy szívesen találkozom Alainnel, és érzékeny búcsút vettünk.
Az est maga nem sikerült rosszul, összeverődött néhány tucat érdeklődő is. A felolvasók között ott volt az országosan ismert koszorús költő, aki hanyag eleganciával és konok profizmussal adta elő költeményeit. Eljött a sokkötetes író, aki verseinek összkiadásából olvasott, és bátorító érdeklődéssel figyelte a fiatal pályatársakat is. Egy másik sokkötetes már nehezebben billegett fel a színpadra, rengeteget beszélt, a pódiumtól azonnal a bárpulthoz támolygott újabb körért, és az este hátralévő részében az egyetemista lányok körül sertepertélt. Befutott a Debrecenből elszármazott, mackós testalkatú kötet előtti, aki folyton hangoztatja, hogy jobban szeret nem kollégáknak felolvasni, de nem tűnik fel neki, hogy csak a kollégák értékelik a műveit, és csak ők járnak az estjeire. Ott volt a lendületes, hullámzó szövegeit fejből mondó és széles gesztusokkal előadó fiatal tehetség, komoly hatást gyakorolva a közönségre. Az obszcén szavak hallatán unottan kortyoltak néhányan a sörükből, legföljebb a gyenge prozódia miatt néztünk páran rosszallóan össze. A rendezvényt a posztperformativizmust képviselő fiatal kritikus zárta, aki egyszerű Word-fájlokat szórt szét a közönségben egy ingyenes applikáció segítségével, és gyorsan visszaült a helyére.
Alig halkult el a taps, a smartszemüvegem sarkában hirtelen megjelent egy ismeretlen feladójú üzenet. „Meghalsz, Horatio.” Biztos voltam benne, hogy valaki a jelenlévők közül szórakozik, de hiába pattantam fel, senki nem nézett a szemembe.
