Kubricktól Spielbergen át számtalan filmesig sokan elképzelték már az emberiség és a földönkívüliek közti első találkozás olykor dicsőséges, olykor destruktív pillanatát. Az emberiséget érintő következményeken túl azonban a nagybetűs kérdést – realista módon – kevesen közelítették meg a nyelv és a megismerés konkrét kapcsolata felől. Denis Villeneuve filmje, illetve Ted Chiang novellája ennyiben a Lem által pesszimistán kitaposott ösvényre lép, hogy aztán letérjen róla.
Tizenkét kagyló alakú űrhajó tűnik fel a Föld legkülönbözőbb pontjain. Az amerikai hadsereg felkér egy nyelvészt (Amy Adams) és egy fizikust (Jeremy Renner), hogy – átlépve a két faj kommunikációs korlátain – derítsék ki, honnan jöttek az idegenek és mit akarnak. A tucatnyi leszállási ponton zajló események globális léptékűvé nőnek, Villeneuve mégis meglepő (főleg az idegenek megjelenítésére vonatkozó) minimalizmussal, végig következetesen filmje homlokterében tartja a kapcsolatfelvétel tudományos aspektusát, a nyelvi relativizmus, vagyis a nyelvi és a kognitív folyamatok közti összefüggésre épülő Sapir-Whorf-hipotéziséből indul ki, ami szerint a nyelvi különbségek alapvetően meghatározzák a gondolkodásmódunkat, tágabb értelemben pedig a kultúrák közti fordíthatóságot. A híradórészletekből és tudósításokból kibontakozó világméretű UFO-jelenség társadalmi, politikai vetülete helyett a fő konfliktus a gondolkodás jelenségeként (Derrida) felfogott nyelv szintjén zajlik. Más szóval Villeneuve-öt a nyelv és percepció Eco által frappánsan megfogalmazott problémája izgatja: „Mit látott Marco Polo, mielőtt kimondta volna, hogy egyszarvút lát?”
Villeneuve ezt az alapkoncepciót (a nyelv egyszerre eszköz és korlát) magabiztosan a filmje szervező logikájává avatja, ahogy egyre jobban belemerülünk a lingvisztikai fogalmak hálójába és az idegen nyelv precíz, tudományos igényű leírásába, valamint megfejtésébe, úgy épül fel fokról fokra a film narratív váza, illetve a történet – elsősorban intellektuális – feszültsége. A film térkezelése az egyszerre festői, tág terek és a klausztrofób, sötét folyosók kettőse révén szintén megjeleníti a (nyelvi) otthonosság és idegenség egymást feltételező és váltakozó érzetét. Fanfárok és éteri fényzuhatag helyett Villeneuve egynemű, tompa derengésbe burkolja a főcselekményt, amit Dr. Banks és kislánya kapcsolatával és a természet képeivel állít viszonyba.
A két történetszál nemcsak dramaturgiai értelemben, de hangulatuk, érzelmi vetületük szintjén is fordítja egymást. A narratíva térbeli kiterjesztése helyett a rendező megtartja a fókuszált, karakterközpontú nézőpontot, és inkább szimultán idősíkokat vetít egymásra. Villeneuve ezáltal a verbális nyelv egyes tulajdonságait igyekszik átültetni a film szerkezetére, így a (non)linearitás, a rekurzivitás és az ismétlődés egyaránt hangsúlyos szerepet kap. Ugyanígy az emberiség társadalmi, kulturális megosztottságát, végül pedig az egyéni kapcsolatok drámáját és természetét – mint a kommunikáció vakfoltjait – eredendően nyelvi kérdésként világítja meg.
Ez annyiban nem új keletű, hogy a legtöbb hasonló sztori a földönkívüliek jelenlétét szintén tükörként használja, ami visszaveri az emberek önmagukról kialakított képét. A 2001: Űrodüsszeia fenségesként és felfoghatatlanként ábrázolta a földöntúli titkokat, míg a Harmadik típusú találkozások naiv idealizmusba ringatta a nézőt. Villeneuve munkája ehhez képest Kubrick klasszikusának sejtelmességét és a Kapcsolat tudásszomját ötvözi a District 9 lesújtó valószerűségével, nem beszélve Lem (Solaris) kiábrándult racionalizmusáról. Így egy egészen magával ragadó melankolikus atmoszféra lengi körül az Érkezést.
Villeneuve előző munkáival (Felperzselt föld, Fogságban, Sicario – A bérgyilkos) már bizonyította, hogy a profi módon egybeforrasztott előképek és a műfajok újraírásán túl a letaglózó hangulatteremtésben is igazán erős. A rendező kitűnő ritmusérzéke révén a kamera tág teret és időt hagy a higgadt szemlélődésre, az ismeretlenre való rácsodálkozásra és a megértés csődjéből fakadó frusztrációra. Az űrhajó puritán belső tereinek lassú, mégis feszült felfedezése, valamint az első kapcsolatfelvétel kudarca is sokkal jelentőségteljesebb eseményként van tálalva, mint a kispadon hagyott világvezető hatalmak katonai válasza (ami inkább fontos háttérelem, mivel a film gyakorlatilag mentes az akciójelenetektől).
Villeneuve végül az – Amy Adamsnek igen testhezálló – elidegenedett és érzelmileg megfejthetetlen hősnő személyes drámáját emeli a középpontba, amivel csökkenti a sci-fi vonal tétjét, viszont némi többlettartalmat is hozzáad a filmhez. A posztmodern nyelvelméletekhez híven az Érkezés realista, leíró, tudományos nyelvezete így válik líraivá (elég Lemtől Az Úr hangjára gondolnunk). A kanadai direktor amellett, hogy ügyesen bemérte a tudományos és filozófiai témák, valamint a kommersz mozi közti határt, eléri azt is, hogy filmje releváns kérdéseket hagyjon maga után. Eszerint már nem az az érdekes, hogy egymagunk vagyunk-e az Univerzumban, hanem az, hogy nyelvünk és fogalomrendszerünk korlátai mögül felismerhetjük-e egyáltalán, hogy nem vagyunk egyedül.
Érkezés (Arrival), 2016. Rendezte: Denis Villeneuve. Ted Chiang novellája alapján írta Eric Heisserer. Szereplők: Amy Adams, Jeremy Renner, Forest Withaker, Michael Stuhlbarg. Forgalmazza: InterCom.
