Nyolc évvel A nyomozó sikere után Gigor Attila második rendezésében ismét a morbid komikum sormintáját követi, és kihűlt, hullamerev zsánereket ölt össze. Kilépünk Budapest szenvtelen, ironikus, mégis hitelesen feketére festett noirjából, s a bűnmesét ezúttal a vadnyugattá fazonírozott magyar ugarnak és a melodráma romantikájának egymást szétfeszítő kettőse keretezi.
Gigor következetesen minimalista, alulfogalmazott karaktereket és jellemeket ír, mivel egyértelműen a szélsőségek érdeklik. A tudatos kliséhasználattal így elébe megy a sablonosság vádjának és nem hagyja, hogy a szokásos zsánerdarabok rendesen, idézőjelek nélkül működjenek. Az autista jegyeket mutató Malkáv Tibor úgy vitt végig egy inverz nyomozást, hogy közben látványosan, már-már szatirikus módon nem értette a körülötte kialakult helyzetet és az ebből fakadó iróniát. Más szóval nem értette a krimi stilisztikai, tematikus szabályait, lepergett róla a drámai feszültség, a rejtély rutinná minősült. Gigor figurái rendre rossz helyen szállnak le és pontosan ez színezi őket üres vázlatokból izgalmas, atipikus szereplőkké, vagyis az a tény, hogy a műfaji mechanizmusok csődje rajtuk keresztül valósul meg.
A Kút szintén illeszkedik ebbe a hagyományba, illetve a rendező egyik rövidfilmjének (Rossz helyen szálltunk le) alaphelyzetét gondolja tovább. Az isten háta mögötti benzinkútra a messziről jött idegen (Laci), valamint néhány prosti és strici közt kibomló cselekményt a western lomha peremhangulata és a magyar vidékábrázolások rögrealista nyelvezete görgeti a holtpont körül. Noha Gigor előképei közt fellelhető a coeni abszurd és véletlenesztétika, a Kút közelebb áll a direkt és bújtatott társadalomszemlélethez. Az olyan szimbólumok, mint a címadó kút és a sivár táj ellentéte, vagy a konkrétan megidézett szamáriai asszony bibliai története (ami ironikus módon a főgengszter szájából hangzik el, mintha csak a Ponyvaregényben lennénk) különbözőképp, de mind a mélységet problematizálják. Gigor karakterei a szellemi mélységet feneketlen sötétségbe fordítják át.
A Nem vénnek való vidékhez és általában a Coen-életmű darabjainak nagy részéhez hasonlóan csak úgy tűnik, mintha valami munkálna a mélyben, amit a szétrágott/vágott kábelek metaforája is erősít. Valójában ez a valami a véletlen, a jelentéktelenség. A túlcsorduló romantika és erőszak pont nem lényegessé, hanem bagatellé válnak. Laci elkeseredetten meg akarja menteni szerelmét, Marcsit, aki viszont nem szorul rá erre, azaz hősünk ugyanúgy nem érti saját szerepét, mint a nyomozó Malkáv. A műfaji klisék sem engedelmeskednek a tradícióknak, mivel a legtöbb szereplő egyszerűen nem úgy és azért párbajozik vagy hal meg, ahogy a bevett western- és akciódramaturgia diktálná. Itt madarak miatt és Ladával ölnek.
Noha a magyar puszta és kisszerűség parabolikus olvasataként is működik a film, az igazán érdekes mégis talán az, ahogyan a rendező fokozatosan emeli el a történetet a szociológiai áthallásoktól és inkább a fikcióképződés, a mítoszteremés mozzanata válik központivá. A mesélés aktusa és ennek jelentősége a lebénult Zoli saját, párhuzamos életútjának narrációja révén varródik bele a fő történetszálba, majd át is veszi annak helyét. Első ránézésre a lassú tempó és a levegőben lógó karakterek miatt tét nélkülinek hat a film, viszont Gigor valójában elég jól súlyozza a történéseket.
Nem pusztán két paralel narratívát (Zoli és Laci sztorija) vetít egymásra (illetve felcseréli főhőseit), hanem az elbeszélés, a történetmondás ugyanolyan határhelyzetet/átlépést teremt, mint maga a western. Csak épp nem a civilizáció és az elvadult pusztaság, hanem a (magyar) realitás és fikció között. Ez annyira egyértelművé van téve, hogy Zolinak szó szerint ki kell dumálnia, pontosabban mesélnie az egyik prostit a bugyijából. A történet zárlatbeli átélezése pedig a főhőscserén túl egyúttal a mítosz-valóság váltást is elvégzi azáltal, hogy Laci története hihetetlen misztikummá nemesedik, aminek valóságalapját még Marcsi is megkérdőjelezi, míg Zolié puszta kitalációból, legendából konkrétan testet ölt.
De lehet – híven a jelentéktelenséghez – ez a mélystruktúra nem is fontos annak tükrében, hogy a színészek, az abszurdba hajló brutalitás és a képileg hiteles fogalmazásmód egy magabiztos midcult mozivá teszik a Kutat.
Kút, 2016. Írta és rendezte: Gigor Attila. Szereplők: Jankovics Péter, Kovács Zsolt, Trokán Nóra, Kurta Niké, Tzafetás Roland, Pokorny Lia, Udvaros Dorottya. Forgalmazó: Vertigo Média Kft.
Duplakritikánk másik fele itt olvasható.
