Egy rövid megjegyzés mindenekelőtt: természetesen világos, hogy a Biharinak (Katona Sufni, rendező: Máté Gábor) és a Mesél a bécsi erdőnek (Örkény Színház, rendező: Bagossy László) helye volna 2016 legjobb 10 előadása között. Én kérek elnézést azért, hogy ezek most a szerkesztői önkény áldozatául estek.
Hiába próbáltam magyarázni, hogy ez a 12 előadás a legjobb 10 az idén, a szerkesztő ragaszkodott a matematikai elvek érvényesítéséhez, pedig hát színházról van szó… Csak azt tudták volna megoldásnak elképzelni, ha két másik előadást kiveszek ezek helyett, de hát lehetetlen kivenni egy top tízes előadást a legjobb 10 előadás listájából. Kérem az érintett művészek és az olvasók megértését.
Még egy technikai jellegű megjegyzés: természetesen szubjektív a lista, mint minden hasonló felsorolás. A 2016-ban bemutatott darabokhoz még hozzávettük a 2015. decemberi bemutatókat is, viszont kimaradtak az idei decemberi premierek. Ami még határt szabott az az, hogy miket láttam: a számomra idén kimaradt darabok közül a hírek alapján esélyes lehetett volna a Galilei élete a Nemzetiből és a Terror a Katona Kamrájából.
Mielőtt rátérnénk a „felnőtt” darabokra, feltétlenül szót kell ejtenünk egy gyerekdarabról: a Budapest Bábszínházban ősszel volt a Csillagszemű juhász bemutatója, Markó Róbert vizsgarendezése. Nem bábelőadás, színészek játsszák, és kiemelkedik a szokásos gyerekeknek szánt produkciók közül (a 6-12 évesek kategóriájában). Kicsit kibővítették a mesét, tettek hozzá remek díszletet, korrekt zenét (Némedi Árpád), és teljes értékű színielőadás lett belőle, szülőként beülve is élvezhető, és utána egy csomó értelmes dologról el lehet beszélgetni a gyerekkel, mert valódi színpadi helyzeteket teremtenek. Ha van ilyen korú gyerek a közelükben, vigyék el rá!
10. Válogatás (Ódry Színpad, rendező: Kocsis Gergely)
Beatzenész tehetségkutató a hetvenes években? Erről fog szólni ez a darab? Mit mondhatnak a mai huszon-kevés évesek a hetvenes évekről azoknak, akik meg is élték – vagy egyáltalán, bárkinek? Kétségeim voltak az előadás előtt. A rendező (és a színpadi verzió szerzője egyben), Kocsis Gergely is 1975-ben született. Pedig nyilván nem függ egy előadás minősége az ábrázolt kortól, csak akkor, ha nem jól csinálják. Nos, itt erre nem lehetett panasz.
Közbevetés: nem tudom, érvényes-e egy egyetemi vizsgaelőadást ugyanazzal a mércével mérni, mint egy szokásos repertoárdarabot más színházban. Ha így tettem volna, akkor a Válogatás kimarad a listából, mert megelőzi a Cájtstükk (k2 színház – Átrium Filmszínház), a Bihari (Katona Sufni) és a Mesél a bécsi erdő (Örkény). De nem lehetett kihagyni, mert mindenképpen fel akartam hívni a figyelmet erre a végzős osztályra, akik valójában már mind kész színészek. Aki látta a tavalyi vizsgaelőadásukat, a Sirályt, annak ezt nem kell bizonygatnom (aki nem látta, az nagyon gyorsan vegyen jegyet, nem fogja megbánni).
Elképzelem ezt az osztályt, ahogy megcsinálják a Három nővért a címszereplőkön kívül az összes többi női szereplőt kihagyva. Elolvassák a rengeteg méltató kritikát, hogy milyen eredeti gondolat, majd elárulják, hogy bizony az a helyzet, hogy összesen három lány van az osztályban, ennyiből kellett megoldani a szereposztást, és például Mása szerepét mégsem akarták kidobni.
Mivel elég kevés az olyan darab, amiben három vagy annál kevesebb női szereplő van, ezért nekik az osztályprodukcióknál a szükségből erényt kovácsolva, a női szerepeket is fiúknak kellett játszani. Talán még a javukra is vált ez a helyzet, tanulási, tapasztalatszerzési lehetőség lett belőle. Mindig vékony jégen táncolás férfi színész számára a női szerep, könnyen csúszhat át céltalan viccelődésbe vagy akár otrombaságba – remek ellenpélda erre egyébként Kern András nagymamaalakítása a Pesti barokkban, ritkán látni ennyire finom és érzékeny szerepformálást ebben a részműfajban. Ezen osztály fiútagjainak nagyjából fél évszázaddal van kevesebb rutinjuk Kernnél, mégis remekül oldják meg a feladatot.
Azért is nehéz vizsgaelőadásra megfelelő darabot találni, mert mindenkinek lehetőséget kell adni – ez meg is történik ebben az előadásban, és mindenki él is a lehetőséggel, nincsen gyenge láncszem. Arról fogalmam sincs, honnan húzta elő Papp Endre ezt a KISZ-titkár figurát, de ezek tényleg ilyenek voltak. Döbbenetes időutazás az egész egyébként, a cigarettacsikk-piramissal, jelmezekkel és díszletekkel (kevés, de találó), és persze a szöveggel meg a sztorival.
Hallani fogunk még ennek az osztálynak a tagjairól, bár már eddig is többen letették a névjegyüket, nem is akárhogyan. Igazságtalanság csak egyet kiemelni közülük, meg a jövendőmondás sem feltétlenül okos dolog, de nem tudom megállni: Dér Zsolt pár éven belül ott lesz a legnagyobbak között. Majd meglátják.
9. Emilia Galotti (Katona Kamra, rendező: Fehér Balázs Benő)
Egy 1772-ből származó Lessing-darab (egyáltalán, ki az a Lessing?) új fordításban (a régit sem olvastuk, látni meg aligha láthattuk), hát tényleg, úgy kell az ilyesmi manapság, mint egy falat kenyér.
Aztán persze hamar kiderül, hogy valóban. Rózsaszín világban játszódik az előadás, a színpad falai, padlója és plafonja is puha, taszítóan műszálas hatást keltő, rikító rózsaszínben teszik próbára a szemet. Ráadásul üres is az egész tér, csak egy (kék!) fitneszlabda van a szélén. Ebben a világban uralkodik Keresztes Tamás hercege – tényleg csak uralkodik, nem kormányoz, mert a vezetői feladatok technikai részletei terhére vannak. Leginkább csak azzal foglalkozna, amihez kedve van: aktuálisan kizárólag arra tud koncentrálni, hogy megszerezze az éppen csak festményen megpillantott fiatal lányt – Mészáros Blanka Emilia Galotti szerepében élőben alakítja a képet. Ha egy ilyen uralkodó valamit a fejébe vesz, akkor lesznek is hozzá megfelelő segítők és szolgák, hogy az bármi áron, de sikerüljön: elvégre az ő boldogulásuk is attól függ, mennyire tudják hűen szolgálni urukat. Innen aztán már nincs megállás, ha mozgásba hozták a gépezetet, akkor az mindenen és mindenkin átgázol, ráadásul olyan módon, hogy a herceg a védelmező szerepében tetszeleg. Az sem számít, amikor ez gyorsan lelepleződik: miért is lennének következményei, hiszen továbbra is ők vannak hatalmon, bármit megtehetnek.
Kiváló alakítások emelik jóval az átlag fölé az előadást – Dér Zsoltot nem szabad kihagyni, de Jordán Adél és Tasnádi Bence is a megszokott, magas színvonalon pörög. Bíró Bence új fordítása nem is kíván további aktualizálást, a súlyos erkölcsi kérdéseket boncolgató előadás így is mai és érvényes.
8. Árpád-ház (HOPPart társulat a Jurányi házban, rendező: Keszég László)
Az mindig érdekes, ha van alcíme egy előadásnak. Jelen esetben ezt írták elé: Vérzékeny és naiv krónika – ha ez esetleg nem lenne elegendő iránymutatás arról, hogy mi várható, idézném a szereposztás két utolsó tételét:
Predszláva, Első-, Harmadik bérgyilkos, Draco, Vak Béla leánya, Saul: Stefanovics Angéla;
Főúr, Második-, Negyedik bérgyilkos, Henger, Belos, Zsófia: Enyedi Éva.
Köszönjük, értjük: a teljes őrület fog végigvágtatni a színpadon. Mit színpadon? A terem, ahol a darabot játsszák, az épületben korábban működő gimnázium egykori tanári szobája – egy kisebb laborból költöztették át ide az előadást, a megnövekedett érdeklődés miatt.
És van is mit nézni – ahogy ígérték, az Árpád-ház történetét kapjuk, sok vérrel, de egyáltalán nem naivan: persze, szatíráról van szó. És semmi aktualizálásra nincs szükség, egyetlen kikacsintás sincs az előadásban, ezek nélkül is hibátlanul működik a ma is aktuális tanulság: nem csak hogy lúzerek vagyunk, akiket háttérben maradó szürke eminenciások manipulálnak, hanem még árulók és ostobák is. Mindezt hatalmas fordulatszámon, a játszók által előadott zenei kísérettel és átvezetésekkel.
Mészáros Béla mellőz minden kollegialitást, és már korán bejelentkezik az évad legjobb férfiszínészi alakításának díjára – Keresztes Tamásnak lesz ehhez néhány szava, majd megbeszélik anyaszínházukban. Amit itt Álmosként majd Vak Bélaként odatesz, arra nem könnyű szavakat találni; azért megpróbálom: elsöprő, érzelemgazdag, megrázó.
Viszi, hatalmas erővel sodorja az előadás a nézőt, egy pillanatra sem ül le, csak kapkodjuk a fejünket, pedig (vagy pont ezért?) ugyanazt látjuk újra és újra megismétlődni – talán majd a következő körre tanulunk belőle. Ja, nem.
7. Haramiák (Pesti Színház, rendező: Kovács D. Dániel)
Jó dolog az előítélet, majdnem nem néztem meg miatta ezt az előadást. Schiller korai darabja a Pesti Színházban? Mmm, remek, köszönöm a tippet, ha egyetlen másik pesti színházban sem adnak semmit aznap este, akkor feltétlen elmegyek… Ja, hogy Kovács D. Dániel rendezte? Hajduk Károllyal és Bach Katával? Meg Király Dániel a Meanwhile in Kansasból? Milyen szerencse, hogy van még jegy, kösz, hogy szóltál!
És az előadás mégis erősítette előítéleteimet: meggyőződésem például, hogy Kovács D. Dániel rendezéseit nagyon érdemes megnézni – a Cukor Kreml kicsit korábbról, például (én a Heilbronni Katicáról fájdalmasan lemaradtam, de mindenki áradozott róla), de nem akarom lelőni a poént, fog ő még szerepelni ebben a listában. Nem mellesleg: a Válogatás kapcsán említett osztály két tagja is kisebb, de lényeges szerepet hoz hibátlanul: Ember Márk és Medveczky Balázs.
Ez a Haramiák pedig egy izgalmas, pörgős, nagyon szerethető előadás lett, nem kis részben a friss fordításnak köszönhetően (fordító: Hevesi Judit és Cziglényi Boglárka). Szerencsére az utóbbi néhány évben egyre több régi darabot játszanak mai nyelven – talán ha az én tinédzser koromban is így lett volna, nem alakulnak ki bennem ilyen fenntartások néhány klasszikussal szemben.
Nem csak a darab nyelve lett mai, hanem a rendezés is, és nem kevés konkrét, szinte napi aktuális utalást tartalmaz. Az ilyesmi kockázatos, mert gyakran tűnhet túlságosan direktnek a szándék, de minden az adott megvalósításon múlik – és ahogy itt csinálják, az hibátlanul működik. Talán túlságosan is jól, de nem a játszók hibája, hogy Hajduk Károly Spiegelberg-monológja végén a közönség spontán tapsba kezd – nem tehetek róla, számomra hallatlanul zavaró az ilyesmi, mert megtöri a varázst. Kétségtelenül eséllyel indul ezzel Az év monológja címért, mert zseniális produkció, egy szinten van Pálmai Anna teljesítményével a Cukor Kreml végéről (Kovács D. Dániel a monológokra is specializálódott volna? mert azt is ő rendezte) vagy kicsit korábbról Pálos Hanna a Garzonpánikban nyújtott alakításával (ott is beletapsoltak, ott is utáltam – nem azért mondom, de a Katona Kamrájában a közönség inkább hagyta hatni Pálmai Anna megrázó előadását).
Ez a Haramiák mindenkinek ajánlható, de leginkább a fiataloknak: az ilyesmivel fogják megszeretni a színházat.
6. Egy őrült naplója (Orlai Produkció, rendező: Bodó Viktor)
Reneszánszát éli a monodráma, nagy részben az Orlai Produkciónak köszönhetően – A csemegepultos naplója már túl van a 100. előadáson, az Egyasszony is bezsebelt egy rakás díjat, a Kripli Marira talán majd mostantól lehet végre jegyet kapni, miután átköltözött az Örkény Stúdiójába (ugyanitt az Emlékezés a régi szép időkre, a színház saját monodrámája is remek előadás), a Rose sikerszériája is töretlen, és akkor tényleg csak a legkiemelkedőbbeket említettük. (A Diggerdrájver vajon monodráma? Szerintem nem. De az is remek, és az is az Örkény Stúdiójában megy.)
Ilyen „versenytársak” közé érkezett meg az Egy őrült naplója. Ráadásul meg kellett küzdenie a kultikus Darvas Iván-féle előadás máig élő emlékével, aminek hatására egy komplett színházba járó generáció lelkében foglalt lett Popriscsin szerepe, amit ha bárki más próbál meg eljátszani, az csak gyenge utánzat vagy elvetélt próbálkozás lehet.
Erre fogta magát Bodó Viktor rendező és Keresztes Tamással együtt egy olyan előadást tettek a Jurányi nagytermébe, amiről már a bemutatón érezni lehetett, hogy színháztörténelem született. Ritka ajándéka az életnek, ha ennyire összeáll minden, de tényleg minden egy előadáson belül. A díszlet (amihez sokat hozzátesz, hogy Keresztes Tamás munkája), a zene, a színészi játék – mind egymást erősíti, minden apró részletnek fontos szerepe van, és az összhatásuk elsöprő.
Rögtön erős a kezdés: Keresztes Tamás nem felépíti a szerepet, hanem az elejétől az őrültet látjuk, és innentől ezt árnyalja. Ez persze kockázat is egyben: fenn tudja-e így tartani az érdeklődést az előadás teljes ideje alatt? Könnyedén. A pici térben annyi ötletet hoz elő, annyi minden történik, hogy egy percre sem ül le az előadás. És akkor a zenéről (vagy inkább hanghatásokról) még nem is beszéltünk; nem semmi teljesítmény, ahogy ezt Keresztes Tamás előállítja.
Hiába tudjuk, hogy mi lesz a vége, hogy elkerülhetetlen, akkor is megrázó – ezért (is) remek ez az előadás.
5. Iván, a rettenet (Radnóti Miklós Színház, rendező: ifj. Vidnyánszky Attila)
Mint ahogy a Pesti Színház törzsközönsége egy részének sokkoló volt a Haramiák, úgy háborította fel a Radnóti Színház több nézőjét is az Iván, a rettenet. Drukkolok a készítőknek, hogy ne legyen megosztó előadás belőle, mert a főpróbán erősen vegyes fogadtatásban részesült. A szünetben többen is elmentek, néhányan kifejezetten dühösen vették a kabátjukat („Mi ez a zagyvaság?” – kérdezte már félig az ajtóban egy nézőtárs). A végén a tapsrend alatt néhányan tüntetően kijöttek, pedig a színészek ennél többet érdemeltek. Mindig érdekes megfigyelni a tapsrend alatt a színészeket; sokáig nem fogom elfelejteni Bíró Kriszta könnyeit az E föld befogad utolsó előadásának végén, a tízperces álló vastaps alatt, vagy Pelsőczy Réka tekintetét a Petra von Kant után, amint láthatóan még nagyon nincs ott, semmit nem lát, nyoma sincs rajta az ilyenkor szokásos felszabadultságnak. Az Iván, a rettenet végén László Zsolt mondott valamit hosszabban a mellette álló színésztársának, kár, hogy nem fogjuk megtudni, mire gondolt azt látva, hogy a közönség egy része vörösre tapsolja a tenyerét, mások meg… Hagyjuk.
Pedig nem egy nehezen befogadható előadás, sőt, kifejezetten szórakoztató. Lelkileg sem próbára tévő, igazán érthetetlennek tartom, hogy miért nem voltak hajlandók felszállni erre a buszra néhányan. Ez egy tipikusan többször nézendő produkció, mert annyi ötlet van elrejtve benne, és olyan sűrűn követik egymást a gegek és utalások, hogy a befogadó csak kapkodja a fejét. „Ez nem az az előadás, ahol ülsz és magadba roskadva elgondolkozol” – mondta Olasz Renátó (tudják, az az osztály, a Válogatás meg a Sirály, itt meg P. Howard szerepében – nem, ne keressék a karaktert az eredeti darabban; az említett osztályból itt van még Gyöngyösi Zoltán és Figeczky Bence, és persze nagyon jók). Szóval nem, ez tényleg nem az a darab. Ebben azért van a földszintes házban lift, mert arra lehetett pályázati pénzt kapni. Ahogy az alcím mondja: Társasházi science fiction. Ahol negyedévente vannak a féléves lakógyűlések. Vagy fordítva. Vecsei H. Miklós nem kicsit dolgozta át az eredeti Uglakov-darabot. Vagy nem, Uglakov a darab egyik szereplője. Pedig ilyen nevű nincs is az eredetiben, Na jó, inkább derítse ki mindenki magának, hogy mi van most itt. Ráérnek később is megköszönni, hogy szóltam.
4. Istenítélet (Vígszínház, rendező: Mohácsi János)
Igen, én is olvastam, hogy ezt nem lehet új produkciónak tekinteni, mert Mohácsi egyszer korábban ezt már megrendezte így, de én csak ezt a változatot láttam, tehát újnak tekintem. És nem is akármilyennek. Pedig volt már csalódásom a Vígben – nem előadásban, hanem közönségben. A Mephisto nem sokáig élt itt az átköltözés után. A Danton halála gyakorlatilag megbukott, pedig nagyon jó előadás volt; a Julius Caesar pedig még jobb – azt se játsszák már. Ráadásul most olvastam, hogy a Revizort is leveszik.
Féltem egy kicsit, hogy mi lesz ilyen közegben egy Mohácsi-rendezés sorsa, de kedvező volt a fogadtatása, legalábbis azon az estén, amikor én néztem. Az is igaz, hogy amennyire ismerem a rendező munkásságát (amit Pesten rendez, azt mind megnézem, ami vendégjátékra jön, azt is, a többinek meg igyekszem utánamenni, kevés sikerrel), szóval ez Mohácsi mércéjével mérve egy kifejezetten konzervatív rendezés. Persze hangsúlyozom, hogy magához képest. Mert abszolút értelemben ez „csak” egy nagyon jó rendezés, nem konzervatív, sőt.
Aktualizálás? Az nincs benne. Anélkül is a máról szól. Fájdalmasan találóan. Stohl András élete egyik legjobb teljesítményét hozza, pedig voltak már nem kis dobásai. A 2015/16-os évadban én nem láttam jobb férfi alakítást. Izzik, aztán ezer fokon ég, és mindenkit megéget maga körül. Ő tényleg John Proctor, a saját és mások szellemeivel egyszerre hatalmas küzdelmet folytató nagyon nagy kisember. Herczeg Adrienn a felesége szerepében ugyanígy nagy ívű, tragikus alakítás – emlékezetes kettős, ritka telitalálat.
3. Részegek (Katona Kamra, rendező: Gothár Péter)
Részeget játszani azért nehéz, mert könnyen elcsúszhat a dolog; mindnyájan láttunk már ripacskodásba hajló részegábrázolást. A Katonában persze ettől nem kell tartani; érzik és tudják, hogy legtöbbször elég csak jelzésszinten tartani az alkoholszintet – Gothár amúgy is keménykezű rendező hírében áll. Feszes előadást rendez, bármilyen furcsa is ez a jelző a téma ismeretében.
Már a felütés is figyelmeztet, hogy nem egy szokásos produkcióval lesz dolgunk – miközben jön be a közönség, a színészek egy része már a színpad mellett, közvetlenül a nézőtér ajtaja mellett tesz-vesz, néz minket. Majd pedig az előadás azzal kezdődik, hogy Rezes Judit Martha szerepében a nézőtérről próbál eljutni a színpadig, ami részegen nem könnyű, pláne a széksorokon keresztben átlépkedve. A sáros esőkabátjára alkoholt locsolhattak előtte, mert a jellegzetes szag megcsapta az orromat, amikor előttem botorkált tovább – annyira hihetően, hogy szerintem az előttem ülő néző nem ismerte fel, mert a segítségét ajánlotta neki, amire Rezes Judit találóan improvizált, egyben a színpad felé terelve a játékot: „Segíteni? Mit akar segíteni? Tudja talán a szöveget?”
Innentől gyorsan követik egymást a lazán összefüggő jelenetek, visszatérő motívumokkal, állandó ismétlésekkel, amik humorforrásként is működnek, és a közönség vevő is volt ezekre, de nekem összességében mintha túl vidám lett volna – persze csak a közönség reakciója alapján, mert maga az előadás érzésem szerint ennél mélyebb volt; egy másik orosz szerzőtől kölcsönzött kifejezéssel: „Magatokon röhögtök!” Közben pedig rendületlenül keressük az élet nagy kérdéseire a választ, csak hát kilátástalan…
De persze remek színészi játék és tökéletes kivitelezés végig, ahogy a Katonában szokásos. És természetesen ebben az előadásban is feltűnnek ketten abból az osztályból: Rujder Vivien és Dér Zsolt – azt senki sem gondolhatja, hogy véletlen, amikor közülük ilyen sokan ilyen gyakran bukkannak fel a legjobb előadásokban.
2. A párnaember (Radnóti Miklós Színház, rendező: Szikszai Rémusz)
Az előadás előtt azon gondolkodtam, hogy láttam-e már közepes vagy annál rosszabb rendezést Szikszai Rémusztól, és ilyet nem tudtam felidézni, de tény, hogy néhány vidéki munkáját nem láttam. Nos, most sem okozott csalódást: borzalmas, nyomasztó témájú darab, remek megvalósításban.
Nem akarok minden áron tendenciát keresni, de mintha a Radnóti már Kováts Adél kinevezése előtt elindult volna egy picit más irányba, bár korábban sem volt rossz színház, sőt. De most már második éve jönnek a sokkal modernebb hangú előadások, és ha megvalósul az igazgatónő terve, vagyis a női témák és alkotók előtérbe helyezése, akkor még progresszívabb színházat fogunk látni.
Viszont az előadás sokat követel a befogadótól; az itt korábban említett darabok közül egyértelműen a leginkább nézőpróbáló produkció. Nagyon összetett a történet, a karakterek sem éppen egysíkúak, és több oda-vissza utalás található benne. Egy meg nem nevezett és nem is azonosítható diktatúrában vagyunk, de egy idő után kérdéses lesz, hogy ez lényeges-e egyáltalán. Tulajdonképpen végig erről szól a darab, hogy az újabb és újabb fordulatok után az emberben megkérdőjeleződik, amit eddig látott vagy gondolt, vagy legalábbis az, hogy minek van kisebb vagy nagyobb jelentősége. De az sem triviális, hogy ki mond éppen igazat vagy próbálja félrevezetni a másikat, és hogy kinek mik a motivációi.
Egy rendőrségi kihallgatást látunk először, ami nagyon gyorsan eldurvul, de később ezt még visszasírjuk – nem a fizikai erőszak miatt. A szűk tér, a bezártság meghatározza az előadás alaphangulatát, de ez lesz még a legkisebb bajunk. Nem mondható, hogy érzelmi hullámvasútra ültet a darab: inkább végig lefele haladunk, az egyre súlyosabb sötétségbe. A gyermekek elleni bűncselekmények elkövetőit állítólag még a börtönben a többi elítélt is kiveti maguk közül.
Egyértelműen többször nézendő előadás; a három sem túlzás – még hetekkel később is elő tudnak kerülni a néző fejében jelenetek, kérdések, gondolatok, annyira erős a hatása.
1. Ahogy tetszik (Katona Kamra, rendező: Kovács D. Dániel)
Egy vígjáték lenne a 2016-os év legjobb előadása? Jó, igaz, hogy Shakespeare, de akkor is: egy vígjáték? Egyáltalán, működnek még ezek a több száz éves poénok? Vicces ma az, ami több mint 400 éve az volt (ha az volt)?
Ha így csinálják, ahogy ebben az előadásban, akkor mindegyik kérdésre igen a válasz. Itt is új fordítással van dolgunk, nem is akármilyennel: Závada Péter írta a szövegkönyvet, Nádasdy Ádám fordításának felhasználásával. Csak két rövid részletet hadd idézzek a hangulat érzékeltetésére:
„Most is ott ül, és kánonban zokog a szarvassal, mint valami Juhász Ferenc-versben.”
és
„Sós kútba teszlek, onnan is kiveszlek. Véletlenül rád ejtek egy versenyzongorát, ha nem takarodsz. Tipitipitipi…”
Ahogy a darab elején Dankó István felhívja rá a figyelmet, arcát nyomatékképpen alulról zseblámpával megvilágítva: „Igen, ez egy ilyen előadás lesz” – és tényleg. Nem, szó sincsen Shakespeare meghamisításáról vagy bármilyen olcsó poénkodásról. Minden valószínűség szerint úgy szólt az akkori kor emberének az az eredeti szöveg, mint most nekünk ez a változat. Jó, ez azért még jelentősen fel van turbózva, de hát 2016 van.
És mégis, az előadás egyik legmeghatóbb jelenete az, amikor a Színház az egész világ… kezdetű monológot Szabó Lőrinc klasszikussá nemesedett fordításában mondja el Jacques szerepében Fekete Ernő. Rosalindaként Borbély Alexandra tündököl, lubickol a szerepben, ezt egy az egyben rá szabták ezzel a szöveggel, élete alakítását nyújtja, nem tudom hová fokozni, a legjobb. De ugyanez elmondható mindegyik színészről: láthatóan élvezik a játékot, örülnek a sikernek, hogy a közönség együtt él velük, hihetetlenül passzol minden.
Megtörténik a csoda. Ezért járunk színházba.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.