Végigsírtuk-temettük az egész évet. Bizony, rémítő gyorsasággal haltak a hatalmas sztárok – az a generáció, akik még egyben hatalmas zenészek is voltak. Többek közt David Bowie, Prince, Leonard Cohen, George Michael, John Berry (Beastie Boys), Maurice White (Earth, Wind & Fire), Glenn Frey (Jefferson Airplane) és Somló Tamás is eljátszották az utolsó dalt, jó részük tragikus hirtelenséggel és koraisággal.
No de, elég volt a siránkozásból! Lökjétek be az év legkimagaslóbb felvételeit a világ minden tájáról, amelyek méltó testamentumát adják 2016-nak! Talán nektek is felsejlik belőlük, ami nekünk: van okunk örülni! Ha ennyi csillag lehullott… Rengeteg új hely nyílt az égen. Úgy hallom, lesz mivel betölteni őket.
10. Anderson Paak – Malibu
Miféle? Jazz pop, soul, R&B, hiphop / smooth afro fusion
Miért hat? A lemez, ami úgy summázza és ötvözi a fekete zene közel száz évét a jazztől a Barry White narrálta hangpornón át a vinnyogós-tüncörgős trapig, hogy a különböző korokat és műfajokat szerves egészbe gyúrja virtuóz hangszer- és énektudással, felvágott nyelven megszólaló szövegekkel. A Malibu az, mikor kólát kérsz a Dom Perignonba, és mekis krumplit a homárhoz, de nem számít, mert Nike Jordant hozott a nőd a szmokingod mellé, és utána úgyis lágyan kacagva szexeltek egyet a tengerparton. Tudjátok, hogy giccs, de olyan jól szórakoztok közben, hogy felfedezitek benne az eleganciát. Anderson Paak képes volt újra felkelteni az érdeklődésem mindazon fekete dallamok iránt, amelyekkel szemben szkeptikus voltam. Így, koktéllá keverve pedig… so smooth, so coooool, man.
9. Jamie xx – In Colour
Miféle? Dreampop, chillwave, dance, glitch… / elektromos körkorkép a 2016-os évről
Miért hat? Ahogy Paak a klasszikus afrozenék, úgy Jamie az elektronika becsületét adta vissza a mezei fogyasztó számára. Az album mesteri minimalizmussal csiszolt trackjei nagyban hozzájárultak az xx újbóli, közelgő összeállásához. Van itt minden: agyonmásolt, de azért xx-szabadalmú hangbeállítások és backbeatek, félálom, vaktánc, illanóban lévő fiatalság, pöccenésenként lassan változó hangtájak, a hódítás előszelének harci dalai és a világgá futás himnuszai. Az In Colour érzetvilága látványos szimbiózisban él a nyári fesztiválok kora- és későestéivel és a fast fashion ruhaboltok filléres polcaival – nem is tudom már, hol kezdődik az egyik, hol ér véget a másik.
8. Red Fang – Only Ghosts
Miféle? Heavy rock, stoner prog / barbár dalok csorba baltákra
Miért hat? Mert a tökéletes aláfestést jelenti egy móriai goblinhorda kiirtásához valami Hobbit spinoffban. Például. Egyszerre hajtós, egyszerre bezuhanós rock-/metalzene a legjavából, mentesítve minden power metálos infantilizmustól és heavy metal giccstől. A Red Fang harmadik lemeze egy iszonyat jól és komolyan megírt dalcsokornak tűnik, és lám, a meglepő ívelésű hangulatváltások, négyük reszelős vokálja és a több tételen át követhető, csontdaráló lendületű nóták valahová a Queens of the Stone Age és a Mastodon közé emelik őket. Egy modern klasszikus született: az Only Ghosts mindaz, amit egy kereskedelmi forgalomban és szakmai körökben elismerésre vérrel-vassal-verítékkel hajtó banda csak áhíthat. Lehet példát venni, meg baltát fenni. Külön pacsik, amiért kihagyták a ziccert, és nem tök fantasys szövegeket, hanem Vasarelys beütésű album artot használtak!
7. Savages – Adore Life
Miféle? Posztpunk, indie rock / sanzonok azoknak, akik kiégtek, és unják
Miért hat? A mainstreamből a Savages az a zenekar, aminek konkrét, központi témái mindazon dolgok, amikkel ma egy tisztes (poszt)punk bandának foglalkoznia kéne: a posztmodern kor traumái. Az album a globális és főleg személyes zűrök minket felszeletelő keresztmetszeteiben keresnek megoldásokat. Nincs üvöltés, de van tekerés, nincs egyetlen túlénekelt, túlhúzott, túlbármi számuk sem, őrjítő visszafogottságuk egyszerre fenséges és fenyegető, követeli a figyelmet. A Savages egész egyszerűen egy 100%-ig jelen idejű zenekar, akik méregerős új lemezükön csupa megélt és megélhető dolgokról beszélnek. Korszakos kríziseket sorakoztatnak fel, olyanokat, mint az elhidegülés az alkalmi kapcsolatok során, majd az ezen való sírdogálás; a szociális média; a nárcizmus; a spektákulum inváziója; a néző kiszolgáltatottsága és új felelőssége, hogy kezébe vegye, újra irányítsa szívét, fülét és szemét. Az Adore Life ezt az igazságot veri el és simogatja végig kérlelhetetlenül az emberen, úgy, hogy a végkicsengés mégis gyengéd és felemelő, még ha semmiképp se vidám, akkor is. „Csodálom az életet”, visszhangzik az éterbe pőrén, kísértetiesen Jehnny Beth frankos tételsora. Ja, és mindez táncolható, iszonyat dögös bassztémákra felhúzott dalokkal. A jövőben több szükségünk van effajta vadságra. A Shut Up előszava 2016 legjobb szöveges intrója, egy valóságos manifesztum, amit az új évezred friss punkjainak A3-ban kinyomtatva kéne a falakra tenniük, városonként százat, ezret.
6. Kate Tempest – Let Them Eat Chaos
Miféle? Lírai rap, spoken word, talk music / Kasszandra jóslatai cockney rhyming szlengben
Miért hat? Mert Kate Tempest a szövegcentrikus zene brit messiása, aki pánikrohamra hajazó spontán írásait/beszédömlenyeit tördelte fullasztó, kihalt, disztópikus trackekbe. Nem is tudni, hogy amiket hallunk és látunk lelki szemeink előtt, elborzasztó jóslatok vagy summázott pillanatképei mindazon borzalmaknak, amelyeket egymással művelünk, illetve amelyek azért történnek, mert nem művelünk egymással semmit. Kate hangjában és soraiban az angol nyelv ritmikája és a brit akcentusban rejlő fonetikus dallamvilág tömegoszlató fegyverekké változnak. Ő a jelenkor telepi bárdja: a Let Them Eat Chaos egyszerre rémítő, szikár és szívszorítóan lírai ítéletmondás a most és mindenkori Status Quo fölött. Minden egyes szövegelőt kenterbe vert idén formában, dühben, tartalomban egyaránt. Az első szembe jövő „yo, bitch nigga”-tól e lemez után még rapperként is rosszul leszel.
Miféle? Poszthardcore, indie prog / kemo- és gyászterápia hardcore elemekkel
Miért hat? A Touché Amoré lemezről lemezre képes meghaladni magát, és negyedik alkalommal Jeremy Bolm frontember/szövegköltő csuklóig túrt a saját szívébe: 2014–15-ös európai, Magyarországot is érintő turnéjuk során Los Angelesben maradt édesanyja meghalt rákban. Ez a lemez a zenekar és a betegség negyedik stádiumának állít emléket, hogy végül megkísérelje elengedni mindkettőt. Az eddigi zsúfolt, fülkápráztató verdesések helyét sokkal több dallamos rész veszi át, a szöveg előtérbe kerül, az ismétlések tragikus súlyt nyernek, Jeremy már (előző albumokon és a trauma feldolgozása során) kiüvöltötte hangját, és rákényszerül a lágyabb, beszélősebb énektémák alkalmazására is. A hardcore idéző-, majd zárójelbe kerül, minden alárendelődik valami tanulság, valami önfeloldozás keresésének New Yorktól Los Angelesig, mennytől pokolig, a klubturnéktól a magányos pincék sarkáig. A 2016-os év egyik legemberibb és legbensőségesebb műve a Stage 4, tekintet nélkül a műfajra. Az, hogy mellékesen Ghibli-filmekéhez mérhető érzelmi töltet és technikai tudás van benne, csak jutalomkör.
4. Leonard Cohen – You Want It Darker
Miféle? Balladák, keringők, zsoltárok / az utolsó tánc(ok)
Miért Hat? Leonard bácsi még beköszönt búcsúalbumával az élet finisiében, akárcsak Bowie. Tudta, mi jön. Pofátlan sármjával, hátborzongató, füstös hangján egy üres templomban felejti zakóját egy fehér fényű délutánon, lehet, adományképp, hiszen már nem lesz szüksége rá. Az előtérben aztán kezet fog a freskókkal, rágyújt, és hazamegy. Valahogy így képzeltem el. Giccs- és önsajnálatmentes, megindító zárása ez egy olyan karriernek, ami megannyi hullámot indított el: a szintetizátorok beszivárgását a lágy zenébe, a soft pop világhódítását, a balkán zene beúszását nyugatra, és mindemellett millióknak adott lehetőséget arra, hogy eljárják életük legszebb első vagy utolsó táncát valami különlegessel. Leonard Cohen ezekben volt a legjobb: az első és az utolsó táncokban. Ez az album is ilyenekkel van tele, utoljára is velőbe hasítóan gyengéd szövegekkel, vonósokkal, funky vokálokkal, keserédességgel. A „You Want It Darker” sor végén sincs se pont, se kérdőjel, pedig mind lehetne. Az ember elalszik rajta, és arra ébred, Leó bá’ már sehol. De jókat álmodott vele.
3. King Gizzard & the Lizard Wizard – Nonagon Infinity
Miféle? Heavy rock, retro pszichedélia, garázs big band / 70’s évekbeli LSD és speed síkosító
Miért hat? Van az a pont, amikor a hülyegyerekesség találkozik az eszelős nosztalgiavággyal, az elképesztő játéktudással és az igazi monumentalitással. Állítólag Ty Segall is túl van ezen a ponton, de King Gizzard és fuzzy minionjai már mérföldekre meghaladták. Az ismeretlenbe tartanak egy magnókazikból, okkult trash, zsé kategóriás filmek videóiból, olcsó, noname gitárokból és az ausztrál nagybácsi karcos űrrock bakelitjeiből tákolt űrhajón, a TRON virtuális hálóján át, valószínűleg dinókat vadászni. A Nonagon Infinity azon túl, hogy ilyen képzeteket kelt, az első hangtól az utolsóig beszív, forgat, centrifugál, a szó legszebb értelmében utaztat. Lebilincselő, háromnegyed órán át folyamatosan építkező, igazi, kerek album, nem mellesleg olyan tempót diktál, hogy az ötödik percben rakétát akar építeni az ember, hogy utánuk mehessen (de esetleg beéri egy fotelvárral). Lizard Wizardéké a forradalmi múltidézés hiteles esszenciája a precízen átgondolt, hangszerek halmait felvonultató keretrendszerben, és sarkos hangzással száll a végtelenbe.
2. Whores. – Gold + Head Wound City – A New Wave of Violence
Miféle? Whores – tapló, tomboló, iszonyat pipa noise rock, garage sludge; Head Wound City – hisztérikus, lélekszakadt noise rock, hardcore
Miért hatnak? Mindkét album pontos kifejezője annak az iszonyatos dühnek, ami végigfortyogott a világon 2016-ban. Az Y generáció szembesülése az őket felnevelő nemzedék ígéreteinek ürességével? Bombák Szíriában? Globális paranoia? Az önérvényesítés hazugságai? Totális, univerzális kilátástalanság? Mindennapjaidat felzabáló sztáripar nyugaton, fanatizmus keleten, idegengyűlölet középen? Olajlobbi? Műkaja? Trump? Egy tétel se név szerint, de mind-mind ment a bandák hashajtóiba. Egész eddig nem volt zenei szelep X milliárd ember lelkén, viszont a Whores. balhorog erejű első nagylemeze és a Yeah Yeah Yeahs más, zúzósabb bandákból származó haverjaikkal közös mellékprojektje (igen, Karen O sikít a mikrofonba!) megcsinálták: filmzene a magát tehetetlennek, becsapottnak és hülyébe vettnek érző, külső-belső pusztulást néző és átélő ember őrjöngéséhez. A Whores.-é a magára zárt szobában üvöltős férfi lemez, a HWC-é az ipartelepeken vihogva benzint szétlocsoló női, mégis úgy illenek egymáshoz, mint rongy a Molotovos üveghez. A két album akaratlanul is kiegészíti és kikerekíti egymást: hiteles korképei egy fortyogó, szétrobbanni készülő világnak. Rettegnék 2017-től a lepörgésük után, de nem érek majd rá, valószínűleg épp bútorokat török szét a falon, habzó szájjal.
1. David Bowie – Blackstar
Miféle? Artpop, avantgárd rock, nu jazz, kísérleti zene / a Csillagember testamentuma
Miért hat? Mert nyolc számban többet ölel át és fejez be méltósággal, mint a XX. század egyik legfontosabb művészének addigi életműve, amely a XXI. században is friss és releváns. A Blackstar az alkotó ember tételes búcsúja az életétől: sikertől, rajongóktól, szerelemtől, sztáripartól. Egyetemes lezárás, nyitva hagyott sorokkal. Nem harmonikus, nincs egyensúlyban, de a hangszerek, kódok, emlékek rétegeiből bontakozik ki az emberi alkotó szellem lebírhatatlanságának és elpusztíthatatlanságának emlékműve. Mert a Blackstar még hibáival együtt is pontosan ez, és ez teszi sokkal többé, mint 2016 legjobb lemeze: kortalan, örökbecsű műremekké, amit 1 évvel halála után is fejtegetünk, és újra- meg újraindítunk.
Borítófotó: Indie Underground