Nem mondhatnám, hogy nehéz szívvel intek búcsút a 2016-os esztendőnek. Bár egy tízesfogatot ismét sikerült csatarendbe állítanom, a korábbi évek eksztatikus tapasztalatai idén csökkenő tendenciát mutattak. Tagadhatatlan, hogy a tavalyi év tragikus történései a zenei szcéna gerincét könyörtelenül, játszi könnyedséggel roppantották ketté, ám reményeim szerint a himnikus színekben pompázó, ironikusan biztonsági ráolvasások képesek lesznek azt fölkelteni és járásra bírni.
10. Green Day – Bang Bang (rendező: BlinkMyBrain)
Alapjában véve a punk-rock műfaja akkor sem tekinthető éppen mainstreamnek, ha nagyon megengedőek vagyunk. A Green Day azonban fittyet hány a megengedésre és a konvenciókra, s a 2004-es American Idiot-tal rögtön meg is cáfolja a feltevésemet. Bár hozzá kell tenni, hogy ennek kulcsa egyrészt a lágyabb, melodikus hangzás megjelenésében és a megfelelően kiválasztott kislemezdalokban és videókban (is) rejlett, ami számomra kevésbé volt kedves. Ellenben örömmel konstatáltam, hogy a srácok visszahajoltak a gyökereikhez. A Bang Bang nem lett túlgondolva, s éppen ebben rejlik a nagyszerűsége. A korai időszakot idéző − egyszerű gitár- és énektémákból építkező −, gyors ütemekhez telitalálat a humoros-ironikus vonalat erősítő videó, mely azért a dalszöveg komoly mondanivalójának is teret enged. Ez a visszatérés pedig mindenképp megérdemli a tizedik helyet!
9. Korn – Insane (rendező: Ryan Valdez)
Még tisztán látom magam előtt a hosszú, zsíros hajú tinédzser énem, aki a 2000-es évek elején mintegy révületbe esve hallgatta rongyosra a Korn korai lemezeit. Az Issues-t követő kísérletezéseik viszont már nem tudták fenntartani az érdeklődésem, s nagy extázisok híján elhidegült a kapcsolatunk. Mégis tagadhatatlan, hogy az elmúlt év egyik pozitív meglepetése a korai hangzásvilágához visszakanyarodó The Serenity of Suffering című lemezük lett. Ahogyan azt az Insane is kiválóan példázza: visszatértek a fajsúlyos, mégis dallamos gitárriffek, kiegészülve Davis jellegzetes hangszínével és a tipikus kalapáló/csattogó basszusfutamokkal, egy csapásra boldogult úrfikoromat idézve vissza. Az ehhez társított klip képi világa − annak ellenére, hogy klasszikus horrorklisékből építkezik, s a videó csattanójának szánt fizikai-metafizikai szintek egymásba játszását már maga a dalcím játszi könnyedséggel heréli ki − a misztikus hangulat és a posztmortem fényképészet sajátos hagyományának felidézése által működőképes koncepcióvá válik.
8. Deftones – Prayers/Triangles (rendező: Charles Bergquist)
Jelen lista több jelöltje esetében is nehéz levetkőzni a fiatalkori rajongó attitűdjét, nincs ez másként a Deftones esetében sem. A Gore címre keresztelt új lemez minden tekintetben hozza az általam elvárt színvonalat, s az első kislemezhez forgatott videóban sem kellett csalódnom. A Prayers/Triangles fekete-fehér képkockáit megszakító háromszögek, valamint Chino Moreno menekülést felidéző jelenetei ugyan leginkább a szorongás érzését keltik az emberben, az először fel-felvillanó, majd végül az egész képernyőt betöltő rózsaszínes színvilág a megnyugvás felé mozdítja el a videó képi világát. S bár a zenekartól megszokott keményebb gitár- és énektémák végig uralják a hangzást, egyáltalán nem érzek a vizuális és auditív szint között ellentétet, a zene inkább erőteljes érzelmi töltettel ruházza fel ezt a nyugalmat adó fohászt.
7. Placebo – Jesus’ Son (rendező: Joe Connor)
A lista hetedik helyével kívánok boldog huszadik születésnapot, kedves Placebo! Molkoék cserébe egy amolyan best of lemezzel kedveskedtek a rajongóknak. Azt azért megjegyezném, hogy ez már a második alkalom, hogy lábon hordok ki emiatt egy infarktust, mivel nálam a válogatáslemez kiadása a zenei karrier befejezését idézi… A fiúk azonban nem hagyták háborogni lelkemet, s vélhetően kizárólag az én nyugalmam kedvéért készítettek új dalt, klippel, tokkal, vonóssal. Az auditív szintet tekintve nem nagyon mozdul el a legutóbbi, Loud Like Love című albumukhoz képest, ez azonban semmit nem von le az értékéből. A Szardínián forgatott klip pedig egyrészt a tengerparton zenélő Placebo, másrészt a helyi pogány rítust megidéző (a busókra emlékeztető) maszkos-jelmezes figurák jeleneteit váltogatja. Először talán kissé szürreálisnak hathat ez a kompozíció, azonban a videó kezdetén olvasható/hallható szöveg és női vokál, valamint a szertartás vizuális elemei tovább mélyítik a cím és a dalszöveg által megidézett spirituális felhangot.
6. The Kills – Doing It to Death (rendező: Wendy Morgan)
A The Kills nem az egyetlen kéttagú zenei formáció listánkon, de nem szeretném előre megmutatni azt a bizonyos medvét. Mivel 2011 óta nem jelent meg albumuk, s Alison Mosshart neve is csak az egyéb projektjei kapcsán került a szemem elé, sötétebb pillanataimban már attól kezdtem tartani, hogy netán a feloszlás szele lengi körbe a zenekart. Már reményeimet temetve vártam az ilyenkor kötelező válogatásalbum piacra dobását, ám szerencsére rácáfoltak a pesszimizmusomra. Annyira, hogy nem csak egyszerűen egy zseniális dallal jelentkeztek, hanem egy hasonlóképp professzionális videóval is elkápráztattak. Minden egyes kép elképesztően precíz módon van koreografálva, a hanyag táncmozdulatok, a duó lazasága és a gyönyörű kontrasztok a cím és a temető által megidézett halál képzetét mintegy pozitív irányba transzformálják. Zeneileg nincs mit szépíteni, a punk blues továbbra is menő, Mosshart hangjára pedig még mindig nagyon nehéz szavakat találni, de az biztos, hogy az egyik a „vagány” lenne, s ez a jelző a klipet is minden további nélkül megilleti!
5. Kings of Leon – Waste a Moment (rendező: Dimitri Basil)
Listánk ötödik helyezettje a tavalyi év egyik megosztó darabja: rajongók és kritikusok számos online fórumon feszültek egymásnak a képsorok értelmezhetőségével kapcsolatban pro és kontra. Nem gondolom, hogy én leszek az, aki minden korábbi értékítéletet felülíró kinyilatkoztatást tesz, az mindenesetre első megtekintésre látszik, hogy igen összetett képi világgal van dolgunk, ahol a szimbólumok megfejtése nem egyszerű, már-már lehetetlennek tűnő feladat. A zenei vonulatot a zenekartól megszokott egyszerű, finoman torzított gitárhangzás és klasszikusan építkező dalszerkezet jellemzi, mondhatni, hozzák a papírformát. A képi szimbólumok szintjén a látás toposzait megidéző bekötött szem, valamint a szemgolyó a pillanat megragadásának fontosságára irányíthatja a figyelmet, míg a pompon lány és a rendőrök visszatérő szerepeltetése ugyan a történetiség látszatát kelti, ám konkrét epikus szál nem bontakozik ki. A sejtetés által számos értelmezési lehetőség nyílik meg, az mindenesetre biztos, hogy a videó elemezgetése nem elvesztegetett idő.
4. 21 Pilots – Heathens (rendező: Andrew Donoho)
A Suicide Squad – Öngyilkos osztag filmpremierjéig nem nagyon hallottam az amerikai duóról, a film egyik betétdalát adó Heathens azonban meggyőzött arról, hogy adnom kell egy esélyt, hiszen igen érdekes zenei kísérletnek ígérkezett. A dal maga igen egyszerű felépítést követ, melyben az elektronika és az effektek kerülnek hangsúlyos pozícióba, s mindez az énekkel és a szöveggel kiválóan fuzionál, hiszen képes megragadni az ember fülében. Csalódottságomnak is kénytelen vagyok hangot adni, mivel nem nehéz felismerni, hogy a dal túlzottan nagy hasonlóságot mutat korábbi nagy slágerükkel, a Stressed Outtal, ettől eltekintve azonban a filmhez készített videót mintha patikamérlegen mérték volna: minden egyes kocka a helyén van, s a filmből vett jelenetek is a legteljesebb összhangban integrálódnak a duó Belle Reve-beli kalandjaiba. S mikor ez egészen odáig megy, hogy Harley Quinn baseballütője adja a dob egyik leghangsúlyosabb ütemét? No, ez az a profizmus, ami egy csapásra képes feledtetni ellenérzéseimet.
3. Coldplay – Hymn for the Weekend (rendező: Ben Mor)
A Rihanna közreműködésével készített Princess of China után már nem lepi meg az ember fiát, ha a Coldplay mainstream popikonokkal az oldalán jelenik meg. Azt azonban már kevésbé tartottam valószínűnek, hogy egy pozitív, életigenlő albummal (A Head Full of Dreams, 2015) jelentkeznek, mindezt vidám színekbe csomagolva. Ráadásul rajta a dal, amit hétvégi himnusznak szánnak? S videoklip is készül mellé? No, ezt már nehezen hiszem, hogy működhet.
És működik… Chris Martinék most megmutatták, hogy mire képesek akkor, ha az optimista oldaluknak engedve ragadnak tollat. A videó akár egy Indiát bemutató országimázsfilmként is bátran megállhatná a helyét − lélegzetelállító tájak és a változatos életképek, s az ehhez hibátlanul finoman mért zongora- és gitárfutamok Beyoncé vokáljával kiegészülve valóságos vizuális ingercunamiként sodorják bele a nézőt ebbe a páratlan atmoszférába.
2. Red Hot Chili Peppers – Go Robot (rendező: Tota Lee)
A sorban tizenegyedikként érkező RHCP-nagylemez, a The Getaway vegyes reakciókat váltott ki, én személy szerint örömmel fogadtam, hogy végre nem egy sokadik „Californication-utánérzés” került a kezeim közé, hanem egy friss, modern, szokatlan hangzásvilággal kísérletező korong, s végre Josh Klinghoffer is megérkezett a zenekarba. Ez ebben a dalban is kifejezésre jut, zeneileg ugyanis a ’70-es évek végének diszkóhangulatát idézi, ahogyan az RHCP-számok többségében, itt is a basszus a domináns, de a gitár és a szinti sem veszik el a háttérben. S mi más is passzolhatna tökéletesebben ehhez a hangzáshoz, mint a Szombat esti láz című kultuszfilm kulcsjeleneteinek újraforgatása! Természetesen a Red Hot Chili Peppers-től nem idegen (ön)iróniát is a végletekig kiaknázva: a Kubrick Mechanikus narancsára utaló, ágyékvédőben és kalapban rohangáló robot-Anthony, vagy a táncverseny lemezlovasaként felbukkanó Flea önkéntelenül mosolyt csal az arcunkra, s garantáltan beleég a retinánkba.
1. David Bowie – Lazarus (rendező: Johan Renck)
„Mert Bowie nem popcsillag, nem filmcsillag, hanem a feltámadó Lázár, a halhatatlan fekete csillag!” Ezzel a mondattal zártam 2015 KULTklipjeit felvonultató listámat, melyben a Blackstar első helyezése már csak felkel és jár. És táncol, és idegesen jegyzetel, mert tudja, hogy az idő csak fogy. A Lazarus vizuális szinten csak igen nehezen választható el a Blackstar kisfilmjétől, annak számos motívuma kerül elő jelen esetben is: a fekete notesz, a díszes koponya, a szemkötés és a szekrény. A szekrény, mely a klip végén szimbolikusan koporsóvá transzformálódik, mintegy véglegesen elnyelve a dolgait immár maradéktalanul elvégző, sorsával megbékélő Bowie-t. A megelőző videó vizuális orgiájához képest sokkal puritánabb képi világ bontakozik ki a szemeink előtt, amit a zene tovább erősít a hullámzóan lágy basszusfutamaival, melyet helyenként a gitár erőteljes bepengetései szakítanak meg, ám a kettő feszültségét a szaxofon szomorú taktusai teljesen feloldják. Mindezek által a Blackstar számadása immár a vég elfogadását kiteljesítő utolsó pillanattá szelídül.
Borítófotó: Placebo – Jesus’ Son
