Amit lehetett, azt a The Beatles-ről már elmondták és megmutatták. Túl vagyunk a 2009-ben újrakevert diszkográfia valóban hiánypótló kiadásán, de szinte nincs olyan év, amikor ne dobnának piacra a korai stúdiótermés és rádiófellépések kiadatlan darabjai közül néhány akkord- és beszédfoszlányt vagy a kalózszalagok minőségét alulról súroló koncertfelvételt.
Ron Howard dokumentumfilmje ehhez a dömpinghez teszi hozzá a zenekar turnééveinek rohanó, zsúfolt és kifejtetlen keresztmetszetét. Minden igyekezete ellenére pont olyan zavarba ejtően felületes, mint a Beatlemánia. Howard célja elsősorban nem a mítosz megfejtése. Noha rengeteg, sok esetben rajongók által készített archív videofelvétel és hanganyag biztosítja a kellő exkluzivitást, mégsem kerülünk közelebb a bandához, mint a korábbi dokumentumfilmek és visszaemlékezések alkalmával. A kilencvenes évek derekán megvalósított Antológia-sorozat romanticizáló, nosztalgikus karrierösszegzése tapintatosan feltette az i-re a pontot, ugyanakkor sorvezetőként ki is jelölte a hagyományőrzés további, jellemzően idealizált irányát. Ebben a szellemben született korai apokrif történeteket melodrámába mártó fikciós mozi (Backbeat, Nowhere Boy) és bensőséges portréfilm is (George Harrison: Living in the Material World).
Scorsese, és annak idején Andrew Solt (Imagine: John Lennon) nagyszerű munkái még elegánsan kerülték el témájuk szenzációhajhász megközelítését. Monumentalitásuk ellenére úgy voltak képesek új szemszögből megmutatni hőseiket, hogy a számtalan archív dokumentumot, a hol kedélyesen, hol szentimentálisan felelevenített sztorikat a személyiség némileg elfogult, de hiteles ábrázolásának szolgálatába állították, így a bálványimádat és a sztárallűrök kliséi mellett levegőhöz jutott a magánember jóval árnyaltabb, ellentmondásosabb képe is. Megtudtuk, ki volt John Lennon és George Harrison, hogyan gondolkodtak magukról és a világról, illetve mit jelentettek saját generációjuk számára.
Az Eight Days a Week mellőzi ezt a fajta lírai hangot. Howard – a témaválasztás által megkövetelt – bombasztikus lendülettel, kertelés nélkül vezeti be nézőjét a The Beatles-turnékat övező abszurd hisztériába, és jobbára meg is marad az együttest tömegjelenségként kezelő krónikás szerepénél, aki legfeljebb az embert őrlő show business suta tanulságával tud szolgálni. Pedig a The Beatles története a mélyről jövő munkásgyerekek legendáján keresztül mesél a hatvanas évek szociokulturális változásairól. Mint ahogy az egyik interjúalany kifejti, a The Beatles egyfajta reflexválasz volt az évtizedet gazdasági értelemben meghatározó baby boom generációra és az ennek nyomán átalakuló társadalmi berendezkedésre, illetve polgárjogi öntudatosodásra.
Noha a The Beatles-mítosz messze nem makulátlan, még botrányaik, kreatív kudarcaik, végül pedig feloszlásuk is a korszellem hű képét tükrözte. A bő másfél órás játékidő viszont a téma és korszak aprólékos, részletekbe menő vizsgálata ellen dolgozik. Ennek dacára Howard megkísérli a felemelkedés-hanyatlás narratíva mentén feszesre húzni a parttalan, sikoltozó rajongóhordák képsorait, a film kronológiája ugyanakkor így is vakfoltokkal és szépítő kihagyásokkal teli marad.
A testvérharc, üzleti manipulációk és drogok helyett Howardot elsősorban a megdicsőülés, valamint a zsenialitás közönségszámokban, eladási mutatókban és slágerlistákban mérhető oldala érdekelte. A viharos, romlott erkölcsű hamburgi klubérát letudja szűk tíz perc alatt, az elkallódott zenésztársakról (Stuart Sutcliffe, Pete Best, Jimmy Nicol) egy árva szó sem esik. A The Beatles-t készen, kiforrott állapotában, eleve öltönyben mutatja be a film. Az, hogy szinte rögtön Ringo csatlakozásától indulunk, jelzi a The Beatles-kánont kissé egyoldalú nosztalgiával lekerekítő két túlélő tag befolyását. McCartney és Starr mellett egyébként több híres interjúalanyt is mikrofonvégre kap a direktor. Elvis Costello, Whoopi Goldberg és Sigourney Weaver is nagy átéléssel mesél, milyen érzés volt akkoriban rajongani a The Beatles-ért, először koncerten látni őket és újdonságként hallgatni a Rubber Soult.
A turnégépezet, a szerződések anyagi oldala és a kulcsfigurák (Epstein és a roadok) méltánytalanul csak egy-egy félmondatot kapnak, így Howard az informativitás helyett inkább az élményfaktorra, a zenekarhoz fűződő személyes viszonyra helyezi a hangsúlyt. Az újraszínezett tévéfelvételek, a stúdiómunkálatok eddig kiadatlan töredékei és a szállodai jelenetek meggyőzően lebegtetik az autentikusság érzetét, és egyszerre helyezik el a nézőt a rajongó tömegek oldalán, valamint a színfalak mögött. A beszélőfejes anekdoták helyett túlnyomórészt ezek a szekvenciák dominálnak, így a The Beatles ugyanolyan élőn, újszerűen szól, mint 1963-ban, és talán ez a film legnagyobb fegyverténye.
A rendező mindezek mellett – ha futtában is – igen jól ráérzett a The Beatles és kora hangulatára. A világpolitikai és a történelmi léptékű események (Kennedy-gyilkosság, vietnami háború) háttere előtt zajló The Beatles-turnékat és a zenekar által képviselt/formált szubkultúrát egy nagyobb időbeli távlat szerint kontextualizálja. Ezáltal Howard két párhuzamos történelemkönyvet nyit egybe, és globális fajsúlyát tekintve a társadalmi, politikai viszonyokkal egyenrangúként, pontosabban azok ellenszere-, illetve indikátoraként kezeli a zenekart. A depresszióba csúszott Amerikát a The Beatles (és persze az őket követő brit invázió) rázta fel, ennek köszönhetően például az Ed Sullivan Show-beli szereplésük – ellenkező előjellel – de ugyanúgy beégett az amerikai nép tudatába, mint a Kennedy-merénylet.
Az Eight Days a Week egyébként kellő érzékkel egyensúlyozik a banda jólfésült, kisfiús imázsa és lázadó jellemük között. A rendező egy MBE-kitüntetésre húz egy hentesborítót, a szegregáció elleni tiltakozásra pedig Lennon hírhedt Krisztus-kijelentését. A The Rolling Stonesszal vagy a The Who-val összevetve könnyű a The Beatlest a lázadás terén lebecsülni, ugyanakkor Howard filmje nem túl fontoskodóan, de rávilágít arra, hogy Lennonék az öltöny és elegáns kiállásuk ellenében, humorukkal tudták képviselni a lázadó szellemet, nem beszélve karrierjük kulturális, zenei és stúdiótechnikai vonatkozásairól, amivel – közhely, de – bőven meghaladták korukat.
Társadalmi hatásukat tekintve beszédes, hogy óriási tömegeket mozgattak meg annak ellenére is, hogy a gyatra hangosítás miatt elég rosszul szóltak élőben. A később csökkenő jegyeladási mutatókkal, a blaszfémia vádjával és Lennon identitásválságával együtt ez is hozzájárult az 1966-os kudarcsorozathoz, amely végül a koncertezés végét jelentette. Ironikus, hogy ez a bukás tulajdonképpen egy nagyon kreatív (stúdió)korszak és egyben a pár évvel későbbi feloszláshoz vezető út nyitánya volt. A zenei evolúció és öntudatosság a tagok személyes fejlődését támogatta. A közösségélmény, ami a The Beatles mint csapat előnye volt, végül az egók harcába fordult át. Kár, hogy mindez csupán a margón kap helyet, míg McCartney és Starr kizárólag a testvériség, a hit és a kölcsönös tisztelet felől ragadják meg a Fab Fourt.
Howard végül a legendás Sgt. Pepper’s–szel (valamint stílszerűen az A Day in the Life záróakkordjával), illetve a tetőkoncert újravágott képsoraival kanyarítja le filmjét. Tematika ide vagy oda, elég profán dolog egyetlen lábjegyzetbe száműzni a Fehér Albumot és az Abbey Roadot, de hibáival és sokszor semmitmondó narrációjával együtt az Eight Days a Week tisztességes munka, habár (a plakátszöveg ígérete ellenére) sokat nem ad hozzá a The Beatles-históriához. Nyilvánvalóan nem lenne ilyen látványos és harsány, de magam részéről jobban üdvözölnék egy The Beatles: The Studio Years című munkát.
The Beatles: Eight Days a Week – The Touring Years, 2016. Rendezte: Ron Howard. Írta: Mark Monroe, P.G. Morgan. Szereplők: John Lennon, Paul McCartney, George Harrison, Ringo Starr, Elvis Costello, Sigourney Weaver, Richard Lester. Forgalmazza: Imagine Entertainment.
