„Nékem csak Budapest kell…”
1985. szeptember 3-a volt az a keddi nap, amikor Árpit visszadeportálták a fővárosba. Az egész olyan volt, mint egy fegyencszállítás. Egy kis, szovjet típusú mikrobusszal történt a fuvarozás, egy zord nevelő „kíséretében”, és a hosszú út alatt senki egyetlen mukkot se szólt a másikhoz, csak néztek mindnyájan maguk elé, komoran. Útközben kirámolták az áru egy részét: hol az egyik gyereket tették le az új otthonába, hol a másikat. Az utolsónak maradt Árpit Budára szállították, a Szondi György Nevelőotthonba. Mivel Árpi lelki sérült volt (sőt van és lesz, az idők végezetéig, ezt én magam garantálhatom), úgy is mondhatjuk, hogy ott volt a helye.
Árpi öt évet húzott le a Szondiban. A zaci a Gárdonyi utcáról nyílt, majd lekanyarodott a Hunyadi úton át a Poéta utcába, ahol is az iskola tartózkodott, közvetlenül a Fogaskerekű szomszédságában.
Ez alatt az öt év alatt Árpi nagyon sokat tanult. Fogékony elméje szivacsként szívta magába a tudást. Az első, amit ott meg kellett tanulnia, és ami későbbi életét teljes mértékben meghatározta, a cigarettázás volt. A rászokás egészen egyszerűen, mondhatni gyermekien megejtő bájjal ment végbe.
Napsütéses őszi délután. Ellenőrizetlen, kilenc-tíz éves gyerkőcök rosszalkodnak az iskola előtti betonplaccon. Öten-hatan lehetnek. Cigarettásdit játszanak. Az egyik kölök vidáman, egy bontatlan Milde Sortét vesz elő (a közeli ABC-ből lopta), és vigyorogva körbekínálja. Kiguvadt szemmel bámulják, szagolgatják. Mindannyian láttak már cigarettázó felnőtteket, de ez most más. A beavatómester, Gabi, aki egyben a legtapasztaltabb közülük, rágyújt, majd a többieknek is tüzet ad.
– Így kell csinálni, fiúk! – mondja, és már csinálja is. – Le kell szívni, tüdőre, mélyen, aztán gyorsan így kiáltani, hogy hí a lovam!
Mindenki az előírás szerint cselekszik. A tapasztalatlan zöldfülűek éktelen köhögési, fulladási és hányingeres rohamokkal kezdenek el küszködni, és azonnal eldobják a füstölgő cigijüket. Gabi hatalmasakat kacagva a combjait csapkodja, maga is majd megfullad, ám ő leginkább a féktelen jókedvtől. Természetesen Árpi is rosszul lesz, úgy, mint társai, és megfogadja magában, csakúgy, mint társai, hogy ő ezt soha, soha!
Nemsokára már, önként és dalolva, Árpi is tevékenyen részt vett a járdaszélek és a megállók környékének szemlélésében, csikkekre vadászva. A kívánt és többnyire elérhetetlen ideál a királydekk, ami egy majdnem egész szálnyi csikk volt, de azért a csenevész csikk sem volt éppenséggel megvetendő zsákmány. Esőben persze szó sem lehetett az egészről. Olyankor csak a bolti lopás maradt szórakozásnak. Néha azonban az utolsóból lesznek az első szempontok. Elsősorban azért, mert Árpi is, mint minden gyerek, élt-halt a töltött savanyúcukorkákért és a csokikért. Ezeket pedig – pénz híján – másképpen kellett beszerezni. A beszerzések egyszer csak végleg megszűntek. Árpi kiszállt a buliból, mert az egyik ilyen alkalommal kis híja volt, hogy le nem bukott. A többi föl-lebukdosó gyerek nyilván dörzsöltebb, ügyesebb vagy arcátlanabb volt. Vidám kalandozásnak fogták fel az egészet, és egyáltalán nem szorongtak úgy, mint Árpi.
Szenvedni persze egyéb dolgoktól is lehetett. Például a szülők hiányától. Vagy az iskolától.
Egyemeletes, szép, szürke, a földszinten is, meg az emeleten is három-három utólag kialakított tanteremmel bíró régi villaépület. Árpi ide járt negyedik osztálytól nyolcadikig – a Szondiban nem volt alsótagozat. Tanárok viszont annál inkább, elvétve még szaktanárok is. Körülbelül nyolcan-kilencen jártak egy osztályba. Lányok egyáltalán nem voltak.
A fiúk között szinte folytonos volt a „kóstolgatás”, a verekedés, a törés-zúzás. Ebből Árpi is kivette a részét. Mindenkibe belekötött, és mivel eléggé csonti volt, többnyire mindig kikapott. De nem adta fel. Érdekes, vele csak ritkán kötözködtek, és csicska sem lett belőle – valahogy tisztelték. Talán érezték, hogy más, mint ők.
Az osztályában Árpi volt az egyetlen, aki előzőleg soha sem bukott, így természetszerűleg ő volt köztük a legfiatalabb és kétségkívül a legsoványabb is. Olyan sovány volt, hogy hosszú ideig úgynevezett hízókúrára kellett fogni. Ez a következőt jelentette: egyéni, szigorú felügyelet alatti főétkezéseket, valamint a raktárból hetente kétszer kiutalt élelmiszercsomagok átvételét és elfogyasztását. A csomagban nagy zacskó kakaós és citromos nápolyik, májkrémek és kenyér volt. Árpi azonban túljárt a nevelők eszén, és csak a nápolyit ette meg, a többit titokban a szüleinek gyűjtötte, akik rettenetes szegénységben éltek, ezért mindig jól jött nekik a bújtatott ajándék.
Nyolc osztálytársa volt. Egy-két nebuló kívülről, azaz hazulról járt be. Az ilyen külsősök elvileg zacisok voltak, de nem laktak bent. Csak tanulni és okulni jöttek. Vagy ki tudja? Talán vezekelni.
Borítófotó: Wikipedia
