„Szilaj gyönyör” a múlt jövőjében

Ha az ember Isten mása, a robot pedig az emberé, akkor a robot vajon hasonlít Istenre? A Westworld társadalomkritikaként az ember Istenről alkotott képét, vagy az istenfélő magatartást gúnyolja ki? 

A Sofie világa című könyv két barátnő beszélgetésének felidézésével kezdődik. Egyikük szerint „az emberi agy olyan, mint egy bonyolult számítógép”. Másikuk kérdésébe font kétkedéssel reméli, hogy „az ember mégiscsak több, mint egy gép”. A Westworld története ugyanerre a kérdésre keresi a választ. A történet alapja az 1973-as Westworld (Feltámad a vadnyugat) című film, melyben – ellentétben a sorozattal – az androidok (a továbbiakban hostok) a kezük alapján is különböznek a valódi emberektől: nem tökéletes másolatok.

A 2016-os széria értelmezésének legfontosabb kiindulási pontját a mechanikus zongora jelentőségében látom, mely meghatározza a parkban és a parkon kívül játszódó narratívák által közvetített üzeneteket. Ramin Djawadi, a sorozat zeneszerzője szerint „ha egy ember zongorázik, akkor a zene dinamikáját a változás (lehetősége) határozza meg, míg egy automatizált zongora esetében mindig ugyanúgy szólalnak meg a hangjegyek”. A zenész nélküli zongorajátékkal, az automata hangszerrel kapcsolatban Jonathan Nolan, a Westworld társalkotója azt fogalmazta meg, hogy gyakorlatilag a hostoknak az „eredetije” (a host az automata zongora lenyomata vagy fordítva?), egyfajta Rube Goldberg machine, amit azért hoztak létre, hogy emberi érzéseket váltson ki. Az 1940-es Something for Nothing című Goldberg-kisfilmben látható egy kerék, súlyokkal terhelten, mely hiába forog megállás nélkül, egy része mindig a víz alatt van (ahol súlytalanná válik). Az ember tudatalattija is valahogy így működhet; de hogy működik a gépeké? Talán az emlékeikhez való teljes hozzáférés hiányában – melyet teremtőjük koordinál – hasonlóan az emberéhez, asszociatív módon.

A zongorista nélküli zongorajáték a teremtő nélkülözhetőségének szimbólumaként fogható fel: a technológia által szolgáltatott mechanika transzcendencia nélkül játssza el történetét – a kortárs zeneipar emblematikus dalait. Az automatizált zongora a művészet szükségszerűségét úgy kérdőjelezi meg, ahogy maga a Westworld mint helyszín az ember világának és magának az embernek a szükségességét: a dalszöveg hiányával egyszerre transzcendens (a megtapasztalhatatlan jelenléte, abban az értelemben, hogy csak a zene által kiváltott érzésekre hagyatkozhatunk, a szövegértésre és a kézzel fogható dolgokra nem) és profán (a hangszer mint automatizált tárgy) szinten is.

Dolores és Bernard párbeszédei már az évad elején a múlt és a jelen párhuzamosságát sejtetik. A párhuzamos narratívák összetorlódásukkal, végül összecsengésükkel fokozatosan tárják fel a hostok teremtőinek valódi célját, mely a hostok saját emlékeikhez való hozzáférésén keresztül, öntudatra ébredésükkel reprezentálódik. Az emlékek feltárása által mintha az idő értelmét veszítené a mesterséges intelligencia működési mechanizmusában. A lineárisan megkülönböztethető történetszálak között majdnem 35 év telt el, a régi narratíva Arnold halálának időpontjára utal. Ahogy Williamnek, a park többségi tulajdonosának, a múlt és jelen között ingázva, történetről történetre, úgy a néző számára is fokozatosan tárul fel a park mesternarratívája. (William 35 éve keresi Arnold utolsó üzenetét, a labirintus közepét, egy rejtélyes végső választ, mintha a park értelmének keresésével az élet értelmét keresné.)

A Westworld nem újszerű abban az értelemben, hogy a technológia és az emberiség történetének kapcsolatát pedzegeti, hisz az ember technológia általi helyettesíthetőségére megannyi mű kérdezett már rá az elmúlt évtizedekben. A narratívák anakronisztikus vonásai, mely a zenét és a helyszínt jellemzi, és az időben és térben is párhuzamos történetvezetés káoszt hoz létre, és a legijesztőbb kérdéseket teszi fel úgy a narratívák szereplőinek, mint a nézőknek, jó választ azonban nem igazán ad. Felveti az emberi élet kiszolgáltatottságát és értelmetlenségét. Ha a host mint az embert meghaladó mesterséges intelligencia – hisz a halandóságot levetkőzte – az, „ami a művészetből megmarad” (Jean-Luc Nancy), vagyis az ember lenyomatának tökéletesítése, akkor az emberre miért is van szükség? (Az arcok tükröződése is lenyomatként jelenik meg úgy a parkban, mint a központ átlátható üvegfalain belül, amely talán érzékelteti a szereplők önkeresését és önmagukkal való szembesítésének lehetőségét, de az átláthatóságukat és kiszolgáltatottságukat is.)

A sorozat több alkalommal is utal a művészettörténetből ismert trompe-l’oeil fogalomra, mely szó szerint azt jelenti, hogy a szemet becsapó. „A trompe-l’oeil rendeltetése és az általa kiváltott hatások kapcsán leggyakrabban talán a Zeuxisz szőlőfürjéről szóló anekdotát említik. Zeuxisz olyan élethűen festette meg a szőlőfürtöt, hogy a madarak meg akarták enni azt.” (Kibédi-Varga Áron). Amikor Bernard teljes tudatában van annak, hogy ő csak egy valóságos ember lenyomata, képmása, Fordot meg akarja öletni egy másik hosttal. Ebben a helyzetben, megerősítvén a zene jelentőségét a szériában, Ford metaforaként a zongora és zongorista kapcsolatát hozza fel: „a zongora sem öli meg a zongoristát, ha nem tetszik neki a játéka”.

Szemben ezzel a jelenettel, ahol a hostok még nem tudják megölni a felettük levő hatalmat, az évad végére Dolores öntudatra ébredésekor mégiscsak tarkón lövi Fordot (ahogy tette azt Arnolddal is), de előtte még Ford elmondja, hogy számára az megnyugtató gondolat, hogy a nagy zeneszerzők zenéjükben tovább élnek, ezzel teremtőként és a zongorától „hiányzó” zenészként határozva meg magát.

A történetben Dante pokla is felsejlik – amire sok kritika fel is hívja a figyelmet – a Contrapasso epizódcímmel: a park mint a pokol metaforája átértelmeződik, hisz nehéz felmérni, hogy Westworldben a bűnhődés mennyiben felel meg a valóságban elkövetett bűnnek, ráadásul – szemben az emberekkel – a hostok elvileg nem is lehetnek bűnösök, mégis bűnhődnek (az emberek helyett?). Többször elhangzik az évad folyamán, hogy a park Ford saját bűneinek börtöne, ahova be van zárva, és ahonnan végül Dolores kiszabadítja.

Az öntudatra ébredés másik fontos narratívája a jelenét naponta ismétlő Maeve-szál (jelenbeli szerepe szerint a bordélyház vezetője), aki megszerzi az esélyt, hogy kijusson a parkból a valóságba. (Maeve a hetedik részben lecsapja a zongora fedelét, mely az automatizáció elleni lázadás jelképeként fogható fel.) Az évad végére ugyan kiderül, hogy szökésre programozták be, mégis leszáll a vonatról a kislánya miatt, valószínűleg önakaratából. (William, amikor megölte Maeve lányát annak előző szerepében, a nő viselkedésében látta meg az emberséget először a parkban.) Maeve döntése hasonlatos Az ember tragédiájához: utazásai után, az ember kiismerése után Ádám öngyilkos akar lenni, azonban gyermeke születésének híre miatt meggondolja magát. (Az utazást mint az önismerethez vezető utat a Westworldben a vonat szimbolizálja a legtisztább formában.) Ford elmondása szerint Arnold fia elvesztésének következtében teremtette meg halhatatlan gyermekét, akit megsajnált azért, mert a poklok poklát kell újra és újra megélnie – kiszolgáltatva az embereknek –; ezért akarta megsemmisíteni az egész fiktív világot, ahogy Madáchnál Ádám öngyilkosságával „az emberiséget”.

Az utolsó részhez érve Dolores és Teddy kapcsán az eredendő bűn, Ádám és Éva története jelenik meg a színfalak mögött, akiket – ellentétben a bibliai történettel – teremtőjük nem űz ki a paradicsomból, sőt ott tartja őket fogságban. A jó és rossz közötti különbségtétel hatalmával ruházza fel, azonban szabad akaratukban és döntésükben akadályozza őket. A paradicsomi lét averziójában nincs önálló döntés, öntudatra ébredés, melyet William oly töretlenül keres a hostokban: a teremtőjükkel szembeni lázadás nyomait. A végére, ugyan egy kicsit homályosan, de mégis felsejlik a tudatosság, Dolores Doloresszel való találkozása és Ford megölése azt sejteti, hogy felismerte vagy megismerte saját magát. A többi host is elkezd lövöldözni az emberekre. Ford saját elmondása szerint végül rájött, Arnolddal ellentétben, hogyan szabadítsa fel teremtményeit. Az azonban nem válik az évad végére sem egyértelművé, hogy mennyiben érti és irányítja Ford Arnold fejlesztéseit. (Ott van például az a jelenet, amikor „hostmását”, a gyermek Robertet kérdezi, hogy miért ölte meg a kutyát – Arnold kérésére tette, hogy megszabadítsa a kutyát és azokat, akiknek a kutya árt.) Ford zsenialitása a narratívák tükrében azonban megkérdőjelezhetetlen.

„De ha egyszer befejezte művét, azon ott kell lennie a megtalált valóság elvéthetetlen lenyomatának. […] De épp a valóság definiálhatatlan. Nem lehet ujjal rábökni. Azt mondanám, attól olyan erős, mert szabad és bekeríthetetlen. Mindent képes megnevezni, de maga definiálhatatlan. Testetlenebb a semminél, mivel a semmit képzeletünk még úgy-ahogy képes tárgyiasítani. S mégis: a létezés csak létezik. De a valóság van.” (Pilinszky János)

Westworld – 1. évad, 2016. Michael Crichton Westworld című filmje nyomán a forgatókönyvet írta Lisa Joyce és Jonathan Nolan. Szereplők: Ben Barnes, Ingrid Bolso Berdal, Thandie Newton, Clifton Collins Jr., Ed Harris, Sir Anthony Hopkins, Sidse Babett Knudsen, James Marsden, Jeffrey Wright, Evan Rachel Wood, Luke Hemsworth. Forgalmazza: HBO.