Fülzúgás, motorbőgés

A hollywoodi filmek piacát a folytatások, a cinematic universe-ek, a remake-ek és az adaptációk uralják, így aztán külön öröm, ha egy stúdió egyedi – vagy ha úgy tetszik, előzmény nélküli – filmtervet támogat. A Baby Driver (az eredeti cím sokkal dögösebb, így inkább azt használnám) már csak emiatt is említésre méltó munka lenne, ám Edgar Wright és csapata gondoskodott arról, hogy egy kultgyanús, stílusos és időtálló midcult filmet tegyenek le az asztalra.

Az angol származású Wright megalkuvást nem ismerő, a cinefil rendezők táborát erősítő filmes, aki különféle műfajokban és szubkultúrákban merül el, túlhajtja azok legfőbb elemeit, valamint nagyobb mennyiségű humorral és iróniával itatja át, és nemigen nyújt kapaszkodót közönségének, elvárja, hogy nézői felfejtsék a jelenetekben megbúvó kikacsintásokat és intertextusokat. Az úgynevezett Cornetto-trilógiában Wright három típussal, a zombifilmmel (Haláli hullák hajnala), a zsarufilmmel (Vaskabátok) és az inváziós filmmel (Világvége) foglalkozott állandó főszereplőpáros (Simon Pegg és Nick Frost) közreműködésével (ezek a munkák egyébként buddy movie-ként is működnek), az utóbbi kettő között pedig egy vérbeli gamer képregényfilmet hozott össze (Scott Pilgrim a világ ellen). A Baby Driver továbbviszi a korábbi alkotásokra jellemző koncepciót; ezúttal a heist movie-k és a gengszterfilmek jelentik a kiindulópontot.

Baby (Ansel Elgort) gengszterek sofőrjeként dolgozik, mivel törlesztenie kell tartozását a város maffiafőnöke, Doc (Kevin Spacey) felé. A fiatal fiú azonban nemcsak egy átlagos, benzingőzben nevelkedett adrenalinfüggő, zenére vezet ugyanis, sőt, egész életét a fülében bömbölő dalokra szervezi, ezzel elnyomva kiskori traumatikus élményéből fakadó folyamatos fülzúgását. Baby elvégzi a megváltást jelentő utolsó melót enyhén kattant főnökének, azonban, ahogy ez általában lenni szokott az ilyen sztorik esetében, mégsem tud szabadulni az alvilági közegtől, és az utolsó utáni megbízás minden korábbi tervét felülírja.

A Baby Driver egyszerre 4 film, észrevétlenül összefésülve. Az első jelenetek egy feel good heist movie-t idéznek, hogy aztán először egy egzisztencialista gengszterdráma, majd egy régi vágású kemény és véres akciófilm kerekedjen ki a látványos és lendületes szekvenciákból. Ezt a három, nagyjából egymást követő műfajt/stílust egy negyedik, a musical fogja össze. A film szinte összes jelenetét 1-1 menő dalra komponálták meg (olyan előadóktól, mint a Queen, a Simon & Garfunkel, James Brown vagy épp az R.E.M.), így bár a főszereplők nem kezdenek önfeledt éneklésbe, az egyes beállítások koreográfiái és a vágások mind a zenékre épülnek, ráadásul a dalok többsége nemcsak egy refrén erejéig, hanem végig elhangzik az egyes szekvenciák alatt. Wright egy olyan egyszerű jelenetet is képes élettel telivé, mozgalmassá és hihetetlenül stílusossá varázsolni, mint amelyikben Baby kávét vesz: egy hosszú beállítás, egy jól kiválasztott zene és a főszereplő Ansel Elgort pimasz sármja elég ahhoz, hogy ne felesleges időhúzásként, hanem egy kreatív, élvezetes, sőt, egy későbbi jelenettel összevetve a címszereplő jellemrajzát árnyaló kitérőként tekintsünk erre a bonyolult kameramozgással és nagy terekkel dolgozó epizódra. A musicaljelleget a zeneközpontúság mellett a szerelmi szál erősíti: a Baby és Debora, a pincérlány (Lily James) között szövődő viszony ábrázolása olyan, mintha a musicalenciklopédiaként működő Kaliforniai álom bármelyik szerelmes jelenetét néznénk.

A sokféle műfaj keveredése, a telített szüzsé és a harsány stílus hihetetlenül jól áll Wright filmjének, ennek oka pedig a biztos kezű rendezésen túl a Baby Driver „analóg” jellegében keresendő. Ezt a jelzőt maga a rendező használta a filmre, utalva arra, hogy nemcsak a történet és a képi világ régi vágású, de a CGI használatát is a minimumra redukálta a stáb, és a praktikus trükköket, valamint a valódi kaszkadőrmutatványokat helyezték előtérbe. Ennek köszönhetően a Baby Driver a Halálos iramban-filmek tökéletes ellentéte: Baby nem ugrat le felhőkarcolók tetejéről, nem menekül hatalmas jégtáblák felszínén egy tankban ülve, tengeralattjárókból kilőtt torpedók elől, de még csak szűk ruhás topmodellek és one linereket pufogtató kamu akcióhősök sincsenek körülötte. A folyamatosan pörgő cselekményt olyan, látszólag kétdimenziós, ám később érzékletesen árnyalt karakterek teszik még színesebbé, mint a már említett Doc, aki ugyan egy velejéig romlott pszichopata, viszont Baby számára ő az apafigura, és az érdekkapcsolaton túl szinte tapintható közöttük az apa-fiú viszonyra emlékeztető érzelmi kötelék.

De Jon Hammnek és Jamie Foxx-nak is remek mellékszerepek jutnak, igaz, a Foxx által megformált Bats inkább az említett Halálos iramban-széria bármelyik macsó karakterének erős karikatúrája, semmint egy aprólékosan felépített figura. Ám hiába tűnhet első látásra egyik vagy másik szereplő egyértelműen pozitívnak vagy épp tökéletes antagonistának, nem a klasszikus hollywoodi műfajfilmes sémák szerint viselkednek, ezáltal nem is lehet a játékidő ötödik percében felrajzolni a pontos viszonyrendszert és megnevezni a főgonoszt, akinek legyőzése a megváltást jelenti majd a főhős számára. Baby egyes döntései ugyanúgy megkérdőjelezhetők, mint Doc pszichopata fenyegetései és az ezzel kontrasztba állítható apai odaadása, de a Jon Hamm által alakított Buddy sem egy klasszikus alvilági alak: ő például a feleségének él, akivel egyébként együtt is dolgozik.

Az erős mellékszerepek ellenére is az elsőfilmes Ansel Elgort tartja egyben a Baby Drivert, ami nemcsak azért bravúr, mert Elgort méltó partnere Kevin Spacey-nek, Jamie Foxx-nak vagy Jon Hamm-nak, hanem azért is, mert Wright vékony jégen táncolt, amikor egy ilyen főszereplő karaktert írt. Baby elsőre egy pökhendi, flegma és outsider fickó, akinek személyes traumája és dilemmája csak később bomlik ki, épp ezért nagyon könnyű lett volna rossz színészvezetéssel és nem megfelelően kiválasztott főszereplővel az egész filmet tönkrevágni. Elgort azonban úgy színészkedik, hogy motivációi és mélyről fakadó traumái az első perctől kezdve átélhetők (ráadásul a fülzúgás egy olyan, jól kiválasztott elem, mely nagyban segíti az azonosulást), a figura végig rokonszenves, és egyes döntéseit úgy lehet megkérdőjelezni, hogy közben az adott cselekvés mindig nagyon is indokolt a figura saját értékrendjének fényében.

A nem lankadó lendület, a mozgalmasság és a menő zenék ellenére a Baby Driver, főleg a játékidő utolsó harmadára kifejezetten nehézzé, jó néhány árnyalattal sötétebb tónusúvá válik. Bár a kissé elnyújtott lezárás musicalszerűen happy endes, az odáig vezető út véres és kegyetlen. Wright tehát most sem egy azonnal oldódó, bármiféle befogadói munka nélkül fogyasztható filmet készített, és bár a Baby Driver jobban működik popcorn moziként, mint a rendező korábbi filmjei, ez tényleg nem a Halálos iramban. Szerencsére.

Nyomd, Bébi, nyomd (Baby Driver), 2017. Írta és rendezte: Edgar Wright. Szereplők: Ansel Elgort, Lily James, Kevin Spacey, Jamie Foxx, Eiza González, Jon Hamm. Forgalmazza: InterCom.