Az 1956-os forradalom ötvenedik évfordulója után a hatvanadik is jó apropót kínált izgalmas(nak ígérkező) művészeti projektek kibontására. Ennek szellemében jelent meg 2016-ban a Cser Kiadó gondozásában – igencsak sokszínű szerzőgárdával – A másik forradalom című elbeszélésgyűjtemény, amely az ’56-kötetek közül bizonyosan a legszokatlanabb koncepcióval bír.
„1956 örökre nyitott történet: értelmezhető így és úgy, a folytatást mindenki csak elképzelhette” (227–228., kiemelés az eredetiben). Rainer M. János egy nagyon furcsa kötet zárlatában teszi ezt a megállapítást, amely A másik forradalom legfőbb szándékára mutat rá: elképzelni és megalkotni egy alternatív folytatást. Tizenhét szerző ugyanennyi szövegben képzeli el, hogy mi lett volna, ha. A kulcsszó a képzelet: egy sosemvolt ’56 rajzolódik ki a Cserna-Szabó András és Szálinger Balázs szerkesztette kötet lapjain.
A szerzők névsora igencsak vegyes, a könyvet kézbe vevő olvasót a borító, a nővé maszkírozott Rákosi Mátyás után ez a furcsa válogatott lepi meg. Aligha szokványos ugyanis, hogy például Dragomán György, Cserna-Szabó András, Vámos Miklós, Bödőcs Tibor és Rainer M. János egyazon kötetben jelenjen meg. (A következő szerzők jegyeznek még műveket: Babiczky Tibor, Bereményi Géza, Berg Judit, Gerlóczy Márton, Háy János, Horváth Viktor, Kemény István, Kiss Tibor Noé, Maros András, Márton László, Szécsi Noémi, Totth Benedek.) Már csak a tartalomjegyzékre pillantva is izgalmas vállalkozásnak tűnik tehát A másik forradalom, ám, hogy sikeres is ez a vállalkozás, már kevésbé állítható biztonsággal.
A szövegek egy része nem nélkülözi a humort, míg más írások alapötletüket tekintve inkább erőltetettnek tűnnek, s olyan is akad, amelyik e kettő között ingadozik. Jó példa utóbbira Gerlóczy Márton Az ítélet napja című novellája, melynek főhőse Arnold Schwarzenegger, akit Andy Vajna küld vissza az időben 1966-ba, hogy gyilkolja meg Péter Gábort (a történet 1951-ben játszódik). Arnold itt azonban nem terminátor, csak egy magát a korabeli viszonyok között kiismerni képtelen, ámde izmos osztrák, aki katona és testépítő egy személyben. A novella az abszurd hatáseffektusaira épít, miközben a valós történelmi esemény és egy 20. század végi popkulturális alkotás, James Cameron filmjének klasszikus jeleneteit (például a villámlás közti meztelen megérkezést a jövőből, ezúttal egy laktanyába) montírozza egybe. A történet végén pedig az olvasó történelmi ismeretei és a szereplő korlátozott távlata közötti feszültség jelenti a befogadói tapasztalat alapját. „– És mit tett volna, ha megússza, ha nem kapjuk el? / – […] Azt gondoltam, hogy majd Amerikába megyek, nevet változtatok, és filmsztár leszek, mint Johnny Weismüller. / – Filmsztár! Ez jó! / – […] Mondja, arra nem gondolt, hogy alapít egy színjátszókört Recsken? / – Hol? / – Az egy alkotótábor, ott fogjuk magát elhelyezni hamarosan” (33.).
Helyenként aktuális politikai utalások szövik át a szövegeket. Az ítélet napjában például az a mondat, miszerint „Ez a Vajna nem ismer lehetetlent! / – De nem ám! Az, hogy nem, nem létezett számára.” (32.) nyilvánvalóan Andy Vajna jelenlegi helyzetére, (politikai) befolyására is vonatkoztatható. Kiss Tibor Noé szövegében (Sosem volt még ennyi csokoládéja a magyarnak) pedig a menekültek befogadásáról referáló szövegrész – kissé talán didaktikusan – utalhat arra, hogy a jelenlegi praxissal ellentétben hogyan is kellene bánni a menekültekkel: „a román határról pedig ismét menekültek százai érkeztek az országba. A határőrök forró teával és pokrócokkal várják őket, a nagylaki menekülttáborban a kalocsai érsek hetente egyszer szentmisét tart nekik.” (75.) E szerint a textus szerint a magyar mentalitás akkor sem igen változik, ha szovjet helyett amerikai befolyás érvényesül a térségben: „Miért hagynék bent valamit a gyárban, ha egyszer kihozhatom.” (76.)
A sikerültebb alkotások közé tartozónak érzem Bödőcs Tibor Márai-imitációját. Az USA által elfoglalt, így a kommunista blokkból kiszabadított Magyarországon az amerikai tömegkultúra termékei dinamikusan előretörve jelentéktelenítik el a magyar irodalmi produkciókat, legalábbis a napló távlatából így tűnik fel, s míg az írók egy része celebbé válik, addig mások kivonulnak a kulturális életből. Bödőcs egyfelől többé-kevésbé sikeresen oldja meg a Márai-naplók nyelvének imitációját (és részben paródiáját), másfelől az ő szövege is valóban érdekesen teszi fel a mi lett volna, ha kérdését. Izgalmas felvetés lehet ugyanis, hogy hogyan nézne ki a magyar kulturális élet, lezajlottak volna-e, s ha igen, hogyan, az elmúlt évtizedek fontos(nak tűnő) magyar irodalmi vitái akkor, ha a második világháború után nem a(z irodalmi szövegek társadalomra gyakorolt hatását, az írók befolyásolóképességét hagyományosan nagyra értékelő, éppen ezért azokat folyamatosan kontrolláló) kommunista rendszer, hanem a nyugati (amerikai) tömegkultúra alkotja azokat a kereteket, amelyek között a magyar irodalmi élet vitái, problémái artikulálódnak. Az imitált-parodizált napló távlatából a tömegkultúra térhódítása természetesen jelentős értékcsökkenést jelent: „Illyés megérkezett Washingtonból. Baseball-sapkában forgatja ravasz parasztszemeit, lesi a libacombot, azt se bánja, ha hamburger-be teszik neki. Az írástudók eladták a lelküket és nem kértek számlát. Megint erősödött a Júdás-ezüst a dollárhoz képest.” (42., kiemelések az eredetiben)
Kemény István műve (A forradalom hercege) a múlt elbeszélhetőségének és megérthetőségének nehézségéről – vagy inkább: lehetetlenségéről – referál. A kötet kicsinyítő tükreként is értelmezhető az, ahogyan az elbeszélő mindazt, amit tudni kellene ’56-ról, nem képes elmondani annak a külföldi írónőnek, aki végül 1956-ról A Forradalom Hercege címmel fantasy regényt ír. „Szóval legalább ennyit feltétlenül el kellett volna kézzel-lábbal magyaráznom Maryllnek. Hogy lássa, ez egy olyan téma, amihez nem lehet felelőtlenül hozzányúlni.” (167.) Kemény írása több szempontból is megoldottnak mondható. Részint azért, mert úgy szól a forradalomról, hogy valójában nem arról szól (a narrátor és a Maryll közötti – a nyelvi akadályok miatt igencsak korlátozott – érintkezés adja a novella fő témáját, amolyan „esti kornélosan”), s egy olyan pillanatból, az 1980-as évekből tekint vissza 1956-ra, amikor a forradalomról való beszéd valóban kezdte áttörni a hallgatás falát. Ekként e szöveg legalább annyira szól a létező (létezett) szocializmusról, mint a forradalom emlékezetéről. Részint pedig azért tekinthető A másik forradalom egyik erős darabjának, mert az alternatív ’56 nem is annyira alternatív, s a végül fantasy történetté váló forradalomról egy fel nem nyíló intertextuális utalásként az olvasó csak értesül, de a szöveg maga teljesen rejtve marad előle. Mindeközben pedig egyfelől nyitva hagyja, hogy mit is jelent „felelőtlenül hozzányúlni” a témához, másfelől viszont látensen felveti azt a kérdést, hogy sikerül-e a kötetnek teljesítenie az ’56-ról való felelősségteljes beszéd kívánalmát (jelentsen itt bármit is a felelősség-felelőtlenség). Ekként Kemény szövege arról a könyvről is mondhat valamit, amelyben az írás maga helyet kapott.
A felelősség-felelőtlenség problémaköre nyitja meg azt a kérdést, amit mindenféle kertelés nélkül úgy fogalmazhatnék meg, hogy „mi értelme is van ennek a kötetnek?”. Nem világos ugyanis, hogy csupán egy irodalmi gegről van szó, amelynek célja, hogy jót röhögjünk a meztelenül a szovjet laktanyába bemasírozó Arnold Schwarzeneggeren (ami egyébként a Terminátor-filmek mellett A vörös zsarut is az olvasó emlékezetébe idézheti), vagy a szerzők, szerkesztők és a koncepció ötletgazdái olyan megértési potenciált láttak az alternatív ’56-történetekben, ami a „valós” ’56 jobb megértéséhez is hozzájárulhat valamiképpen. Igencsak kérdéses, hogy ez utóbbit képesek-e teljesíteni a szövegek.
A kötet gyengéjének tartható továbbá, hogy a felvetett probléma viszonylag kevés variációs lehetőséget kínál. A szövegek a mi lett volna, ha kérdésére többnyire úgy válaszolnak, hogy a forradalom győzött, Magyarország nyugati ország lett annak minden előnyével és hátrányával (miközben a magyar mentalitás nem vagy csak részben változott), vagy úgy, hogy a forradalom az alternatív történelemben meg sem történt, miközben több novellában is visszatérő motívum az amerikai intervenció (amelynek egyik változatában az USA nem felszabadítja Magyarországot, hanem lebombázza) és az, hogy az Aranycsapat megnyerte a futball világbajnokságot. (A magyar futballra tett utalások az Aranycsapat ötvenes évekbeli remeklésén, tehát egyfajta referenciaponton túl szintúgy értelmezhetők a jelen politikai kontextusa felől is, amennyiben a nemzet sorsa és az adott történelmi esemény valamiképpen összekapcsolódni látszik a futballal.) Arról van tehát szó, hogy A másik forradalom szövegei többnyire nagyon hasonló sémákban gondolják el egy alternatív ’56 történetét, leginkább úgy, hogy a történteket az ellentétükbe fordítják át, ami egyszersmind azt is jelenti, hogy a kötet e szűk variációs minták mellett talán túlságosan is hosszúnak bizonyul. Az alternatív ’56 mint gondolatkísérlet leginkább egy folyóirat tematikus blokkjaként bizonyulhatott volna igazán sikerültnek, majd’ 250 oldal viszont bizonyosan sok belőle.
Az sem tesz jót a könyvnek, hogy némiképp érezhető, a textusok kvázi-megrendelésre készültek: „a Hévíz művészeti folyóirat szerkesztői arra kértek tizenhat szerzőt, rugaszkodjanak el a makacs tényektől, és írjanak olyan novellát, melyben az ötvenhatos sztori valahogy másként alakul” – olvasható a könyv hátlapján. Másként mondva, kissé projektízű a kötet. (A megrendelést egyébként egy írás, Vámos Miklós munkája reflektálja: „Ami pedig apám lelövetését illeti, örülök, hogy csak a Hévíz folyóirat ’56-os antológiája miatt kellett elképzelnem.”, 222.)
Néhány esetben kifejezetten az volt az érzésem, hogy fárasztanak a szövegek. Maros András Magyar Oklahoma című írása azon túl, hogy nem fut ki sehová és az alapötlet sem különösebben invenciózus (’56-ban az USA befogad kétmillió magyart, így létrejön egy új, magyar állam az Egyesült Államokon belül, Hungarian Oklahoma), a McGulyás, McBrassói, Oklahomasemjén, Szent István High School stb. még nyolc oldalon is igazán próbára teszi a befogadót.
Háy János Connect not cut című novellájának elbeszélője versenyezhet leginkább Maros szóleleményeivel: a megszólalóra vonatkozó narrátori jelzés már néhány sor után is rendkívül fárasztóvá válik. „A férfi azt mondta, hogy csak Szobig kell elmenni, mert onnét már minden meg van szervezve, átmennek a Dunán, és várja őket egy kocsi. Milyen kocsi, kérdezte a nő. Most ez lényeges kérdés, kérdezte a férfi. […] A gyerek miatt, mondta a nő. A gyerek úgysem tudja, milyen kocsi, mondta a férfi […] Nem kerül sokba. Mennyi, kérdezte a nő. Az megvan, mondta a férfi.” (194.), és így tovább.
A másik forradalom – Alternatív ötvenhat, ahogyan arra az alcím is utal, az elvárások folyamatos be nem teljesülésének élményében részesíti az olvasóját egy valóban csak az imagináriusban létező 1956-ot hozva létre ezáltal. Az irodalom azon működését érhetjük itt tetten, amire Arisztotelész már a Poétikában ráirányította a figyelmet: nem azt mondja el, ami volt, úgy, ahogy volt, hanem a lehetségeset. Ahogyan lehetett volna. Az így is lehetett volna élményén kívül azonban sajnos viszonylag keveset nyújt ez a kötet az olvasójának. 2026-ban újra lehet próbálkozni.
A másik forradalom – Alternatív ötvenhat, Budapest, Cser Kiadó, 2016.
