Hurkot az időre

Izgalmas felütés a kötetkezdő idézet első sorának többértelműsége: „Behunyták szemüket a külvilág felé, mely mindig meg tud menteni mindentől”. A külvilág terei, vagy a képzelet tájai, melyik fenyeget, melyik nyújt biztonságot? A külvilággal szembesülni, vagy előle elzárkózni, melyik a megmenekülés?

Egyértelmű válasz helyett a versek az eldönthetetlenség feszültségét aknázzák ki, világokat kereszteznek, a kiszolgáltatottság különféle helyzeteit hozzák létre: „A nyitások és zárások ritmusa / elszigetel, ugyanakkor / átjárhatóvá is tesz” (Kurzív lombok).

Fény és sötétség, álom és ébrenlét, vizek és partok, ég és föld, kintek és bentek, elindulás és maradás, rákérdezés és megnevezés, dolgok és tükörképeik – a Roncs szélárnyékban motívumkészlete és metaforikus hálója látszólagos ellentétpárok dinamikájában szerveződik; az egyik feltűnése legtöbbször nem más, mint az ellenpólusa általi leleplez(őd)ése a köztük feszülő, közéjük feszített határhelyzetekből. Ahogy a Camus-idézet megelőlegezi, a látás és láttatás kitüntetetté válik a versekben, ezzel együtt feladattá az azokat végző perspektívák folytonos újraalkotása, a váltakozó viszonylatok versről versre történő kialakítása. A kötet központi problémáját abban látom, ami mindent véglegesíthetetlenné téve kényszeríti ki a változást, az elmozdulást, ami mind a tekinteteket, mind az általuk létrehozottakat végső soron kiszolgáltatottá, esetlegessé, korlátozottá vagy illuzórikussá teszi: az idő. „Mintha letérnék róla, / szemből nézem az időt, / lebegő sínpárt, elé vagy mögé / kerülök. Figyelem, ahogy / keresztülfut rajtam. / A talpfák sehol.” (Félbehagyni az ellipszist)

Vagy – a kötet első, cikluson kívüli versének a címét továbbgondolva – a vers az idő egyik lehetséges tere. Mert a versekben az idő (reflektáltan is) nyelvi és érzékszervi csapda, ha már függ színrevitelétől, az általa keltett érzetektől, ezek(nek is a) fogalmi rendszerétől – Závada Péter harmadik kötetében mindenekelőtt attól a tekintettől, amit mintha épp az időbeli létezés tenne lehetővé, hogy miatta a létezés mint időbeliség megmutatkozhasson. „[A]z órák bennem / öltenek testet, és nincs elég hely / az egyre halmozódó időnek.” (Hely az időnek) – ezért, mielőtt az ént szétfeszítené, kívülre is helyez belőle, kívülről is szemléli, és ha a tekintet már abban is megmutatja magát, amire tekint, ha a látás és a láttatás elsősorban ekként válik kitüntetetté, az időtapasztalat térélmény is lesz. A kötetben a pillanatoknak az eseménye és lehetősége, hogy valaki azokat képekké szervezi, valaki, aki nem csak érintve van abban, de kiszolgáltatva is azáltal, amit bemutat („mintha léteznének még köztünk / és a tárgyak között tiszta párhuzamok.” [Voluptas és Curiositas]). A versekben az én az idő foglya, az idő a nyelv börtöne.

Amire a tekintet ráfeszül, azt nyelvi természetűnek tételezi és láttatásakor újra nyelvivé alakítja: „A fénytelen ablakokban nem / változik semmi: a szél továbbra is / percenként átírja majd a lombok / forgatókönyvét, és ha az autópálya / melletti pihenőket akkor még mindig / a homály anyanyelvén írják, az aszfalton / elnyúló árnyék sem lesz más, mint / a bokrok botrányos félrefordítása.” (Párhuzamosok) Így a színrevitel és a színre vitt is a félreértések terepei – hézagokat, repedéseket, törésvonalakat alakítanak ki a transzgresszív műveletek.

„Szívünk kontinensét szétszakították / a szavak, és most a hasadékokba zúdul / az idő. Emlékek törnek elő a távolodó / lemezek alól, hogy azonnal lehűtsék / őket a beözönlő percek” (A kontinens neve). A nyelv és az idő mégis egymást teszik láthatóvá, érzékelhetővé, át- és megélhetővé, gyakran történik egyfajta funkciókereszteződés, ez mintha sürgetné az azokban létrejövő, azokat létrehozó szubjektum önreflexióját. És ennek a kihívása önmagát teszi meg a perspektívák „életjeleivé” – ami mindent mozgósít, az a tekintet pásztázása, ami viszont számára különös fontosságra tesz szert, válságba kerül: „Én sem a nevem vagyok többé, / magamat összehúzom benne, / elbújok félreeső zugaiban, / hogy az lehessek, akit a szavak / hátrahagytak. // Mint bőrömről a szél, / lehámlanak rólam a napok, / és arcom barázdái helyett / mélyülnek az idő ráncai.” (Patmosz) Az én a(z ön)reflexióval – hol így, hol úgy – elárulja a maga beszédét, ahogy a tárgyra fordított figyelem a figyelemnek kiszolgáltatott tárgyat. „Az idő követi a tárgyak példáját, / innen nézve a percek távolabbi élei / is rövidebbnek tűnnek.” (Sziget a szigetben) A dolgok közelednek és távolodnak, a dolgokhoz közelíteni és távolítani lehet, valami, valaki mindig messzebb kerül. „Az idő réseiben nem öregszenek / a fák. Ahogy közeledünk hozzájuk, / egyre lassabban telnek a nappalok. / A percek közötti repedéseken át / rálátni a reménytelen várakozás öbleire” (Csarnokvíz). Erre is utalhatnak a cikluscímek: a tektonikus mozgások, a térképezés, a határ menti nyomok, a határokon inneni és túli nyomozások.

És mindig minden valaminek a takarásába, utóterébe kerül – vagy ott marad –, az épített környezet a természetébe, a civilizáció az állatvilágéba, az egyetemes, mindent átszövő folyamatok az emberi léptékekébe, és mivel nem építhető fel semmi megszerezhetetlen részleteik nélkül egészen, megmaradnak mint roncsok, romok szélárnyékban. „A nézés peremén egy bekalkulált hiány, / lelóg a látvány széle, mégsem hagyom, / hogy másé legyen. […] Rögzített pozícióból mi az, amire rálátsz, / és mi az, amit aztán hozzá kell képzelni, / az alkony réseibe zuhanó tekintet előtt / mi marad észrevétlen.” (Voluptas és Curiositas) A mindent átszövő folyamatok lefedhetetlensége végső soron az erre törekvő krízise, aki tudja, „bevallja”: „Mindig két esemény között állok. / Kitámasztom őket, nem engedem, / hogy egybeomoljanak” (Helye az időnek). Ez a két esemény számomra az ént határoló, az ént határhelyzetben tartó, ellentétes vektorú elmozdulások, kiterjesztések lehetősége: „túláradok megismerhető partjaimon” (Hely az időnek); „Bennem is lennie kell valaminek / az érzékelhető valóságon túl” (Félbehagyni az ellipszist). Hogy ezekről nem szerezhető egyidejűleg bizonyosság, hogy ez a két esemény nem temeti maga alá az ént, a hozzájuk rendelt tétek miatt a legkevésbé sem megmenekülés. Csak a belátás: „Így vagy az, ami – végtelen / osztottságodban. Ahová csak nézel, / a kint és bent körvonalai. Rekeszek, / parcellák, áttetsző érfalak tagolják azt, / ami egészében épp csak sejthető.” (Amphitryon el)

Bár a szövegek legtöbbször érzékletes képekből, elmélyült gondolategységekből, széphangzású nehéz szavakból, tudatosan, jól szerkesztetten építkeznek, utaztatják olvasójukat, talán a mindig fennálló bizonytalanságnak tudható be a versnyelv helyenként túltöltekező képsűrítésekkel (pl.: „A tenger szótlan kinyilatkoztatás. / Úgy mossa a köveket, / mint a parttalan gyász. / Alámerül a hold mérőónja. […] A csillagos ég viharos széllel / fenyegetett, mégis: a víz / néma tündöklése, lázas ezüst.” [Primošten]; „A ráncok és sebhelyek / megtelnek a szürkület hűlő viaszával” [Idővel hozzászokik a szemünk a sötéthez]; „Magassági szám vagyok egy mondat / vaktérképén. Mérhető tartomány / a tengerzúgás fölött.” [Szintvonalak]) és közhelyszerű vagy szentimentális gondolatfutamokkal (pl.: „Régóta tudtuk, hogy a sóvárgás / színe fekete, és mi egyenesen / a sötétség szívébe vágytunk. […] Olyanok vagyunk, mint a futórózsa: / indáinkkal a mennyországba / kapaszkodunk.” [Természetes vizek]; „Állsz a bizonytalan körülmények egyre / hosszabbra nyúló árnyékában, és az alkonyati / derengés, vagy amit annak neveznek, idézőjelbe / teszi a nap minden addigi gesztusát. […] Lépteid zaja mint rég elhangzott / búcsúszavak visszhangja. Fölveszed, / zsebre vágod a kavicsok csikorgását, / ezek már a belengetett távozás kellékei.” [Újabb elágazások]) szembeni engedékenysége. A kötet emiatti egyenetlenségeiért viszont kárpótol, hogy a versekben folyamatosan újraszitálódnak az előző kérdések, továbblapoztatnak a részleges(en adható) válaszok.

E kritikában a versolvasás elsődleges irányait leszögezték azok a kérdések, hogy ha az idő nem nyelvi, hogyan lesz azzá, ha mégis fogalmi, miként visszaalakítható? Mikor és mi beszél ekkor magáról vagy el maga mellett? Azért végezetül ne maradjon adós írásom a dolgok – Tandorival szólva – „könyvebbik felével”: Závada harmadik kötete az első hibáiból és a második erősségeiből építkezik, a tétek, hangsúlyok a frappáns, hangzatos sorok létrehozása helyett a nyelvi kérdéspotenciál kiaknázására helyeződnek, a Mészhez hasonlóan koncepciózusan fűződnek fel a szervesen összekapcsolódó szövegek. Ezzel az újra más alapokra helyezett, az eddigieknél kiérleltebbnek tűnő megszólalásmóddal válik számomra deklarálttá, hogy tudatosan épül a költői életmű, és beteljesülő ígéretté az, amit Parti-Nagy Lajos az Ahol megszakad hátlapján szereplő ajánlójában említ: a szerző versei költészetté sűrűsödnek.

Závada Péter: Roncs szélárnyékban, Jelenkor, Budapest, 2017.