Testek. Már megint testek. Fény, izmok húzódása, összpontosítástól elnehezült tér, mozgás és a test mint a narráció eszköze. Monotánc; monodráma ihlette mozgásművészet. A kortárs tánc kedvelőinek ünnep volt az előző hét: május 15-én kedden megnyitották a 8. Monotánc Fesztivált a Bethlen Téri Színházban. Hazai előadók mellett a legkülönbözőbb stílusban alkotó táncosok előadásait láthattuk, így lehetőségünk volt a kortárstánc széles spektrumával megismerkedni. Bár a rendezvénysorozat középpontjában mindenképpen a tánc állt, azért a multidiszciplinaritás hívei sem panaszkodhattak: versfelolvasás, kiállításmegnyitó, performansz is szerepelt a fesztivál repertoárjában.
A fesztivál programjait barátnőmmel terveztük végignézni, aki maga is táncol és koreografál, ilyen módon tehát a tánc még egy szinten vált életem részévé. Kapcsolatunk viszont két hete kulturáltan, de egyik pillanatról a másikra, teljes váratlansággal véget ért. Ezek után nem tudtam, hogy képes leszek-e egyáltalán valaha is kortárstánc előadásra gondolni, nem hogy végignézni egy egyhetes fesztivált. Végül erőt vettem magamon, és azt mondtam, hogy a magánélet nem szólhat bele ilyen szinten a szakmaiságba, és el sem veheti az egyik kedvenc kikapcsolódásomat, a kortárstánc szeretetét, úgyhogy összeszedtem magam, és elindultam a Bethlen Téri Színház felé.
A program a hetet végigkísérő, öt stáción keresztülívelő performanszsorozattal kezdődött, amelyet Gergye Krisztián tánc- és performanszművész hozott létre. Szintén a megnyitó nap alkalmával Eifert János fotóművész 3T (Tánc/Test/Természet) című kiállításának megnyitóján vehettünk részt. Eifert méltán elismert munkásságának remek helyszíne a Bethlen Téri Színházban kialakított galéria, amely alkalmával egyben a 75. születésnapját is megünnepeltük. A fotóművész munkásságán keresztül évtizedek óta betekintést nyerhetünk a kortárstánc titokzatos világába. A fotók líraisága sosem csap át giccsbe, sőt: a modern fotóművészet különleges darabjaival találkozhatunk. Mivel a tánc és egyéb mozgásművészet az egyik (ha nem a) kedvenc fotótémám, különleges élmény volt koccintani azzal a művésszel, akinek a munkái inspirálnak.
Kíváncsian vártam Gergye performanszát is, hiszen ez a műfaj számtalan lehetőséget rejt, mivel szinte semmilyen definíció vagy korlát nem szorítja keretek közé. Sőt: a műfaj talán meg is követeli a kompromisszummentességet és a művészi ihletettség, valamint a pontos kivitelezés maximális manifesztációját. A fesztivál összművészeti jellegét tovább erősítette, hogy a pénteki napon Áfra János is felolvasott Rítus című kötetéből, amelyből két szöveget, a Tömeget és A sötétség igéit is felhasználták a performanszhoz. Ezen a ponton fontosnak tartom megemlíteni, hogy mivel nem folytattam színi- vagy tánckritikus tanulmányokat, a darabot mint lelkes érdeklődő, mint kikapcsolódni vágyó befogadó vártam. Így léptem be a Róth Miksa Emlékház udvarába, ahol egy fekete nejlonokkal leterített tér, benne Rabóczky Judit Lilith című szobra állt. Néhány perc múlva megjelent négy alak talpig fekete, szintetikus anyagból készült ruhában, fejükön a szetthez tökéletesen passzoló maszkban. Mivel prekoncepciók nélkül érkeztem, ezért baljós előjelnek tekintettem az intuitív vészharangomat, amely a „klisé” és „hatásvadász” szavakat zengte. Azonban ismét bebizonyosodott, hogy van értelme kitartóan gyakorolni a reggeli és esti meditációt: az ilyen helyzetekben kiválóan lehet alkalmazni az objektív, ítélkezésmentes megfigyelés áldásos képességét, és azonnal a „várjuk meg szépen, hogy mi lesz ebből” érdeklődő álláspontjából folytatni a szemlélődést.
Teltek-múltak a percek, és a fura, fekete ruhába öltözött alakok bizonyára valamilyen koncepció szerint tettek meghökkentőnek szánt furcsa mozdulatokat, miközben váltották egymást a közönséget a komfortzónájából kizökkenteni szándékozó gesztusok. Történt mindez szerintem öncélúan: folyamatosan az járt a fejemben, hogy ez az egész önmagáért van, hogy csak azért, hogy undorító/meghökkentő/kiábrándító legyen, mindezt úgy, hogy egy percig nem éreztem megérintve magam az esetleges mondanivaló által. Itt tartom fontosnak megemlíteni, hogy ezzel nem mindenki volt így, hallottam az enyémmel szöges ellentétben álló véleményeket is.
A Ha mi árnyak című előadás alatt engem gregoriánra (javítson ki bárki, aki ott volt, ha tévedek) emlékeztető stílusban elhangzott Áfra János A sötétség igéi című verse, amire viszont sajnos alig tudtam figyelni az általam értelmezhetetlen előadásmódtól. A performansz után viszont elolvastam a szöveget, és libabőrös lettem az atmoszférától, amit létrehozott bennem és körülöttem. Ritka, hogy kérdéseket szeretnék feltenni egy szerzőnek a szövegének a valósággal való viszonyáról, de ebben az esetben nagyon remélem, hogy lesz rá alkalmam: nem sokakat érdekel egyik kedvenc hobbim, a mágia különböző fajtáinak történelmi és aktuális kutatása, itt viszont kincsekre bukkantam. A szövegben a legősibb mágikus és misztikus jelképek és hitrendszerek jelennek meg valami elképesztően sötét kontextusban, hogy szinte a bőrömön érzem egy fekete mágiával átitatott, ősi rítus érintését. Sajnos ez a fajta érintettség teljesen elmaradt a Ha mi árnyak című performansz megtekintése közben. Hogy a klisébomba végképp felrobbanjon, a térben elhelyezett szintetizátort természetesen a billentyűinél megfejelte az előadó, és a két fekete mankószerű tárgy is használatba került, mozgássérült közlekedést imitálva. Noha az előadás iránya egyáltalán nem utalt rá, fel voltam készülve, hogy esetleg egy nyilvános székeléssel egybekötött péniszlóbálás előkerül a repertoárból, de szerencsére ez nem történt meg.
A performansznak végül egy fekete, büdös füstöt eregető eszköz tűzzel történő aktiválása vetett véget. Ez tetszett, legalább valami tényleg hatással volt rám: odébb mentem, mert nem akartam füstszagú lenni, ezáltal kimozdított a testhelyzetemből, új szögből tudtam nézni az eseményeket, történt valami „izgalmas”. Ez tényleg nem volt rossz ötlet, engem innen kezdett volna érdekelni az egész. Furcsa volt ezt látni a szakma egy elismert művészétől, hiszen bizonyára jó indokkal kapta meg 2008-ban az évad legjobb alkotója díjat a Magyar Táncművészek Szövetségétől, ahogy A Tánc Világnapján is neki ítélték azt abban az évben. Arra mindenképpen jó volt az élmény, hogy felkeltse az érdeklődésemet Gergye más produkciói iránt (a PORT.hu-n talált adatok szerint jelenleg koreográfusként és rendezőként aktív), mert nagyon kíváncsi vagyok egyéb műfajokban történő alkotásaira.
Ezek után a Róth Miksa emlékházból a Bethlen Téri Színház felé tartva egy kisgyerek izgatottságával vártam a Hodworks produkcióját. A kortárstáncon belül ódákat zengenek a társulatról, viszont még egyetlen alkalommal sem volt lehetőségem megtapasztalni, vajon bennem is hasonló érzések merülnek-e fel egy darabjuk közben. Méreteit tekintve intim térben, a széksorokból egy négyzetet formázva vártuk az előadókat. Elsőnek Molnár Csaba jelent meg, és pontosan azt csinálta, amiért imádom a táncot. Elképesztő koncentrációval és izomfeszítéssel erőteljes teret generálva maga körül mesélt a testével: minden mozdulat tűpontos, a testrészek egymáshoz képesti elhelyezkedése változó szoborként keltett újabb és újabb érzéseket, hagyott bennem lenyomatokat. Tette mindezt mesterien, más nyelvre lefordíthatatlanul: a test nyelvén. Megjelent provokatív, testre simuló dresszben, valamint őrült dívára emlékeztető műszőrben is. Mindezt olyan önazonossággal és egyben színészi játékkal, hogy elhittem, amit látok, nem akart megvezetni, átverni vagy elhitetni velem olyat, amiben ő sem hisz.
Ezután a sötétből belépett a térbe Cuhorka Emese, amit majdnem egy nagyon hangos „Mesiii!!!” felkiáltással vettem tudomásul, és csak jólneveltségem tartott vissza attól, hogy ne ugorjak fel örömömben: egyszer láttam őt a Timothy and the Things Anyádék rajtam keresnek című darabjában, ott szólította így társa, Fülöp László. Ezek után a Hodworks alatt már végképp hátradőltem, élveztem a művészek minden lélegzetvételét, és az ezeket kísérő mozdulatokat, a koreográfiát, a jelent. Később Cuhorka megjelent meztelenül, Évaként, tökéletesen uralta a teret és az előadást. Kiváló példa arra, milyen formában lehet jól használni a fedetlen testet.
Vass Imre tárgyakat használt: egyik szólójában egy súlyos, piros tárgy, illetve valamilyen szintetikus, összeragasztott papírokból álló nagy kiterjedésű felület voltak a kellékei. Illetve sokkal inkább a partnerei: táncos és tárgy kölcsönhatását, együttműködését, közös alkotását szemlélhettük. A súlyos, piros tárgy megannyi, vállunkat nyomó teher metaforája lehet, a mentális tereinkben néha megbúvó, néha előkerülő teher reprezentációja. Ebben az értelmezésben a tánc az ezzel való szembenézést, a félelmekkel, súlyokkal, terhekkel való szembenézés aktusát mutatja be, teszi mindezt nagyon őszintén. Mintha a táncos nem is foglalkozott volna azzal, hogy itt nézők vannak. Ő megéli a szubjektív valóságát, mi pedig abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ezt végignézhetjük. A másik produkcióban az összeragasztott, szintetikus papírból készült felület új geometriai formát hozott a térbe, ami azt eredményezte, hogy ehhez a táncosnak is alkalmazkodnia kellett, lehetőséget biztosítva egy teljesen új mozgáskultúra létrejöttére.
Amikor elhalt a sokszoros vastaps, kisétáltam a színházból, és éreztem, hogy ennek még nincs vége. Most jön a szubjektív feldolgozás, a személyes dráma, mert ezt sajnos (hála az égnek?) nem úszom meg ennyivel. Három héttel ezelőtt azt képzeltem, hogy a párommal ketten, kézen fogva sétálunk egy szoros beosztású, táncelőadásokkal tarkított hét után, és szokásunkhoz híven hajnalig beszélgetünk a darabokról, vagy megosztjuk egymással a csendet, ha éppen azt választjuk. Ehhez képest egyedül léptem ki a színház kapuján, és már kezdett rajtam elhatalmasodni az egyébként egyáltalán nem jellemző, csontig hatoló üresség. Ekkor kezdtem feldolgozni a látottakat: izmokat láttam és mozgó testeket, érzések formájában jelentkező utóhatások futottak végig a gerincem mentén, és valami furcsa, boldogságnak mondható érzet alakult ki valahol a mellkasom közepe tájékán. Az élmény elkezdett dolgozni, kezdődött a tánc látványának, érzésének a feldolgozása, amely végre ugyanúgy működött, mint eddig: töltött, a végtelenségig töltött energiával, inspirációval, és a legértékesebb ajándékot is visszakaptam: a fotózás terén az alkotási kedvem. Így sétáltam tovább a hetedik kerület szűk utcáin, és adtam hálát a Monotánc Fesztiválnak, hogy visszaadta számomra a kortárstánc semmihez nem hasonlítható örömét.
8. Monotánc Fesztivál, Bethlen Téri Színház, Róth Miksa Emlékház, Budapest, május 15-19.
