Jon Fosse norvég író, költő, drámaíró színműveit több mint 50 nyelven előadták már, és számtalan elismerésben részesült drámai, prózai és lírai munkásságáért. Elnyerte többek között az Ordre National du Mérite‑t és az Ibsen‑díjat. Drámáit itthon is szívesen tűzik műsorra, legutóbb a székesfehérvári Vörösmarty Színház játszotta a Halál Thébában című darabját. Hasonlították már Ibsenhez, Becketthez és Pinterhez, de egyedisége mindegyikőjükre rácáfol.
KULTer.hu: A KULTer.hu e-mailje éppen írás közben talált. Elárulhatod, min dolgozol?
Közel húsz évig főleg a színházaknak írtam. Mindent egybevetve körülbelül negyven szöveget írtam színpadra. De az első kiadott művem egy regény volt, Red, black a címe, még 1983-ban jelent meg. Körülbelül húsz évesen írtam, hihetetlen, hogy közel negyven éve főállású író vagyok!
Mindvégig úgy gondoltam, hogy egyszer vissza fogok térni a prózához és a lírához. Csak előtte meg kellett írnom az összes színdarabot, amit meg kell írnom. Néhány éve éreztem, hogy eljutottam erre a pontra, és akkor eldöntöttem, hogy abbahagyom a drámaírást, és újra hozzáfogok a prózához meg a költészethez. Azóta megjelent két verseskötetem és két kisregényem, amelyek az Álmatlansággal együtt a Trilógiává alakultak, amiért nekem ítélték az Északi Tanács Irodalmi Díját, az északi országok legfontosabb irodalmi díját (a Nobel‑díjat kivéve, persze).
Az volt az elképzelésem, hogy általam „langsam prosa”-nak nevezett lassú prózát akarok írni. Most már körülbelül három éve azon dolgozom, ami a leghosszabb valaha is írt szövegemnek bizonyult. Nem terveztem, hogy ennyire hosszú lesz, körülbelül 1500 oldal. Csak ilyenre írta meg magát. Hét részbe szerveződött, szóval úgy döntöttem, egyszerűen Septology-nak hívom. Három kötetben fog megjelenni. Az első kötet, a Septology I-II, 2019 őszén debütál. Amikor felkértél az interjúra, éppen a második kötet, a Septology III-V munkálatai közepette találtál.
KULTer.hu: Biztos vagy a műveid minőségében. Ez a bizonyosság már írás közben jelen van?
Igen. Alapvetően mindig is bizonyságot éreztem a munkám szükségszerűségét és minőségét illetően. Tudom, amit tudok. Talán ez a másik oldala annak a hatalmas bizonytalanságnak, amit mint magánszemély élek át. Számomra egyértelmű, hogy az irodalom, mint mindenféle művészet, alapvetően a minőségről szól. És egyáltalán nem nehéz megmondani, hogy valami minőségi-e vagy sem. Persze csak ha elég sokat tudsz arról a konkrét területről. Érdekel a képzőművészet, de nem állítom, hogy meg tudnám mondani, azon a területen mi minőségi és mi nem. Tudom ugyanakkor, hogy én mit szeretek, és amellett kitartok. Ugyanez igaz a zenére. Viszont a zenében számomra semmi kétség nem férhet a minőség mértékéhez, amit Bach zenéje szab meg. Amikor írok, akkor ez a kérdés egyáltalán nem aggaszt. Számomra az írás hallgatás. Egy mély, hallgató odafigyelés.
KULTer.hu: Kritikus vagy a szöveggel írás közben, megesik, hogy hosszabb szövegrészeket kihúzol?
Több évig hallgattam összehasonlító irodalmat, a dolgozatomat is a regény elméletéről írtam, Derrida ecriture-fogalma felől próbáltam megközelíteni. Úgyhogy analitikusan is tudok közelíteni az irodalomhoz. Ez a nézőpont jelen van, amikor írok, még ha nem is feltétlenül tudatosan. Egy új szöveg megírása minden egyes alkalommal különbözik az előzőtől. Néhányat úgy írtam meg, hogy az elejétől a végéig szinte semmit sem változtattam rajta, másokat sokszor módosítok, mielőtt elkészülök velük, és nagyobb blokkokat is kihúzok, ahogy mondod. Egész színdarabokat is kidobtam, ami azt illeti. És sok-sok verset.
Nem vagyok mindig meggyőződve annak a konkrét szövegnek a minőségéről, amin éppen dolgozom, de, hogy úgy mondjam, biztos vagyok a munkám mint olyan minőségében. Akkor is, ha az egyik művem jobb, a másik meg gyengébb, és természetesen néhány rosszul vagy majdnem rosszul megírt is akad azok között, amelyek nyomtatásban megjelentek.
Egyszerűen mondva: amikor az első oldalak elkészülnek, azok vagy tartalmazzák az egész művet, vagy nem. A kezdés létfontosságú. Számomra egy adott pillanatban már az egész mű létezik, valahol az égben, és csak le kell írnom, mielőtt eltűnik. Vagy, a másik módon, a mű már létezik, de ki kell ásnom, mint egy régésznek, azzal együtt, hogy írok, újraírok, kihúzok, megváltoztatom a jelenetek sorrendjét. És ez nem úgy van, hogy az előbbi módszerrel készülnek a legjobb művek, az utóbbi is ugyanolyan jó végeredményhez vezethet.
KULTer.hu: Gyakran megemlítik veled kapcsolatban, hogy nagyon líraian írsz, akár a prózádban, akár a színdarabjaidban. Honnan ered ez a balladai nyelvezet?
Hogy úgy mondjam, számomra a nyelvnek énekelnie kell. Nem csak a vers nyelvének, de a színdarab nyelvének is. Ahhoz, hogy a nyelv énekeljen egy versben, egy színdarabban vagy egy regényben, úgymond beszélnie kell önmagához, mindennek kommunikálnia kell ebben vagy abban a műben. Minden egyes vesszőnek! Akkor szerintem egyfajta kompozícióvá válik vagy – metaforikusabban – festménnyé. Amiket alapvetően írok, azokat dallamoknak is nevezhetjük. Ezt a dallamot el lehet énekelni különböző nyelveken, és elénekelhetőek népdalként, rockként vagy klasszikusként. Sokféleképpen működhet, amíg a dallam ott van!
KULTer.hu: Egyedülálló ez a balladisztikus történetmesélés és világépítés a norvég irodalomban?
Szerintem a legjobb írók így írnak. Ez az irodalom minőségével függ össze. Így van ez például Hamsunnal és Ibsennel, a két – vetélytárs nélküli – legjobb írónkkal.
KULTer.hu: A színműveid és prózáid ismétlő nyelve vallásos litániákra emlékeztet, népi rigmusokra, közben pedig bibliai motívumokkal élsz, továbbá parafrazeáltad már az Eddát és a thébiai mondakört. Milyen írói alapállás áll emögött a technika mögött?
A Biblia lefordítása sok írott nyelv megalapozásában sarkalatos szerepet játszott. Például a német nyelv esetén Martin Luther fordítása. Így a nynorsk (újnorvég) kialakításában is meghatározók voltak a Biblia első fordításai. Az európai irodalom sok elemi utalása ehhez tér vissza, talán mindegyik. Az európai irodalom másik alapvető forrása természetesen az antik görög irodalom. A dráma – ahogyan mi ismerjük – Aiszkhülosszal, Szophoklésszel és Euripidésszel kezdődött. És nem csak a kórus énekel. Ez egy egyszerű és alapvető igazság. Az epikus írás pedig Homérosszal kezdődött. És Homérosz énekes volt. Elképesztő az Odüsszeia vagy az Iliász ógörögül felolvasott modern felvételeit hallgatni.
Az Edda interpretációját felkérésre írtam. Hezitáltam, de végül beleegyeztem, hogy elkészítem. Aztán egyre többet tanultam az óészaki nyelvről, ami többé-kevésbé az a nyelv, amin Izlandon még mindig írnak. Ez volt Norvégia nyelve is valaha, és a nynorsk (újnorvég), akár több más norvég dialektus, sok hasonlóságot megőrzött ezzel a régi nyelvvel. Talán jellemezhetnénk az újnorvégot úgy, mint köztest az óészaki és a modern skandináv nyelvek között. Kicsit, mint a feröeri.
Igen, több ógörög színdarabnak megírtam – ahogyan én hívom – a verzióját, mivel nem tudok görögül. Ilyenkor az általam ismert nyelveken elérhető fordításokat használok. De igyekszem az eredeti szöveg hangjára hallgatni, és az eredeti szöveghez olyan közeli darabot készíteni, amennyire csak tőlem telik. Így persze egyfajta elegy születik, keveréke a régi darabnak, valamint annak, amit én meg tudok írni. De arra törekszem, hogy az ógörög szöveg hangjához olyan közel írjak, amennyire csak lehetséges, nem arra, hogy bármilyen személyes módon újat hozzak létre. A lehetőségek szerint mindig próbálok objektív maradni.
Mindez eleinte csupán színházi felkérésekről szólt. Mivel már fiatalkorom óta nagyon lenyűgöztek a görög tragédiák, és az óészaki irodalom is, nagyszerű lehetőségnek találtam a felkéréseket arra, hogy közelebb kerüljek ezekhez a fenséges művekhez. Sosem kerülsz közelebb egy szöveghez, mint ha lefordítod vagy ha megírod a magad verzióját.
KULTer.hu: Küldetés számodra visszatérni az alapokhoz, annak a belátása, hogy minden körbe fordul, vissza-visszatér, vagy egyszerűen az ókori és középkori irodalom olyan gazdag, hogy ma is időszerű forrásanyag, amivel egy kortárs írónak igenis dolga lehet?
A kortárs színház legfontosabb feladata, hogy játssza a klasszikusokat. Mert annyira minőségiek. És ma is relevánsak, természetesen. Nem utolsósorban azért, mert lehetőséget biztosítanak számunkra, hogy a kortárs életünkre egy adott távolságból nézzünk. Ez persze igaz a Bibliára is. Meg a kereszténységre, ami azt illeti.
KULTer.hu: A Melankóliában a kritikusok által „sulykolásnak” nevezett, a litániák monoton lüktetésével párhuzamba állítható nyelvhasználatnak van-e köze a regény címében is jelzett lelkiállapoti sajátossághoz, tehát a melankólia freudi klinikai kórképéhez, amit a tárgya vesztett szubjektum folytonos keresésével, a kereséssel mint létállapottal lehetne talán leírni?
Lehetséges, hogy hasonlít a litániákra. De én sosem gondoltam rá így. Most hallom először a „sulykolás” szót velem kapcsolatosan. Ha így van, mindenféle zene is az, és bármely lírai alkotás megérdemli ezt a nevet. Egyáltalán nem vagyok Freud csodálója. Megpróbálta az ismeretlent a tudatalattira redukálni. Sokkal többet tanulhatsz az Oedipus Rexből, mint ha elolvasod Freud elméletét az Ödipusz‑komplexusról. Mellesleg visszataszítónak találom, amikor egyes akadémikusok megpróbálják a nagyszerű irodalom kétértelműségét – Gadamerrel szólva: a jelentés csodáját – leegyszerűsíteni egy magyarázatra, legyen az freudi vagy marxi. És igen, folyamatosan keresünk valami magunktól eltérőt. Hála Istennek! Szerintem ez a sóvárgás a szeretet előfeltétele. Bizonyítja, hogy rendelkezünk szabad akarattal. Végső soron ez a vágyakozás – úgy hiszem – egy Isten utáni vágy.
KULTer.hu: Egyszóval a „melankólia” nemcsak pszichológiai hanem nyelvészeti probléma is?
Egyik sem. Az emberi lét ontológiai állapota.
KULTer.hu: A regény első részében mindent elborít a „H” betű, míg a második részt az „S” uralja. Ez tudatos hangszimbolika, vagy pusztán a véletlen műve?
Mint mondtam, az írás számomra hallgatás. Utálom magyarázni a saját szövegemet. Sosem teszem. Gyakran megtapasztaltam, hogy mások nálam sokkal jobban értelmezik és értik őket. Számomra az írás ugrás az ismeretlenbe. Amikor visszatérek az ismertbe, magammal hozok valamit, ami ott nem létezett, valami számomra is újat.
KULTer.hu: A Melankóliában precíz, nyelvtanilag helyes mondatokban töröd meg a szabályok által gondolatokra erőltetett rendet; a Trilógiában viszont jelzed a mondatok végét, a Hav című színdarabban egyáltalán nem használsz központozást. Mennyire tudatosak ezek a stilisztikai váltások?
Egyáltalán nem tudatosak. Sosem próbálok így vagy úgy írni. Számomra az olyan irodalom, amelyik bizonyítani akarja egyik vagy másik dolgot, érdektelen. Ha egy író „okos” akar lenni, akkor csak azt fogod átélni olvasás közben, semmi mást.
KULTer.hu: A színdarabjaid alig tüntetnek fel instrukciókat. A nyelv a valódi cselekvés?
A korai darabjaimban hosszú színpadi utasítások szerepeltek. Ahogy fejlődtem drámaíróként, megértettem, hogy a drámaírás számomra nem látás, hanem hallgatás. Ezért olyan fontos a „szünet” szó, a hosszabb vagy rövidebb szünet, a darabjaimban.
Bizonyos értelemben a nyelv mindig cselekvés. Minden szóbeli vagy írásbeli közlés hat valahogy valakire, ha nem is bárki másra, legalábbis magadra. Ahogyan most például a kérdéseid létrehozzák a válaszaimat. Azt mondanám, hogy a nyelv hozza létre a világot, amiben mentálisan élünk. És a nyelv megint csak meghatározza, hogyan kommunikálunk egymással. De még így is többé‑kevésbé szabadon mondhatjuk ezt vagy azt. Úgyhogy a válaszom egyaránt igen és nem.
KULTer.hu: A nynorsk (újnorvég) tökéletesen illik az életművedhez, és ezt a minimalista nyelvet is lecsupaszítod. Máshogy írnál, ha máshova születtél volna?
Szerintem téves lenne minimalista nyelvnek hívni az újnorvégot. Épp ellenkezőleg, hatalmas szókincsünk van. A Norsk Ordbok éppen most jelent meg, 12 hatalmas kötetben adták ki, és ez az összegyűjtött és lejegyzett szavaknak csak egy válogatása. De természetesen igen! Viszont a központi magja annak, amit írok, ugyanaz lett volna. Minden, amit írok, ugyanannak a képnek a különböző változata. És minél közelebb kerültem ehhez a képhez, annál jobban írtam. És ez a kép ugyanaz lett volna, és ennek az írás szellemiségéhez van köze, hogy úgy mondjam, nem az író tapasztalataihoz.
KULTer.hu: Gondolod, hogy az életműved aktuális lesz később, vagy egy nagyon is kortárs kórtant közvetít?
Ötletem sincs. Se te, sem én nem fogjuk megtudni a választ. Szeretném azt gondolni, hogy minden, amit írtam, egy nap eltűnik valami más semmijében.
