Péntekre teljesítőképessége határáig jutott a Campus Fesztivál, a szabadnapra halasztott kijózanodás biztonságérzetet és bátorságot adott az embereknek. A helyszín pedig visszaröpítette látogatóit a tíz vagy akár húsz évvel ezelőtt szerzett koncertélményekhez. A fesztivál az a hely, amely létrehozza, de nem bünteti a nosztalgiát?
A kora délutáni órákban még felmérhető az épület térszerkezete.
A kevés lézengő képtelen eltüntetni a Nagyerdei Stadion nyomasztó betonkolosszusait, szürke egyneműségét. Ráadásul az első kiadós zápor is megérkezik, fedett helyre menekülünk, de még senki nem annyira feltöltött, hogy mosolyogva szólítson meg ismeretlen embereket. Miután néhány nagy elcsúszást végignézek, a csendesedő esőben elhagyom a még túl álmos, üres területet. Albérletekben felbontott üvegek és az előző napok történéseinek véget nem érő rekonstruálása térít vissza a fesztiválhangulathoz. Nagyobb társasággal közelítjük meg a bejáratot, kezd beállni a sor, majd táska- és testtaperolás, ami láthatóan a biztonságaiknak is kellemetlen procedúra. Kezdésként ismét az Egyetem Térre megyek, látványosak a kémiai kísérletek, népszerűek a könyvtárosok játékai, sorban állnak a VR szemüvegekért, a Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének bódéját ellepik a rajzolgató, idézeteket kereső gyerekek.
A nagyobb koncertekig a Nagyerdei Víztoronyba érdemes ellátogatni.
Késő délután babzsákokból hallgatjuk, ahogy két elsőkötetes szerző, Simon Bettina és Stermeczky Zsolt Gábor osztják meg a közönséggel elmélyült gondolataikat a versírás és az elbeszélői hang kereséséről. Amikor arra terelődik a beszélgetés, hogy vannak-e tipikus női vagy férfi megszólalásmódok, mindketten a konvenciók áttörésének igényét hangsúlyozzák, legyen ez akár az E/2. személyű beszédmód önmegszólításként való értelmezése, vagy a nemiség megképződésének tipikus témái, sablonjai. „A vers az egy hely”, mondja Simon, és azon gondolkodom, hogy az a hely, ahol vagyunk, milyen lenne versként? Vonszolnak piros delfinek.
A sűrű embermasszában lehetetlen haladni, az élelmesebbek a felüljárót veszik igénybe.
Az egymás mellé telepített színpadokról érkező hanghullámok versengenek a dobhártyáig tartó levegőért, néhol kellemetlen kakofóniába kergetve a bámészkodókat. Az időnk nagy része a pultnál hagyott, elveszített ismerősök felkutatásával telik, míg aztán mindenki összesereglik Debrecen rockfaterjai előtt, a legtöbb eladott zenekaros póló egészen biztosan a Tankcsapdáé. Elnézzük, hogy megy a pogó, a lábdobot távolról viseljük el, a füst kaparná a torkunkat.
Legalább három generáció figyeli majd jövőre is az akkor harmincéves zenekart.
A Campust értékelő hangok között mindig előtör az a bírálat, hogy kevés nemzetközi sztár jelenik meg a Hajdúságban. A szervezők idén például a Scooter, a német elektropop elpusztíthatatlan terminátorainak meghívásával igyekeztek válaszolni a kétkedőknek. Az egy hónappal ezelőtt is Magyarországon koncertező Scooter ellenállhatatlanul ragadta magával igencsak népes és kitartó közönségét.
A nosztalgia birtoklása megengedett, veszélyei nincsenek.
A Magashegyi Underground kiváló koncertjét kicsit pihenősebben, csendes-ülős programon abszolválom, a Blahalouisianára viszont összeverődnek az ismerősök is. Meglévő mozgáskoordinációnkat újabb terheléses próbának vetjük alá, ütemes rángatózás, lábtaposás, sörcseppek zuhannak a fejekre. Schoblocher Barbi hangjába újra beleszeretünk, a maradék energiáinkat is felhasználjuk. Csak annyi maradjon, hogy elkezdhessük a holnapi zárónapot.
Campus Fesztivál, 2. nap, Debrecen, 2018. július 20.
A fotók forrása a Campus Fesztivál Facebook-oldala.
