Svédasztalos reggeli völgyre néző panorámával – én még nem szoktam hozzá ehhez a látványhoz, meglepetésemben a csésze furcsa szögben vált mozdulatlanná a kezemben. A napfényes teraszon természetesen élénk diskurzus folyt, és ez nem csak afféle szófordulat: sokan annyira lelkesen társalognak, hogy semmilyen eszközzel nem lehet kibillenteni őket. Például teljesen lényegtelennek tűnt a tény, hogy már csak késve érhetünk le a kastélyba, holott a szemináriumokat mindenki várta, a közös munka lehetőségének itt kiemelt értéke van. Egyszerűen feloldódunk az időben.
Kitartottam Visy Bea műhelye mellett, mert fantasztikusan éreztem magam az első alkalommal – most sem volt ez másképp.
A bevezetésen túllendülve egyre professzionálisabbá vált az egész:
ma részben még Deres Kornélia, részben Szvoren Edina új kötete, a Verseim kapcsán néztünk meg néhány olyan kritikát, amelyek az Élet és Irodalom hasábjain jelentek meg a közelmúltban. Nívós lapról és igencsak elismert kritikusokról van szó, tehát a mi beszélgetésünk tétje is nőtt. Lapis József kritikáját szinte egybehangzóan briliánsnak éreztük, más szerzők esetében pedig igyekeztük megragadni és kiemelni mind a gyengébb, mind az erősebb pontokat, habár ez egyáltalán nem volt könnyű feladat, hiszen kiforrott, láthatóan alaposan átgondolt, profi szövegek hevertek előttünk az asztalon.
Bőven akadtak elméleti kérdések, és talán érthető módon ez az alkalom még több tanulságot tartogatott számunkra, mint az első.
A munkát egy frappáns hasonlattal zártuk: valaki Károlyi Csaba Szvoren-kritikáját olvasva megjegyezte, hogy az egésznek olyan a hangvétele, mint egy sikertelen szakításé. „Ott ülsz full szerelmesen, de már nem működik az egész, meg akarod mondani, hogy vége, de képtelen vagy rá, és már a huszadik kávét rendeled, hogy elodázd a végszót, és végül abban maradtok, hogy oké, elmentek egy hétvégére valahová csak kettesben.” Károlyi érezhetően nagyra tartja Szvorent, egyértelműen fontos számára a prózája, azonban mégis akadtak kifogásai az új könyvével kapcsolatban, és ennek artikulációjában a szerző zavarát éreztük.
Ebéd közben igyekeztem tájékozódni a líraműhelyről, de sajnos senki sem mutatkozott túl közlékenynek ezzel kapcsolatban.
A „prózások” is mindig együtt mozognak, láthatóan még inkább összecsiszolták őket a közös élmények.
Valaki azt mesélte, hogy Darvasi László szemináriuma most jóval inspirálóbb és összeszedettebb, mint a tavalyi, amelyet Németh Gábor vezetett, noha senki sem vitatta el, hogy az is jól működött, sokat tudott adni.
Délután kettőkor Orbán Jolán filozófiai workshopjához csatlakoztam, ami elég népszerű program volt, a könyvtárszoba megtelt érdeklődőkkel. Nagyon vegyes társaság jött össze, és ez fantasztikus összhangba került a témánkkal. A tudós minden résztvevő esetében megkereste azt a személyes kapcsolódási pontot, amin keresztül az előadás alatt kapcsolódni tudott Derridához – mert ez volt a témánk: Derrida és az idegenség.
Végtelenül izgalmas volt, láthatóan megmozgatta a társaságot.
(Sajnáltam, hogy kialvatlanságom miatt meg kellett szakítanom az élményt egy kávézással, de az éjszakai bulizás és a másnapi teljes szellemi aktivitás helyes kombinációjára itt mindenkinek ki kell dolgoznia egy működő stratégiát, másképpen nem megy.)
A beszélgetés olyan értelemben nem volt fókuszált, hogy nagyon sok mindent igyekezett átfogni egyszerre.
Rengeteg olyan problémáról volt szó, amelyek önállóan is megérdemelnének egy-egy féléves szemináriumot, ennek ellenére mégis koherens tudott lenni. Az előadó egyszerűen lenyűgözött, pillanatok alatt olyan tudásbázist mozgósított, ami egyáltalán nem mindennapi, mindezt könnyeden, vidáman és szórakoztatóan tette. Hogy egy kis ízelítőt adjak: szó volt a vitakultúráról, valamint vita és idő viszonyáról, hogy miért fontos egy ilyen helyzetben időt adni a másik fél számára. Mindezt politikához és gazdasághoz is kapcsoltuk. Fő téma volt az idegenség, főként mint fenomenológiai tapasztalat, de ennek is megnéztük politikai vonatkozásait, például, hogy mit eredményez az, ha a politikában az egyik felet mesterségesen idegenné teszik, elkezdik radikálisan idegennek látni. Ezzel kapcsolatban szóba került a kritikai gondolkodás szerepe is, így nyilván a humánértelmiségi szerepkör is.
Nagyon fontos beszélgetés volt ez, amit visszaigazolt a végén a sok hozzászólás.
Deres Kornéliának például izgalmas kiegészítései, meglátásai voltak – nem meglepetés talán, hogy a színház felől kapcsolódott a témához, de számomra meghökkentő és újszerű módon.
Vacsora előtt összefutottam az ELTE BTK képviseletével: Vásári Melindával és L. Varga Péterrel kóstoltunk meg egy üveg bort, amit előző este hoztak egy elismert pincészetből. Szóba került, hogy milyen kanonikus művek születtek itt, az alkotóházban.
Számos író és költő költözött le ide akár hónapokra, hogy zavartalanul dolgozhasson.
Megható belegondolni, hogy ugyanazon a teraszon üldögélünk ezekben a napokban, ahol egykor Mészöly Miklós és Polcz Alaine folytattak eszmecserét, abban a könyvtárszobában beszélgetünk filozófiáról, amelyben Pilinszky írta verseinek egy részét, vagy éppen Kertész Imre a Kaddist. A teraszon csatlakoztunk Sopotnik Zoltán költőhöz, valamint Péczely Dórához, aki többek között a Magvető főszerkesztője is volt. Közben a nagyteremben lassan sikerült megoldani a hangosítást, és kezdetét vette egy beszélgetés, aminek a Móra Kiadó által képviselt ifjúsági irodalom volt a témája.
Este felfedeztem, illetve inkább realizáltam, hogy a kastélyhoz tartozik egy hatalmas arborétum is. Azt hiszem, hogy kár volna itt dicsérő jelzőket halmozni, egy ilyen hely nehezen lehet más, mint csodálatos.
Jólesett merengeni a tóparton, és azt éreztem, hogy valamiként ez a merengés is szerves része az egésznek, amiben részt veszünk.
„Könnyű a jóhoz hozzászokni” – szokták mondani. Eszembe jutott, hogy én is szívesen töltenék itt hónapokat az irodalommal foglalkozva, nem volna rossz. Mennyi mindent adott ez a másfél nap, és még mindig van előttünk kettő!
JAK-tábor, 2. nap, Szigligeti Alkotóház, 2018. augusztus 30.
A fotókat Garam Gergő készítette.