Ha egy könyvnek az a címe, hogy A fák titkos élete, az alcíme pedig az, hogy Mit éreznek, hogyan kommunikálnak? Egy rejtett világ felfedezése, akkor az embert elfogja a gyanú, hogy egy szenzációhajhász, kétes eredményekkel alátámasztott érvvezetésű kötetet tart a kezében. Peter Wohlleben német erdész könyve azonban nem egészen ilyen. A fák titkos élete érdekes és többnyire tudományosan megalapozott ismeretterjesztő olvasmány, ami után a könyv utolsó mondatát alighanem valamennyi olvasó magáénak érezheti majd: „csak aki ismeri a fákat, az képes védelmezni őket.” (211.)
Már a legelső mondat megadja a könyv alaphangját:
„Amikor erdészként megkezdtem szakmai pályafutásomat, nagyjából annyit tudtam a fák titkos életéről, mint egy mészáros az állatok érzelmeiről.” (5.)
A könyv abból a felfogásból indul ki, egyszersmind pedig azt a szemléletet bírálja, amely szerint az erdő nem más, mint a fakitermelés, a bútoripar alapanyagának szolgálója, egyszerű nyersanyag – vagyis nem természet. Ez a gondolkodásmód az erdőben nem ökoszisztémát lát (vö. 113–121.), ezért nem törekszik „humánus” (itt a szó megtévesztő, de talán érthető) erdőgazdálkodásra. Wohlleben saját példákon keresztül igyekszik megmutatni ennek a szemléletnek a káros gyakorlatait. „Erdészpályafutásom kezdeti éveiben fiatalabb bükkfákat gyűrűztettem meg. Az eljárás során egyméteres magasságban eltávolítottunk egy kéregcsíkot, hogy meginduljon a fa fokozatos elhalása. Végső soron ez is a gyérítésnek egy módja, amelynek során nem fűrészeljük ketté a törzset, az elszáradt fák holtfaként, állva maradnak ott az erdőben. Mégis több helyet biztosítanak az élőknek, mert koronájukon nincs levél, és sok fényt átengednek szomszédjaiknak. Brutálisan hangzik? Én is úgy találom, a halál ugyanis néhány év késleltetéssel következik be” (22.). A dolog „brutalitása” azáltal válik láthatóvá, hogy Wohlleben kifejti: az így megsebzett, lassú pusztulásra ítélt fákat a szomszédos társaik igyekeztek életben tartani (időnként sikeresen) azzal, hogy az erdőt át meg áthálózó gombafonalakon keresztül tápanyagot juttattak a szomszédos, egyre gyengülő fáknak. Vagyis, mondhatjuk, küzdöttek saját és társaik életéért.
„Föld alatti hálózatukon keresztül ezek vették át a gyökerek megszakított ellátását, lehetővé téve ezzel társaik túlélését.” (22–23.)
A fák közötti kommunikációt is részint ezek a gombafonalak biztosítják: szorosan kapcsolódnak a gyökerekhez, és rajtuk keresztül nemcsak a legyengült egyedeknek, de „utódaiknak” is igyekeznek tápanyagokat továbbítani. A könyv szerint a fák ugyanis „felismerik” utódaikat, akiket a tápanyagellátás során előnyben részesítenek más fafajokkal szemben.
A fák ugyanis nem csak segítik, de az eltérő fajok rivalizálnak is egymással.
A rokonok viszont a segítségnyújtás mellett igyekeznek illeszkedni egymáshoz: nagyjából azonos magasságig nőnek, a legfelső ágakat pedig riválisaik felé vastagítják meg, a „barátaik” felé nem. Amiről a könyv s alkalmasint az erdészek, faápolók és botanikusok sem igen tudnak egyelőre, az az, hogy ezeket a „felismeréseket” valójában mi is vezérli. Wohlleben ezért sok esetben kénytelen a jelenségek leírására szorítkozni, a tudományosan kielégítő magyarázat néhol még várat magára.
Ami a kommunikációt illeti, a fák illatanyagokat is kibocsátanak, amiket a szél fuvallata szállít más fák irányába.
Ennek a célja, hogy értesítsék egymást valamely számunkra veszélyes jelenségről, például betegségek terjedéséről, vagy arról, amikor növényevők kívánnak falatozni belőlük. Egy afrikai fafaj például előbb méreganyagokkal telíti a leveleit, hogy elvegye a zsiráfok kedvét a lakmározástól, majd illatanyagokat bocsát ki, hogy a társai tudomására hozzá a közelgő veszélyt. Más kérdés, hogy a „kilövellt” illatanyagok nemigen jutnak messzire, és a fák egyébként is elég lassan, órák alatt képesek csak eljuttatni a gyökérből a növényevők számára kedvezőtlen anyagokat a levelekbe. A nagy egész szempontjából azonban így sem elhanyagolható az a védelmi rendszer, aminek alapja a részben a gombafonalakon keresztül, részben a szél segítségével végbemenő kommunikáció.
Fontos hangsúlyozni, hogy Wohlleben példái a természetes erdőkre vonatkoznak, vagyis a leírt jelenségek alig-alig érvényesek a városi fákra.
Utóbbiakat sokszor szakértelem és különösebb megfontolások nélkül ültetik egymás mellé, ráadásul másfajta – sokkal károsabb – hatásoknak vannak kitéve, mint erdei társaik. „A városi fák az erdő utcagyerekei.” (155.) Természetes közegükből kiszakítva kell megküzdeniük a számukra túlságosan meleg, szmogos városi levegővel, a tömött, nem szellőző (lebetonozott) talajjal, a kérgüket lemaró kutyavizelettel, miközben a különféle vezetékek érdekében szabdalják a gyökereiket (amelyek pedig inkább széltében, semmint lefelé szeretnének terjeszkedni), a „túl nagyra” nőtt ágakat pedig levágják, megbontva így a gyökérzet és a lombkorona egyensúlyát. „Ha mármost az ágak nagy részét eltávolítják, amelyek így kiesnek a fotoszintézisből, akkor a föld alatti részek ugyanilyen arányban szintén éhen pusztulnak. Ezeken a holt végeken és a törzsön található vágáshelyeken már hatolnak is be a gombák” (155.). Ezeknek a fáknak ültetésük előtt sincsen könnyű dolguk, ugyanis a kertészetekben folyamatosan nyirbálják mind a gyökérzetet, mind a lombkoronát, hogy később könnyebb legyen kiültetni őket – amivel aztán többnyire meg is pecsételik a sorsukat.
Bizonyos értelemben a városi fáknak egész életükben különféle kínzásokat kell kiállniuk, míg végül a kivágás sorsára jutnak.
A könyv egyik nem titkolt szándéka, hogy elolvasása után másként tekintsünk a fákra, ez a másként tekintés pedig a városi egyedekre is vonatkoztatható. Ahogyan az erdei fák sem csak bútoralapanyagok, úgy a városi fák sem csak „utcabútorok”, puszta díszletek az épületek és az autók között. Sőt, a fák természetes közegben történő „viselkedésének” megértése hozzásegíthet minket általában a velük való foglalkozás pontosabbá, szakszerűbbé és – mondhatjuk így – empatikusabbá válásához. Mert a kulcs itt az empátia: annak megértése és elfogadása, hogy a fák is élőlények, s mint ilyenek, „érző lények” – még ha emberi fogalmaink szerint mást is érthetünk ezen. „Aki tisztában van azzal, hogy a fák éreznek fájdalmat, hogy van emlékezetük, és hogy a faszülők együtt élnek utódaikkal, az nem képes csak úgy kivágni őket, és nem fog nagy gépekkel garázdálkodni közöttük.” (6.)
Amint az az idézetekből is kitetszik, a kötet folyamatosan különféle megszemélyesítésekkel igyekszik leírni a fák életmódját (néha talán kissé túlretorizált módon).
Éppen úgy, ahogyan egyébként az állatokról szóló írások szoktak. A megszemélyesítések érthetővé és átélhetővé teszik mindazt, amiről Wohlleben ír; ahol pedig kétes megállapításokat tesz, ott erre a szaklektor lábjegyzetben hívja fel az olvasó figyelmét. Legalábbis a magyar kiadásban: a szakmai ellenőrzést Iványi Ákos erdőmérnök végezte, aki ebben a beszélgetésben is ráirányítja a figyelmet a könyv erényei mellett arra is, hogy érdemes a – még – nem kellően megalapozott gondolatmeneteket kritikával olvasni. Nem mindegy például, hogy a fák észlelik vagy ténylegesen érzik a „fájdalmat”, például azt, amikor egy hernyó vagy zsiráf beleharap a levelükbe. (Wohlleben egyértelműen utóbbira voksol.) Ahogyan az sem, hogy a fák mindösszesen reagálnak-e az őket ért ingerekre, vagy képesek valamiképpen „tanulni” és „emlékezni” a tanultakra, ahogyan azt a Faiskola című fejezet sejteti. Mindenesetre alighanem a kötet egyik legnagyobb erénye, hogy egyszerre könnyed, mi több, lebilincselő, a fák iránt empatikusabbá tevő olvasmány, ami ugyanakkor nincs híján a gondolatmenetet árnyaló lektori kommentároknak sem. (Arról nem tudok, hogy a német kiadást ellátták-e magyarázó kommentárokkal.)
A fák titkos életének fejezetcímei minden esetben az emberi életből vett hasonlatokkal foglalják össze az adott szakaszban az erdőről mondottakat.
Így lesz a faiskola mellett az erdőben Szociális hivatal, köttetnek Barátságok, így merül fel, hogy A tölgy – puhány alak?, illetve így lesznek az erdőben Szakértők és így tovább. A megszemélyesítésen alapuló címek tökéletesen illeszkednek a kötet nyelvezetéhez, más kérdés, hogy az utólagos visszakeresést nem minden esetben könnyítik meg. Ugyanakkor a kötetnek ez a sajátossága is jelzi, hogy az olvasó nem szaktudományos munkát tart a kezében (a fa meghatározására például csak a 74. oldalt követően kerül sor), hanem olyan olvasmányt, amelyet annak szerzője alighanem az információátadás mellett mindenekelőtt élménynek szánt.
Peter Wohlleben könyvét olvasva tényleg úgy érezzük magunkat, mintha egy erdőben sétálnánk.
Kérdés persze, milyen erdőben. Azt ugyanis a szerző is több ízben megjegyzi, hogy valódi őserdő (vagy örökerdő) alig-alig maradt Közép-Európában (Wohlleben rendszeresen „Közép-Európá”-ról beszél a német példák esetében is), ami megnehezíti, hogy akár fél- vagy ezeréves fákat (azok működését és túlélési stratégiáit) tanulmányozzunk – márpedig egyes fajok száz vagy kétszáz évesen még éppen csak hogy maguk mögött hagyták a pubertást.
A könyv nyelvezete nem nélkülözi a humort sem, legalábbis mosolyoghatunk rajta, amikor azt olvassuk, hogy a tölgyet „kemény fából faragták” (azaz, mégsem egészen „puhány alak”) vagy, hogy időnként a gombák „radikalizálódhatnak”.
A szerző által alkalmazott metaforák rendkívül plasztikusan járulnak hozzá az ismertetett jelenségek jobb megértéséhez.
Például a gombahálózatok szerepének megvilágítását segíti, amikor Wohlleben az „erdő internetjé”-nek (51.) nevezi azokat, de az is szemléletes, amikor a fakérget az emberi bőrhöz hasonlítja vagy éppen az idős fákat idős emberekhez, akik felül megkopaszodnak, széltében azonban terebélyesednek (58–64.). Problematikus viszont, amikor azon morfondírozik, hogy a gyökérzet lényegében azt a szerepet töltené-e be, mint az emberi agy – itt a hasonlatból olyan állítások következnek, amelyek aligha bizonyíthatóak.
A könyv tehát nem minden esetben kerüli el a fák túlzott „emberiesítését”, az olvasónak azonban érdemes így tennie.
Peter Wohlleben könyvéből ugyanis a romantikus képzelgések nélkül is nagyon sokat megtudhatunk a fákról, s a kötet elolvasása után másként tekintünk rájuk: olyan élőlényekként, amelyek az emberi élet minősége szempontjából is elengedhetetlenül fontosak.
Peter Wohlleben: A fák titkos élete – Mit éreznek, hogyan kommunikálnak? Egy rejtett világ felfedezése, ford. Balázs István, Park Könyvkiadó, Budapest, 2018.