Egy listát azzal muszáj kezdeni, ami kimaradt. Hagyományunk itt, hogy az aktuális termésbe még belevesszük az előző évi decemberi bemutatókat. Ez még rendben van, de egy csomó előadás a listakészítő hibájából maradt ki.
Például Az átváltozás az Örkényben. Kiváló előadás, remek rendezés, a Legjobb díszlet díjat máris elvitték vele – de én Kafka-rajongóként azzal ültem be, hogy nyilván nem gond, ha más szövegeket is bele kellett tenni, mert az alapmű önmagában egyszerűen nem ad ki ennyi időt, úgyis rá fogok jönni, hogy mi honnan van. Nos, nem. Az első szöveget rögtön nem ismertem fel, ez megzavart, és nem tudtam ráhangolódni az egyébként tényleg egyértelműen remek előadásra. Polgár Csaba bizonytalankodása a jobb lábfeje külső élén egyensúlyozva most is előttem van – ilyen aprólékos részletekig lett kidolgozva ez a produkció, én pedig tönkretettem saját magam számára.
A másik nagy fájdalmam a Radnótiban az Egy piaci nap. Nálam nagyobb Mohácsi-rajongó aligha van, Závada Pál könyve pedig nagy kedvencem. Logikusan ennek kellett volna a tökéletes színházi élménynek lennie számomra. Csak sajnos az derült ki a legelején, hogy én annyira szeretem ezt a könyvet, hogy egyszerűen nem vagyok képes kilépni belőle. Miközben én magam szoktam kárhoztatni azokat, akik egy korábbi előadás emléke miatt nem tudnak befogadni egy új változatot – vagy nem képesek a könyvtől elszakadni –, és erre tessék, ugyanezt teszem. Remek színészi alakítások, egyértelműen kiváló előadás, csak engem nem tudott megérinteni, mert nem hagytam. Magammal szúrtam ki, ne kövessék el ezt a hibát!
A Debreceni Csokonai Színház Három nővérét egy teljesen mondvacsinált szabály miatt zártam ki, pedig itt lenne a helye: mivel alig van lehetőségem Budapesten kívüli előadásokat megnézni, ezért igazságtalan lenne azt a nagyon keveset belevenni, amit véletlenül láttam. Ezt az előadást egyébként a Vidéki Színházak Fesztiválján sikerült elcsípnem, mindenkinek csak ajánlani tudom a rendezvényt.
És ha már témánál vagyunk: vidéki színházak ügyében megfigyelésem szerint komoly igény lenne több, sokkal több pesti vendégjátékra. És valószínűleg fordítva is. Mivel úgyis a központosítások idejét éljük, itt egy vidékbarát, központilag megvalósítandó ötlet: tessék évadonként két teljes hetet vendéghétnek kinevezni (az egyik legyen a szokásos módon, a szezonkezdet előtt, a másik meg lehet tavasszal), amikor a pesti színházak elviszik több előadásukat vidéki helyszínekre, miközben a vidéki színházak a fővárosban vendégszerepelnek. Teljesen biztos vagyok benne, hogy ha a szükséges pénzt rászánják, hatalmas siker lenne minden szempontból. A vidéki színházak is megérdemlik, a közönségük is. De akkor végre a lista:
10. A művésznő és rajongói (Radnóti Miklós Színház, rendező: Valló Péter)
Kezdjük rögtön azzal, hogy Lovas Rozié az év Legjobb női alakítása Nyeginaként. Az elejétől a végéig csodálatos, gyönyörűen felépített játék igazi szenvedéllyel, fájdalommal. Hogy nem hal bele, nem is értem. Egy kicsit azért szerintem minden este belehal.
Arra is bizonyíték ez az előadás, hogy nagyon rosszul gondolja, aki azzal próbálja lesöpörni vagy hitelteleníteni a #metoo mozgalmat, hogy de miért csak mostanában lett ez probléma. Ez bizony már régen is, máshol is probléma volt. Persze nem ennyiről szól a darab, ennél sokkal általánosabb és érvényesebb a felvetése: hol a határa az önfeladásnak? Mennyit engedünk a hatalomnak a saját céljaink elérése érdekében? Több különböző válaszlehetőséget látunk. Van, aki számára ez nem is kérdés, hiszen ez a világ rendje, hogy a gazdag kihasználja a szegényt, minek ez ellen lázadni, amikor úgyse jutunk vele sehova.
A témához képest meglepő lehet ez a kijelentés, de nagyon jó hangulatú előadást rendezett Valló Péter. Nem abban az értelemben, hogy kellemes dolgokat látunk a színpadon, hanem úgy, hogy nagyon jó hallgatni a friss fordítást, jó nézni a tökéletesen együtt dolgozó művészeket, az átgondoltan megrendezett jeleneteket. Igényes – most végre rátaláltam, hogy mi az az egy szó, amivel a legpontosabban lehet leírni a Radnótit. Tessék megnézni, hogy milyen szép és tartalmas lett a Radnóti Magazin, vagy hogy milyen remek kis minijeleneteket tettek fel ehhez az előadáshoz is a YouTube-csatornájukra.
9. Secondhand – szovjetűdök (Örkény Színház, rendező: Bagossy László és Kovács D. Dániel, valamint Antal Bálint, Benkő Claudia, Dyssou Bona, Sándor Dániel Máté, Vilmos Noémi, Walters Lili)
Sok bába közt itt most nagyon szép, egészséges gyerek született: nyolc rendezőt sorol fel a színlap, hatan közülük harmadéves hallgatók a Színház- és Filmművészeti Egyetem harmadéves színházrendező osztályában, mégis teljesen egységes produkció jött létre, és ha valaki nem tudja, meg nem mondaná, hogy nem egyetlen rendező dolgozott a darabon. Azért azt gyanítom, hogy Bagossy Lászlónak (és minden bizonnyal Kovács D. Dánielnek) lehetünk igazán hálásak, egyrészt azért, mert jól választotta ki annak idején, hogy kiket vesz fel, másrészt azért, mert ilyen jól tanította őket, végül pedig azért, mert ilyen szépen fésülte össze a munkát.
Egymástól néha eléggé eltérő stílusú jelenetek követik egymást, csak a színpadot beborító használtruha-óceán az állandó. Nem is értem, hogyan tudják a színészek mindig az éppen hozzájuk illőt felkapni a többször látványosan összetúrt halomból.
Azért is jó, hogy ilyen sokszereplős ez a darab, mert így lehetőségünk van egyszerre gyönyörködni az Örkény fantasztikus színvonalú színészcsapatának jó sok tagjában – nincs gyenge láncszem, mindenki a maximumot adja ebben az előadásban is. El vagyunk kényeztetve, na!
Meglepően alacsony volt a közönség átlagéletkora azon az estén, amikor én láttam az előadást, talán 30-35 körül lehetett, és ehhez képest nagyon jól reagáltak, pedig a sok fiatal arcot meglátva rögtön az merült fel bennem, hogy mit mondhat nekik egy kortárs orosz írónő a szovjet közelmúltról. Nyilván nem ugyanazt, mint azoknak, akik hozzám hasonlóan már felnőttek voltak a 80-as években, de ebből látszik, hogy mennyire jó ez az előadás, mert nekik is egyértelműen tetszett.
Akárhogy is, Oroszország és az egykori Szovjetunió továbbra is releváns és fontos a számunkra, ezért is érdemes évről évre újabb kortárs orosz szerzők műveit játszani, mert vevő rá a közönség. Gondoljunk csak a közelmúlt Cukor Kremljére a Katonában vagy a Részegekre szintén a Katonában, és a Nemzetiben is. Azt már csak a kisördög kérdezi bennem, hogy vajon meddig kell várnunk egy olyan előadásra, ami a szovjet vagy az orosz rendszer apológiája lesz, „mert igény lenne rá”.
8. Ithaka (Katona József Színház, rendező: Székely Kriszta)
A Radnóti-Örkény-Katona szentháromságból a Katona idén csak egy előadással képviselteti magát a TOP 10-ben, aminek egyik oka az, hogy ősszel nem tartottak bemutatót. Ennek a magyarázatát nem tudom, de az látható, hogy új bemutató nélkül is nagyon megy a szekér. Máté Gábor igazgatása alatt egy olyan, ismét emelkedő pályára állt a hagyományosan legjobbnak tartott pesti színház, aminek bizonyos értelemben túltermelés a következménye: túl jók. Túl sikeresek az előadások (állandó a jegymizéria, hiába emelkedtek az árak és nőtt a pártolói tagság költsége, sőt, háromlépcsőssé vált a jegyeladás), nem tudnak annyit játszani, hogy ne legyen stabilan 100% fölött a látogatottság, és olyan előadásokat kell levenni a műsorról, amik még mindig telt házzal futnak.
És akkor itt van nekünk ez a csodálatos Homérosz-átirat: Závada Péter és Szabó-Székely Ármin továbbra is bátran nyúlnak a legnagyobb klasszikusokhoz is (még mindig megy az Ahogy tetszik Závada Péter zseniális színpadi szövegével, ha még nem látták, feltétlenül nézzék meg – ja, bocsánat, elfelejtettem, hogy erre is közel reménytelen jegyet venni, de akkor is próbálkozzanak). Első hallásra nehezen hihető, hogy az Odüsszeiát kifejezetten szórakoztató módon is színpadra lehet állítani, de itt bizony ez történt, ráadásul olyan szinten, hogy középiskolásoknak is bátran ajánlható az előadás, és akkor hátha szerencsésebb lesz az első találkozás ezzel a nehézsúlyú klasszikussal.
Odüsszeusz ebből a társulatból csak Nagy Ervin lehet. Bocsánat, pontosítok: a magyar színészek közül csak ő lehet. De hogy ennyi öniróniával, ilyen szerethetővé varázsolva tudja adni, arra azért szerintem nem lehetett számítani. Gyaníthatóan Székely Kriszta koncepciójának része volt ez is, hogy ne egy megközelíthetetlen héroszt lássunk, hanem egy hét nő között időnként csetlő-botló, hús-vér embert. Korrektül eljátsszák Odüsszeusz történetét, persze néhol rövidítve, de tartalomhűen és rendkívül szórakoztatóan.
7. Üvegbúra (Örkény Színház, rendező: Widder Kristóf)
Különleges előadás. Egy kicsi, zárt térben, a Stúdióban, rendkívül eredeti díszletben mindössze három színész játssza az összes szerepet, nagyon kompakt módon. Widder Kristóf nagyon feszes előadást rendezett, a rá jellemző sok mozgással, gyors váltásokkal, maximálisan építve a színészekre, akik meg is hálálják a bizalmat.
Nagyon örültem, hogy Dóra Bélát végre igazi főszerepben láthatom (és bónuszként néhány kisebben is), jó volt nézni, hogy mennyire kiteljesedett ebben az előadásban. Persze, korábbi produkciói alapján lehetett tudni vagy érezni, hogy egy egész előadást lehet rá építeni, de most bizonyítékot is kaptunk. Ami persze nem jelenti azt, hogy Zsigmond Emőke és Kókai Tünde nem egyenrangú partner, sőt, az előadás egyik erőssége a három színész tökéletes összjátéka. Zsigmond Emőke talán még jobb, mint máskor, Kókai Tünde meg úgyis jó mindig mindenben, tehát ha úgy vesszük, akkor a szokásosat hozza.
Sylvia Plath könyve kíméletlen mű, olvasva is fájdalmas, de színpadon látva talán még mélyebbre vág az ember húsában – szuicid alkatúaknak nem ajánlható a megtekintése. Vagy kihívásként mégis: ha ezt kibírja, akkor olyan sok más nehézség már nem jöhet. Mikó Csaba írta a színpadi szöveget, és szokása szerint remek munkát végzett: jól követhetően, jó tempóban halad előre az előadás, csak mi akarunk közben belehalni, mert pont emiatt a kompaktság miatt még erősebb a hatása. De hát ez az Üvegbúra – hamisítás is lenne ezt másmilyennek mutatni. Így viszont egy hiteles, fájdalmas, csodálatos színészi játékkal előadott produkciót kapunk.
6. Mi és ők (Orlai Produkció, Jurányi Inkubátorház, rendező: Fehér Balázs Benő)
Lehet ilyet? Lehet a beszláni túszdrámáról színpadi előadást (tehát nem dokumentum- vagy akciófilmet) készíteni? Lehet két túsz, sőt, két gyerek szemszögéből elmesélni ezt a történetet? Lehet mindezt csupán két szereplővel megoldani? Ez a színház csodája, hogy mindegyik kérdésre igen a válasz.
Vilmányi Benett kijön a tornaterem elé, hogy beinvitáljon minket az évnyitóra. Csókolommal köszön, mert ő egy kisfiú, aki lelkesülten várja az iskolakezdést ebben a gyönyörű országban, azon belül is egy csodálatos városban. László Lili bent vár ránk, együtt folytatják a gyermeki lelkesültségű őszinte dicsekvést.
És aztán hamarosan megtörténik, amiről tudjuk, hogy megtörtént. És ezt is ugyanolyan precízen mesélik el a gyerekek, ráadásul a legkisebb gesztusok tudnak a legsúlyosabbak lenni, például amikor a túszok számát említi a fiú, de a lány éppen akkor törli le a számot a táblán és ír helyette eggyel kisebbet… Megterhelő előadás, mert nagyon jól játszik a két színész, és szinte ott vagyunk abban az elátkozott tornateremben. Rengeteg rendezői ötlet teszi feledhetetlenné ezt a rövid órát, bár nehéz pillanatok követik egymást, és a vége ugyan sejthető, mégis megrázó.
5. Mondjad, Atikám! (Pesti Színház, rendező: Vecsei H. Miklós)
Nem szokták szerencsésnek tartani, ha saját magát rendezi egy színész, főleg egy monodrámában. Különösen ennyire fiatalon, ennyire a pálya elején. Ráadásul pont József Attila a téma, ahol nem csak a szerző hatalmas súlyával kell megküzdeni, de a nézők emlékezetébe égett óriási elődökkel is – elég csak Latinovits Zoltánt, Jordán Tamást és Galkó Balázst említeni.
Nem lövök le poént, ha elárulom: Vecsei H. Miklósnak sikerült. Elementáris erejű előadást épített fel nagyon egyszerű eszközökkel, mégis szuggesztíven. Jól váltják egymást a jelenetekben az életrajzi elemek, naplórészletek és versek, a díszlet is ügyesen vegyíti a konkrétat az utalásokkal. Az a kis vonat… Nehéz elhinni, hogy több mint két órán keresztül fenn tudja tartani a figyelmet egyetlen ember, ráadásul ennyire fajsúlyos témában, de bizony megragad az elején és nem enged.
4. Akit Biffnek hívtak (Ódry Színpad, rendező: Gaál Dániel)
Nem tudom, miért mentem el egyáltalán megnézni ezt a darabot. A könyvről hallottam, valaki dicsérte, de amikor elmesélte, miről szól, azt mondtam, micsoda marhaság. Az előadás készítői közül nem hogy nem ismertem senkit, még csak nem is hallottam róluk. Tényleg nem tudom, mi vitt azon az estén az Ódryra. De amint Herczegh Péter elkezdte bevezetőjét a folyosón, máris feltűnt, hogy hohó, hát ez itt egy színész, nem csak hallgató, és rögtön tudtam, hogy ez jó lesz. Nagyon jó lett. Nagy Márkot is ekkor láttam először, és ekkor tudtam meg róla is, hogy remek színész. Dér Mária több nagyon különböző szerepben bizonyítja ugyanezt, Hunyadi Máté szintén.
Hogy miről szól? Jézus gyerekkori barátja elmeséli közös életüket és útkeresésüket hatéves koruktól egészen… szóval, igen, addig. Ezt a történetet eddig nem ismerte az emberiség, ezért Isten megbízta egyik angyalát, hogy támassza fel Biffet, aki így meg tudja írni a saját evangéliumát azokról a dolgokról, amikről a másik négy nem szól. Látni kell!
3. Second life, avagy kétéletem (Orlai Produkció, Hatszín Teátrum, rendező: Dömötör András)
Kicsit féltem ettől a darabtól a beharangozó alapján. Imádom például Ötvös Andrást, de valójában cseppet sem érdekel, hogy gyerekkorában pilóta akart lenni, bocs. Kovács Patrícia családi élete is csak neki érdekes szerintem (jó, meg a bulvárfogyasztó közönségnek, de mi köze ennek a színházhoz?). Ráadásul vígjátékként hirdetik, azzal a „kedvcsinálóval”, hogy mi lett volna, ha ennek az öt embernek az élete valamikor korábban egy ponton másként alakul, és nem lesznek színészek. Mi lett volna, mi lett volna, nem érdekeltek volna, az lett volna. Ráadásul a darab szövegét is maguk a játszók írták (részben, legalábbis). Hát ki mondta, hogy egy jó színész (mert ők mind azok) tud jó színpadi szöveget is írni? Az egy másik szakma, kérem, nem is könnyű, ráadásul. Nem sokon múlt, hogy nem néztem meg.
És ezzel az év egyik legremekebb előadását hagytam volna ki. Szerencsére van egy egyszerű szabályom, aminek követését másnak is csak ajánlani tudom: ha Dömötör András nevét látják egy színlapon, bármilyen kontextusban, ne olvassanak tovább, hanem nézzék meg az előadást. Ennyi. Nem tudnak vele hibázni.
Például ezt az előadást rendezte is az írás mellett, és hálásak lehetünk neki ezért. Ez ugyanis nem vígjáték (bár igaz, hogy sokat lehet nevetni rajta), és egyáltalán nem bulváros témákról szól, hanem egyszerűen csak az életről. De nagyon eredeti módon: a színészek úgy beszélnek a saját életükről, hogy elhisszük nekik, ezt most tényleg nekünk mesélik, csak itt és csak most. Többször köznapi beszédstílusra váltanak át, semmi színpadi nincs a hangjukban ilyenkor, úgy tetszik, mintha kötetlenül, saját szavaikkal mesélnének el nagyon is személyes dolgokat. Gyakran megáll a levegő a nézőtéren ezekben a pillanatokban, annyira megindító, hogy egy színész a színpadon ennyire privát emberként nyíljon meg, időnként a legintimebb a témákról is.
Különösen erős Mészáros Máté kvázi monológja vagy inkább panaszáriája, mellyel el is nyerte az év Legjobb monológja díjat. Idézni akartam belőle, ezért írtam a producernek, hogy pontosan emlékszem-e két mondatra, erősítsen meg. Mire átküldte nekem az előadás szövegkönyvét, hogy keressem ki belőle. Az összes improvizáció, a kötetlennek hangzó szövegrészek, a személyes vallomások mind-mind előre le voltak írva, szépen bepróbálták és eljátszották őket. Külön érdekessége az előadásnak, hogy ugyanazt a kérdést teszik fel benne a játszók, amit a Woyzeckben is: lehet-e a színész civil a színpadon? A válasz persze nem, de mégis megteremthető ennek az illúziója. Talán ezért is jó, hogy én nem profi néző vagyok, mert rám tökéletesen tudnak hatni ezek a megoldások.
2. III. Richárd (Radnóti Miklós Színház, rendező: Andrei Șerban)
Șerban rendezi Alföldit a Radnótiban. Mi lehet ez, ha nem garantált siker? De a színház ebből a szempontból olyan, mint a foci: hiába vagy te az abszolút esélyes, a helyzeteket előbb meg kell teremteni, aztán pedig be kell rúgni őket. Itt ezzel nem volt hiba, pedig nem kis teher az esélyesség a színpadon sem. És valljuk be: a külföldi rendező még akkor is egy kicsit lutri, ha világsztár, mint ebben az esetben. Itt most ideális módon találkozott egymással az összeszokott társulat, a kiváló hazai vendégművész a címszerepben és a méltán híres vendégrendező. Helyenként annyira magyar és aktuális volt a produkció, hogy biztos voltam benne, néhány ötlet nem jöhetett Șerbantól („Maaargíííít!” – unfair egy negatív példát hozni, de ez az egy elem volt, amit én felesleges túltolásnak éreztem).
Amit mindenképpen ki kell még emelni az előadással kapcsolatban, az Alföldi Róbert alakítása. Nem is kérdés, hogy az év Legjobb férfi alakítás díjának nyertese. Közel hozza III. Richárd karakterét, megmutatja az emberi oldalát, nem csak zseniális manipulátornak láttatja, hanem esendő, szeretetre éhező áldozatnak is – saját maga áldozata. Sodró Eliza már az Egy piaci napért is megkaphatta volna a Legjobb női mellékszereplő díját, de itt most egyértelmű a dolog. Kár, hogy technikai jellegű problémák miatt most éppen nincs kitűzött időpontja az előadásnak, de egészen biztosan lesz még belőle. Nem szabad kihagyni!
1. Woyzeck (Nemzeti Színház, rendező: ifj. Vidnyánszky Attila)
Talán azért lett a Woyzeck az egyik leggyakrabban játszott modern (!) klasszikus, mert annyi mindent lehet belőle vagy vele csinálni. Nem tudom, hogy ilyet vagy legalább ehhez hasonlót csináltak-e már, mint amit ifj. Vidnyánszky Attila odavágott a Nemzeti Színház Kaszás Attila Termébe, de én még nem láttam hozzá hasonlót, pedig sok Woyzeckhez volt már szerencsém. Nem is csak arra gondolok, hogy a szöveg nyomokban Büchnert tartalmaz, mert hát szegény eleve nem tudta befejezni a darabot, és ezzel máris megnyitotta a kapukat a legkülönbözőbb átírások előtt, hanem az egész hangütésére. Akárhonnan is nézzük, a Woyzeck egy borzalmas gyilkosság története, amit ráadásul egy kilátástalan körülmények között élő kisember követ el gyermeke anyja ellen. Ehhez képest itt a közönség az előadás nagyobbik részében vagy nevet, vagy röhög. Persze, ez a már sokat emlegetett „magatokon röhögtök”-hatás, mert nagyon is korrekt értelmezése ez az eredeti műnek.
Igen, még akkor is, amikor Szabó Sebestyén László Gandalfként üvölt, vagy amikor Harry Potter-idézetek zúdulnak a nyakunkba, és szerintem aligha találni olyan nézőt, aki az összes ilyen sziporkát be tudná azonosítani, de nem is ez a lényeg, hanem természetesen az, hogy Woyzeck rendesen egye a borsót. Ez annyira fontos, hogy a nézők is kapnak több doboz konzervborsót, és felszólíttatnak, hogy dobálják a színpadra. Én valamiért nagyon utálom, amikor közönségként tevőlegesen kell bevonódnom egy előadásba, de beismerem, itt bizony kivettem a részem: a színpadra hánytam a borsót. (Igen, ez is egy utalás!)
És Nagy Márk csak ül, mered előre, miközben körülötte pörög a teljes őrület – ja, bocs, hát ez az élet, igen. Már az Akit Biffnek hívtakban is nagyon erőset alakított, de ebben aztán végképp. Úgy látszik, ez így megy, egyszer csak feltűnik egy végzős egyetemista, és kiderül róla, hogy hatalmas tehetség. Jó, tehetséges, ezt még értem, de hogyan képes ennyire fiatalon ilyen összeszedetten, ennyire koncentráltan teljesíteni? A rendezés nyilván segít azért. Egy ilyen őrült produkció mindig azzal a veszéllyel jár, hogy öncélúvá válhat az ötletek halmozása, de ifj. Vidnyánszky Attila ugyanolyan kemény kézzel tartja sínen az előadást, mint korábban például az Iván, a rettenet esetében. Egyértelműen övé a Legjobb rendezés díja. Szigorúan, nagyon kontrolláltan vágtat előre a darab (majdnem cselekményt írtam, de hát az nem igazán van), elszalad a szünet nélküli több mint két óra, és a végén csak ülünk letaglózva, hogy a franc essen belé, sajnos tényleg ez az élet: zavaros, érthetetlen, tragikus. Bocs.
Herczegh Péternek kisebb szerep jutott, de ebben is ugyanolyan jó, mint az Akit Biffnek hívtakban. Kovács Tamás játssza a Kapitányt. Inkább nem is mondom, nézzék meg, megtudják, miért övé a Legjobb férfi mellékszereplő díja idén (ne nyissunk vitát arról, hogy a Kapitány mellékszerep-e a Woyzeckben). Nézőtársam mondta a taps végén, hogy ő akár most rögtön beülne erre az előadásra újra. És tényleg, mindenképpen többször nézendő. Amikor először láttam, elsőre fennmaradt a plafonon a feldobott vajas kenyér, másodszor csak másodszorra. Mi lesz vajon legközelebb? És hányadik italdoboznyitót fogják a színpad tetejére felakasztani a legvégén? Ki fogom deríteni.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.