Átokkalendárium
XII.
Mint aki felvesz a földről egy fagyott sálat,
hogy eltegye nyárra, ropogva tekerni
a fejére, maradj te is hülye. Aztán legyél
szerelmes a bűntudatba, nehogy annak
lásd, ami. Dicsérni tudd, szidni tudd,
ránézni ne tudj, csak rápillantani. Legyél
szerelmes a bűntudatba, és fáradtan várd,
hogy jöjjön újra, foglalj helyet. Aludj el
szépen a főzelékben, ami zajokból áll.
A lében, amivel a pláza reggel teleszívja
magát. Figyeld, ahogy élesednek a
családapák. Kisimult szatyorral kezükben
nézik a fertőtlenített vízesést. Mögöttük
elejtett jégkrém és hozzátartozói:
csomagolás, békés pálcika. Jönnek
a pocsolyák megnyugtató reccsenései,
amikor hirtelen lesznek éberek kinn
a lépéseid. Engedékeny jég. Lassítasz,
mintha semmi mást nem bírnál megtanulni
egy vonattól, amit nemhogy megszálltak,
el is hagytak a törékeny takarítók. Szállingózó
csikkjeik beborítják a kisebb hófoltokat.
Arrébb tolod őket, nedves avarra vársz.
Tetszene most a lesajnált szomszéd évszak.
III.
A péksütemények bőre pikkelyenként
leválik. A hátizsák alján a varráshoz
ragaszkodik kiszámíthatóan. De az út
során, ahogy rázkódunk, egyre finomodik
a sunyiságban. Elégetjük inkább a táskát,
a csatok kikandikálnak egy kéjes vasnégyzeten,
amit minden oldalról magáévá tesz a füst,
és úgy állsz elé, mint aki össze szeretne
menni. Mint aki szívesen követné
a füstcsatornába, vagy mint aki befelé
tűnne el. Aki ereiben mint búvóhelyen élne,
ahol vinné a vér, ahogy sejteket söpör,
és úgy íródna körre kör, hogy
ne kövessük sodródása ívét.
Borítófotó: Wallpapers Craft
