Diszharmóniatriók a színpadon

A fiatal orosz rendező, Ilja Bocsarnikovsz a tavalyi évadban színre vitt Csehov-darab, a Három nővér után most egy másik klasszikus szerző, Shakespeare – szintén három nővér sorsát körüljáró – tragédiáját, a Lear királyt adaptálta a Csokonai Színházban. Mégpedig Learként, ugyanis egy merész ötlettől vezérelve a címszereplő királyból királynőt „faragott”, s a lányai kényének-kedvének kitett uralkodó szerepét Ráckevei Annára bízta. 

A szereplőválasztás, valamint a királyról királynőre váltás több szempontból szerencsés „húzásnak” bizonyult.

A mindenét a két nagyobbik lányára, Gonerilre és Reganra hagyó, a legkisebb lányát, Cordeliát pedig annak őszinte szavai miatt a „szívéből kitépő” uralkodó Shakespeare-vázolta összeomlását, lányai viselkedése miatti megőrülésének folyamatát a színművésznő olyasfajta zsenialitással viszi véghez, amely párját ritkítja a magyar, sőt, azt gondolom, az európai színjátszásban is. Ráckevei Anna egyformán képes a dühöngő, a lányai ellen bosszút forraló, a természet csapásaival – lásd a darab gyönyörű viharjelenetét – is bátran szembeszálló őrült amazon érzékeltetésére, valamint a bohókás, „ismét gyermekké lett”, pillangókat kergetve számolgató, kisegereket etető ártalmatlan elmeháborodott megformálására. A főszerepben hozza tehát mindazt, amit Shakespeare tragédiáját olvasva erről a maga okozta, de szörnyű helyzetbe kerülő karakterről gondolunk.

Ha Ráckevei – érdekes színházi kísérletként – önmagában, egy monodráma formájában láttatná velünk Lear sorsát, már akkor is megérné megnézni az előadást.

Ilja Bocsarnikovsz azonban Learrel együtt és köré olyasfajta, a darab diszharmonikus emberi viszonyait középpontba helyező triókat állít – hűen követve ezzel az angol klasszikus mű teljes szüzséjét –, amelyek egyfelől a megtébolyodás folyamatát lesznek hivatva alátámasztani, másfelől a leányok sorsával párhuzamosan, a Gloucester gróf és a két fia között zajló „játszmákon” keresztül az emberi gonoszság természetrajzát is érzékeltetik.

Az első és mindezek láttatásában talán legfontosabb szerepet játszó triót a három leány alkotja.

Kiváló fogás, hogy amíg Goneril türkiz, Regan pedig vöröses színű ruhában jelenik meg, Cordeliának, a legkisebb lánynak, aki a nővéreivel ellentétben nem hajlandó „nyereségvágyból” több szeretetet mutatni az anyja felé, mint amennyi a szívében tényleg van, őszinteségét és tisztaságát hófehér ruhája is tükrözi.

Ám a ruhák színén kívül sajnos az őket megtestesítő színművésznők játékában is van minőségi különbség.

Mert amíg Cordelia végig hű tud maradni önmagához, s ezt Hajdu Imelda kimért, ugyanakkor az anyja miatti érzelmi viharait kifejezni képes, érzékeny játéka csodálatosan láttatja velünk, a Gonerilt alakító Móga Piroska és a Regant megtestesítő Sárközi-Nagy Ilona játéka nem mindenhol meggyőző. Ráckevei Anna Learjének messzemenőkig hiteles megbolondulási folyamatát, ennek eredőjét, a lányai gonoszságát, azaz azt, ahogy a királynői birtokok és más javak megszerzése után megfosztják az anyjukat nemcsak az uralkodói jogaitól és a katonai kíséretétől, de még az ételtől-italtól, tehát a legminimálisabb gondoskodástól és a gyermeki szeretettől is, a színészi eszközök legkíméletlenebb formáival kéne érzékeltetniük nekik is.

Például abban a rendezői szinten csodálatosan kidolgozott, konkrét, ugyanakkor szimbolikus jelenetben, ahol a színpad két szélén található szék közül, amelyeken a két nővér foglal helyet, Lear folyamatosan a „földre esik”, mert egyik lánya sem hajlandó befogadni.

A nővéreket alakító színészek anyjukat elutasító gesztusai fizikai szinten működnek ugyan, verbális síkon azonban nem érezzük a gyűlöletet és a démoni erejű gonoszságot.

Így nem tud eléggé kontrasztos lenni az a szintén kiváló rendezői fogás, amely a Shakespeare-darabhoz egyébként rengeteget tesz hozzá. Bocsarnikovsznál ugyanis az őrület „útját” kétszer keresztezi az anya leányai gyerekkorára való visszaemlékezése. A babával, ugrókötéllel, hintalovacskával játszó, kislányokká transzformálódó nővérek jelenetbéli kedvessége sajnos nem képes felnőttkori gonoszságuk ellenpontjává válni, hiszen ehhez se elég kedvesek, se elég gonoszak nem tudnak lenni ezekben a jelenetekben.

Érdekes módon Goneril és Regan fúriatermészete jóval erőteljesebben tud kiütközni, amikor a történet vége felé egymással is harcba szállnak.

Ez a harcuk azonban már átvezet bennünket a darab következő triójának tagjaihoz, és fontos szerepükhöz. A Lear udvarához tartozó Gloucester gróf a törvényes és a törvénytelen fiával, Edgarral és Edmunddal alkotja azt a hármast, amely az anya és leányai közötti női történetet Bocsarnikovsz koncepciójában férfi oldalról világítja meg.

A törvénytelen „fattyúnak” az apját a pozíciójából eltávolítani készülő, testvérét a törvényes vagyonából kiforgatni szándékozó cselszövéseivel ugyanaz a probléma, mint Lear két nagyobbik leányával:

Kiss Gergely Máté Edmundot megtestesítő játékában is kevesebb a gonoszság, mint kéne.

Sokszor inkább őrültnek hat a színpadon, semmint álnoknak és aljasnak, miközben ebben a trióban az őrület, persze a tettetett, de kiválóan tettetett elmebaj nem az ő, hanem a testvérét játszó Rózsa László osztályrésze. Annak a színésznek a dolga, akinek érzékeny alakítását látva mind a Szegény Tamássá transzformálódását, mind pedig a közben megvakított apja iránti – Cordeliáéhoz hasonlóan – múlhatatlan szeretetét elhisszük.

Mindehhez remek partner az apát, Gloucester grófot alakító Bicskei István.

Amikor a két nővér, egyébként házasságtörőként, az álnok Edmund „kegyeiért” harcol, tehát a két trió „összeér”, csak akkor bújik elő a nővéreket és Edmundot játszó színészekből az a fajta gonoszság, amit a rokonaik iránt is mutatniuk kéne. Mindeközben a nővérek mindkét, az anyjuk ellen folytatott, illetve az Edmund szerelméért vívott csatájához így vagy úgy, de remekül asszisztál egy újabb trió: Alban hercege mint Goneril férje (Vranyecz Artúr), Cornwall hercege mint Regan hites ura (Mercs János), valamint Goneril udvarnoka, Oswald, akinek szerepét újabb merész, de – Mészáros Ibolya teljes beleélését látva – ismét csak jól bevált „húzással” Bocsarnikovsz női művészre osztotta.

Ha ezekben a hármasokban néhol a démoni gonoszság érzékeltetése kapcsán akad is némi hiányérzet, a királynőt magába foglaló trió játéka előtt le a kalappal.

A Learből, az őt védelmező, álruhás Kent grófjából, valamint a királynő Bolondjából álló trió mindhárom tagja remekel. A főszereplő tökéletesen ábrázolt őrületét fizikai szinten, akár a testi épsége árán is fékezni próbáló Kent (Bakota Árpád), valamint a királynő tébolyult elképzeléseit szellemi síkon ellenpontozni kívánó Bolond (Újhelyi Kinga) ismét csak szuperlatívuszokkal illethető. Ráadásul amiatt, hogy Újhelyi Kinga és Ráckevei Anna fekete haja és szeme, valamint arcberendezése is hasonlít, olyan, mintha ikertestvérek lenének.

Mintha a Bolond a királynő felé tükröt tartana, s Lear benne láthatná meg a hozzá nagyon hasonló, de még józan ítélőképességű önmagát.

S ha van ikertestvér, van igazi gyermek is. Az anyját őszintén szeretni képes, a darab végén ezt az elmeháborodott Lear felé be is bizonyító negyedikként a színre visszatérő Cordelia ezt a tökéletes triót erősíti, s az őt játszó Hajdu Imelda külseje miatt (is) olyan, mintha valóban a királynő vér szerinti lánya lenne.

Ám hiába Kent és a Bolond, majd Cordelia segítő szándéka, Ilja Bocsarnikovsz rendezése nem változtatja, nem változtathatja meg a Shakespeare vázolta emberi gonoszság mindent legyőzni képes erejét, azt, amely miatt, tegyenek bármit, a végén mind a jók, mind pedig a rosszak kénytelenek belehalni.

William Shakespeare: Lear. Rendezte: Ilja Bocsarnikovsz. Játsszák: Ráckevei Anna, Bakota Árpád, Sárközi-Nagy Ilona, Móga Piroska, Hajdu Imelda, Bicskei István, Újhelyi Kinga, Kiss Gergely Máté, Rózsa László, Mészáros Ibolya, Vranyecz Artúr, Mercs János, Kránicz Richárd, Kovács András. Csokonai Színház, Debrecen, 2019. március 8.

A fotókat Máthé András készítette.