Súlyos, stílusos társadalomkritika

A pedofil pap füttynyelven kommunikál kiskorú terhes barátnőjével, miközben a korrupt politikus együtt táncol a fiatalos nagymamával La Gomera szigetén. Három nap intenzív filmnézés után előfordul, hogy összefolynak a látottak. Az alábbi írás kísérlet a narratív szálak kibogozására.

Gloria Bell

A TIFF visszajáró, kedves vendége Sebastián Lelio, aki tavaly az Egy csodálatos nő (melyet két éve láttam is a fesztiválon) című alkotásával elnyerte a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Oscart. Hollywood le is csapott a chilei rendezőre, aki az Egyesült Államokban saját, 2013-as filmjét (Gloria) remake-elhette Gloria Bell címen. A Macskajátékból is tudhatjuk, hogy a szerelem, a szerelmi csalódás nem csak a fiatalok kiváltsága, jut belőle az ötven felettieknek is.

Gloria (Julianne Moore) fiatalos, elvált nagymama egy túlméretes szemüveggel, aki szeret táncolni, ismerkedni. Egyedül él a napfényes Kaliforniában, gyerekei már kirepültek, de kapcsolata jónak mondható velük. A táncparketten ismerkedik meg a szintén elvált, volt tengerészgyalogos Arnolddal (John Turturro), ám a bimbózó románc a férfi miatt nem tud tartós kapcsolattá alakulni. Hiába illik össze az életvidám Gloria a csöndes, megfontolt Arnolddal, utóbbi nem képes rendezni egészségtelenül szoros kapcsolatát felnőtt lányaival. A nem túl eredeti történetet Julianne Moore remek játéka, a 70-es, 80-as évek diszkóslágerei és a zárlatbeli bravúros hosszúbeállítás menti meg a középszerűségtől.

Alice T.

A román újhullám jeles alkotója, Radu Muntean is egy nőt választott címszereplőnek. Csakhogy Alice (Andra Guți) egy 17 évesen teherbe esett rémesen idegesítő bukaresti fruska, aki a környezetében mindenkit gátlástalanul manipulál. Muntean ismét a felső középosztályt veszi górcső alá (Ünnepek után, Az alsó szomszéd), véleménye most sem túl kedvező.

Az örökbe fogadott, elkényeztetett lány anyjával és annak magyar barátjával él, terhessége véletlenül derül ki családja számára. A film nem azt vizsgálja, miképp vált Alice-ból koravén, kóros hazudozó. Hosszú beállításaival és életszagú, improvizációnak tűnő, de valójában a kiváló forgatókönyvet dicsérő párbeszédeivel testközelből tapasztaltatja meg velünk a bicskanyitogatóan önző és akarnok tini életének néhány hetét. A méltatlanul alacsony, mindössze kétezres hazai nézőszámot produkáló film befejezése azt sejteti, hogy egy nagy trauma talán képes változtatni Alice személyiségén.

A hegyek szigete (La Gomera)

A Cannes-ban debütált legújabb Porumboiu-mozi pótvetítése iránt is akkora volt az érdeklődés Kolozsvárott, hogy a Florin Piersic mozi előtt az utcán két irányban is hosszan kígyózott a sor. A román rendező (Rendészet, nyelvészet; A kincs) eddigi leginkább műfaji jegyeket mutató alkotásával jelentkezett, humort sem nélkülöző film noirt forgatott. Cristi, a bűn hálójába keveredett nyomozó (Vlad Ivanov) Gilda, a femme fatale (Cătrinel Marlon) hívására a Kanári-szigetekre, La Gomerába érkezik, hogy ott elsajátítsa az El Silbónak nevezett helyi füttynyelvet, így gond nélkül kommunikálhat a drogkereskedő nehézfiúkkal.

A kettős játékot űző rendőr a szintén nem feddhetetlen ügyésznő megbízásából egy Nagy Zsolt nevű dévai drogkereskedőt üldöz. A névinzertekkel tagolt cselekmény kontrasztba helyezi a szürke Bukarestet a napfényes La Gomerával, megidézi a Psycho zuhanyzós jelenetét, miközben nemcsak Gilda nevével, hanem az Opera Motel lemezjátszóján szóló áriákkal is játékba hozza az operákat. A nagy szakmai biztonsággal elkészített izgalmas és szórakoztató film műfaji paneljei közül többször is kajánul kikacsint a rendező és megvillantja humorát. Elég, ha a füttynyelv tanulásának groteszk folyamatára vagy a zárlatban megjelenő szingapúri zenélő fákra gondolunk.

Klérus (Kler)

A lengyel botrányfilmet megelőzte a híre. A tavalyi Gdyniai Filmfesztiválon az újságírók és a közönség díját is elnyerő alkotás tömegeket vonzott a mozikba, szeptember végi bemutatója óta három és fél millió jegyet adtak el rá, nagyjából minden tizedik lengyel látta a filmet.

Az erősen vallásos országban a római katolikus egyház viselt dolgai tabutémának számítanak, ezért is szólhatott ekkorát Wojciech Smarzowski három papot középpontba állító mozija. A zseniálisan felépített 133 perc alatt radikálisan megváltozhat a befogadók véleménye a pedofilgyanúba keveredett, az alkoholista és a Vatikánba vágyó karrierista pap személyét illetően. A végletekig romlott, a papi tekintéllyel visszaélő, az emberek bizalmára méltatlan (bűn)szervezetként bemutatott egyház saját tagjai közt is sok áldozatot szed. Kukula atyát gyermekkorában egy pedofil pap szexuálisan zaklatta, Trybust pedig az alkohol mellett a cölibátus köti gúzsba, ő éppen barátnője magzatát szeretné abortálni. Lisowski figurája pedig a mindenkin átgázoló, gátlástalan, számító manipulátor, aki a problémák eltussolásában és presztízsberuházásokban jeleskedő egyház (mely a film szerint állam az államban) berkeiben zavartalanul sütögeti saját pecsenyéjét. De a Klérus a papi reverendát feltétel nélkül tisztelő, a pedofilvádakra viszont vérszomjas hajtóvadászattal reagáló híveket sem kíméli, mint ahogy az izmosodó neonáci csoportok zavartalan ügyködése is szomorú látlelete napjaink Lengyelországának.

A rendszer (El reino)

Rodrigo Sorogoyen számos Goya-díjjal jutalmazott politikai thrillere egy meg nem nevezett spanyol kormánypárt berkeiben játszódik 2007-ben, méghozzá akkor, amikor beüt a krach. Manu, a párt mérgezett egérként fáradhatatlanul tevékenykedő fontos embere válságot kezel, ugyanis egyik barátja és párttársa korrupt üzlete sajtónyilvánosságot kap, melyben jó páran érintettek. A zaklatott vágásokat hosszú beállításokkal jó érzékkel vegyítő képi világ érzékletesen mutatja be a mindenkori politikai elit korruptságát azzal a csavarral, hogy hamarosan Manu már a saját pozíciójáért kénytelen küzdeni, mert a botrány őt is elsodorni látszik. Manu arroganciája egyszerre erény és hátrány, kiváló taktikai érzéke mintha cserben hagyná, amikor minden áron talpon akar maradni, amivel már politikailag (is) irreális kockázatokat vállal.

A párt (akárcsak a Klérus lengyel katolikus egyháza) minden tagját megvédi, segíti, de ha valaki ellene fordul, mint Manu, azt kicsinálják. De a magát túl sokra tartó politikus képtelen feladni az egyre kilátástalanabb küzdelmet, amivel az ország teljes politikai rendszerét destabilizálná, hiszen a színfalak mögött mindenki sáros, neki pedig bizonyítéka van erről. A film csúcspontja és egyben befejező jelenete egy élő tévéinterjú, melyben Manu és az őt faggató ambiciózus riporternő kölcsönösen kiosztják egymást. Miközben a néző tátott szájjal figyeli a kíméletlenül őszinte szópárbajt, megmutatkozik előtte a politika hazugságokból ácsolt (nemzeti vagy bármilyen színűre mázolt) kulisszái mögött hatékonyan működő félelmetes rendszer, melyet szinte lehetetlen legyőzni.

A 18. Transilvania International Film Festival (TIFF) záróhétvégéje, Kolozsvár, 2019. május 31. – június 9.