Bár szabadtéri vetítésekkel tavaly is megtartották, a szokottnál nagyjából két hónappal későbbi időpontban jelentkező TIFF (Transilvania International Film Festival) idén ismét tömegeket vonz Kolozsvár erre az időre kisebb-nagyobb mozivá, nyári vetítőhellyé alakuló szegleteibe.
Az idő jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. A járvány harmadik és negyedik hulláma közti „ablakban” viszonylag zavartalanul folyik a Kárpát-medence legjobb filmfesztiválja. Zárt terekben kötelező a maszkviselés, ezen kívül semmilyen intézkedés nem nehezíti a TIFF-re látogatók életét. Sőt, ha időben, vagyis a nyitóhétvégére érkezik a tudósító, akkreditációs badge-e mellé megkapja az évek óta áhított fesztiválos hátizsákot is. Fontos közérzeti szempont az időjárás is: ottlétem alatt a lehető legkellemesebb, 30 fokot el nem érő napos idő volt a kánikulától megkímélt kincses városban.
És ha már közérzet: miért van az, hogy miközben a szállásról erőteljesen sietve, futva közeledem a Victoria mozi felé – hiszen kezdődik a következő vetítés –, a Fő téren áthaladva hirtelen kiül az arcomra a rohanós helyzethez egyáltalán nem illő mosolygás, hogy újra Kolozsváron vagyok? Vagy amikor a bonchidai Bánffy-kastély udvarának egyik eldugott sarkában a teljesen sötét ToiToi, majd a félkezes telefonnal világítás sem okoz bosszúságot? Pontosan nem tudom, de az biztos, hogy
hétfőn ugyanazzal az érzéssel hagytam el a várost, mint a korábbi években: de jó lenne még pár napot maradni!
Írom ezt úgy, hogy a három nap alatt látott alkotások átlagban elmaradtak a várakozásaimtól, a korábbi TIFF-es élményektől, nem akadt köztük egyetlen igazán kiemelkedő sem. Panaszkodás nélkül mondom, hogy így jár az, aki filmes ínyenc módjára lemond a már ismert, más helyeken is elérhető, kellően magas színvonalat garantáló fogásokról a „csak itt, csak most” érzésével kecsegtető különleges ízek kedvéért. Aki kockáztat, nem várt dolgokat tapasztal meg, ezek a tapasztalatok pedig nem mindig pozitívak. Beszámolómban a legjobbnak érzett filmekre koncentrálok.
Fontos az első benyomás, a 2021-es TIFF-en a moziterembe beesve rögtön Keresztes Tamást pillantottam meg a vásznon, a fesztivál egyik szponzorának humoros kisfilmjében. Jobban nem is indulhatott volna! Filipp Jurjev A bálnavadász fiú (Kitoboy) című filmjének főhőse a nagykamasz Leska, aki első blikkre elég furcsa fiúnak tűnhet. Csukcs társaival egyetemben bálnavadászatból él Oroszország legkeletibb tartományában, mindössze 85 kilométerre Alaszkától. A rendkívül egyszerű körülmények és gyakori áramszünetek közt élő közösség viszont széles sávú internetkapcsolattal rendelkezik, így
Leska villámgyorsan bele is szeret egy amerikai szexchat ablakban látható szőke lányba.
A dokumentarista jellegű, főként amatőr szereplőket mozgató alkotás kellő empátiával, (nem bántó) humorral mutatja be Leska coming of age történetét. Az amerikai álom gyökeret ver a hatalmas, kopár tundrán, hogy különböző kalandok után édes legyen a hazatérés és a kijózanodás.
’85 nyara (Été 85)
Alexis szintén 16 éves és Leskához hasonlóan a tengerparton él, de sorsa különbözőbb már nem is lehetne. Az igen termékeny François Ozon célja valószínűleg a stílusában és kinézetében a lehető legtökéletesebb 1985-ös film elkészítése volt. Abban az évben töltötte be a vállaltan meleg francia rendező a tizennyolcat, és mit ad Isten, a film két kamaszfiú hat hétig tartó nyári szerelme körül bonyolódik. De nem csak autobiografikus szempontból lehet (keserédes) nosztalgiával visszatekinteni a nyolcvanas évek közepére. A homoszexuális kapcsolatokra még alig vetette árnyékát a már négy évvel korábban azonosított AIDS, és
a posztmodern teljes, csillogó fegyverzetben uralta a művészeteket.
Utóbbi azért fontos, mert a 35 évvel korábbi filmnyelvi eszközök mimikrijének csatasorba állítása mellett számos (mára már megkopott és túlhasznált) posztmodern stílusjegyet vonultat fel a ’85 nyara. Mint például az erőteljes reflektálás a történet megkonstruáltságára (hiszen a főszereplő írásba foglalt vallomásai elevenednek meg saját narrációjával kísérve) vagy az a metahelyzet, amikor nézőként ugyanolyan csábító, különleges, izgalmas kalandot ígér nekünk a film nyitánya, mint Alexisnek a Daviddal való megismerkedése, hogy utána mindenki ráébredjen, nem azt kapta, mint amire számított. Ozon profi játékos, nem szégyell eljátszani a stílusokkal és a nézőkkel sem.
Soha többé nem fog havazni (Śniegu już nigdy nie będzie)
A játékosság nem hiányzik Małgorzata Szumowska és Michał Englert (közösen írták, utóbbi volt az operatőr is) néhol mágikus realista jegyeket mutató filmjéből sem. Zsenya ukrán vendégmunkás, aki masszázzsal keresi kenyerét. A Pripjatyból (Csernobil mellől) származó fiatalember
csodás érintéséről, gyógyító erejéről a radioaktivitás borzongató izgalmával beszélnek gazdag páciensei.
Zsenya egy varsói lakótelepről jár be naponta a lengyel főváros közelébe felhúzott lakóparkba, így az ott élőket is fokozatosan megismerjük. Ha a mesterien megkomponált, gyönyörű képekkel dolgozó filmtől koherensen kibontakozó történetet várunk, egy idő után önismétlővé kezd válni a sok masszázs. A titokzatos Zsenya magánéleti szála olyan vékony, hogy szinte el is vész a hűtlenség, alkoholizmus, magány, rákos megbetegedés, PTSD által sújtott, ezeket húsukban hordozó sorsok között. Egy remekmű lehetősége rejtőzik a filmben, de alkotói nem találták meg a történet fókuszát, így a traumatizált kelet-európai szuperhősnek nem lesz lehetősége minden rászorulót megmenteni. Pedig igény lenne rá.
A szerencse és képzelet kereke (Gūzen to Sōzō)
Az idei berlini Ezüst Medvével (a zsűri nagydíja) a zsákjában érkezett Kolozsvárra Hamagucsi Rjuszuke három különálló fejezetből álló (szkeccs)filmje. A Soha többé nem fog havaznival ellentétben itt
a párbeszédeknek van primátusuk, a képek, a hosszú beállítások ezeknek rendelődnek alá.
Az első fejezet egy véglegesen még nem lezárult és egy jóformán még el sem kezdődött kapcsolatról szól egy férfi és két nő között. Az utóbbiak amúgy a legjobb barátnők. A középső részben egy egyetemi irodalomtanár és a szeretője által felbujtott nő csábítási kísérlete a kiindulópont, míg a záró fejezet két negyvenes nő találkozása, akik sokáig azt hiszik, hogy ismerik egymást. Az ókori görög drámákat idézi az a rendezői döntés, hogy a szereplőket nem a cselekedeteik, hanem a beszélgetéseik jellemzik. Egy hosszú taxizás, séta vagy épp valakinek a felkeresése közben lassan, ráérősen bomlanak ki a lelkek rezdüléseire fókuszáló történetek, mintha egy kortárs japán regényt olvasnánk. A helyzetek nem különlegesek, akár banálisnak is tűnhetnek, de az a belső utazás, amin végigvezet minket a film – mert végső soron az ember, vagyis saját magunk jobb megismerése itt a tét –, rengeteg finom és értékes felfedezéssel ajándékoz meg minket.
A rózsaszín felhő (A nuvem rosa)
Iuli Gerbasi a közönségtalálkozón is hangsúlyozta, hogy 2017-ben írta és 2019-ben forgatta filmjét, melynek recepcióját a tavaly tavasszal kezdődött járvány gyökeresen megváltoztatta. Ugyanis az alapsztori szerint a világra gyilkos rózsaszín felhők telepszenek, 10 másodperc a szabadban bárkit megöl, ezért mindenki annak a lakásnak (boltnak, intézménynek stb.) a foglyává válik, ahol a felhők gyors megjelenésekor tartózkodott. Ám a brazil rendezőnő nem katasztrófafilmet készített, szándékosan nincs is kidolgozva a történet ezen oldala.
A rózsaszín felhő szimbolikus módon sokkal inkább a párkapcsolatokról és a szabadságról szól egy kamaradráma műfaji keretei között.
Giovana és Yago egy egyéjszakás kaland után szorulnak határozatlan időre a nő lakásába. A férfi lassanként megtanul együtt élni a helyzettel, alkalmazkodik a karantén szabadsághiányos állapotához, erre az életre rendezkedik be. A nő nem tud ebbe belenyugodni, nem képes elfogadni azt, hogy egy olyan férfival kell élnie, akit nem szeret. A bezártságban gyereket sem akar, mégis úgy alakul, hogy születik egy fiuk, akinek pedig már ez a természetes és szeretett létállapot. Bár számos ponton ráismerhetünk elmúlt másfél évünk váteszien megjósolt mozzanataira, a film a két főszereplő szabadságát korlátozó erőre adott reakciójának ütköztetésére épül.
Lux Æterna és Emberi hang (The Human Voice)
Ehhez az összesen 81 percet kitevő double feature-höz a bonchidai Bánffy-kastélyhoz kellett elzarándokolni, mely napszállta után erős atmoszférát teremtett Gaspar Noé és Pedro Almodóvar alkotásához.
A szabadtéri vetítés a határokat újfent feszegető francia fenegyerek boszorkányos filmjével kezdődött.
Egy pokolian kaotikus forgatáson járunk, a készülő film a boszorkányüldözésről szól, és épp a máglyán való megégetés jelenetének felvételéhez készülődik a stáb. Az inzertként feltűnő, filmrendezőktől származó idézetek a középkori feliratok stílusában jelennek meg, miközben szinte végig osztott képernyőn, franciául és angolul beszélő, saját polgári nevüket viselő szereplőket igyekszünk követni. Az idő előrehaladtával a nézőnek is egyre elviselhetetlenebb (miközben rabul is ejtő, zsigeri élmény) a csak magukkal törődő filmesek önzése, a főszereplő Charlotte-ra nehezedő nyomás, a fikció és a valóság összevegyülése. Az ebből kibomló és egyre fokozódó feszültség végül egy hosszú, stroboszkópikus színorgiában és folyamatos sípoló zúgásban éri el tetőpontját. Blaszfémia, önreflexió, művészet, örök világosság.
Almodóvar egy filmes díszletlakásba (mely egy tipikus Almodóvar-film helyszíne lehetne) helyezi Cocteau-adaptációját. Ezen a helyen várja három napja a Tilda Swinton által játszott nő azt a férfit, akivel négy évig élt együtt, bár a kapcsolatuk már véget ért. A férfi nem érkezik meg összepakolt poggyászáért és kutyájáért, csak telefonon éri el az egyre depressziósabb, élénk színű ruháit váltogató nőt. A félórás rövidfilm javát ez a bravúrosan megírt telefonbeszélgetés teszi ki, mely jutalomjáték a most is kiváló angol színésznő számára. Az érzései kimondásával önterápiát is végző nő a végére ki tud lépni magányából, felgyújtja a díszletlakást, majd a kutya oldalán öntudatosan és a jövőbe tekintve kilép a filmstúdió kapuján.
A 20. Transilvania International Film Festival (TIFF) nyitóhétvégéje, Kolozsvár, 2021. július 23 – augusztus 1.
