Milyen egy író születése, ha a rocksztárarcú északi fenegyerek, Karl Ove Knausgård írja meg? Pont olyan, mint tőle megszokhattuk: 80-as évekbeli new wave és alternatív rock szól, a táj kíméletlen, északi kisvárosokból, fjordokból, hegyekből és a tengerből áll. Karl Ovénak mindenkiről és mindenről megvan a véleménye, miközben szorong és kellemetlen helyzetekbe sodorja magát, szinte előzmények nélkül eldönti, hogy „írni kellene”. Azonban ez a törekvés csak úgy ott van amellett, hogy szexelni kellene, és mámorosra innia magát. De vajon kik azok az írók, akiknek a koordinátarendszerében tizennyolc évesen betájolta magát?
A fordítás Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra időzített megjelenését megelőzően közölt részletek és a fülszöveg alapján arra számítottam, a Harcom negyedik kötete arról fog szólni, ahogy Karl Ove folyton részeg és nagyon le akar feküdni végre valakivel. Aztán elkezdtem olvasni a regényt, és valami egészen mást kaptam. Jó, persze:
Karl Ove kis hülye kamasz, aztán hülye fiatal felnőtt, aki annyira leissza magát, hogy utólag nem emlékszik az este felére.
És persze szexelni is akar, ahogyan azt a semmit sem szégyellő, érzékletes leírásai a hormonok tombolásáról tökéletesen visszaadják – de nem az akadályozza meg, hogy nem talál önként jelentkezőt, ó, nem, Knausgård jóképűként és a lányok körében népszerűként állítja be fiatalkori önmagát – hanem a korai magömlés meg az emiatt érzett szorongásai.
Kritikákat, interjúkat az előzménykötetek tanúsága szerint korábban is készített a helyi lapok számára, meg egy barátjával közösen rádióműsort, de a kötet felütése szerint
tizennyolc évesen szinte előzmény nélkül elhatározza, hogy író lesz.
A fiatal Karl Ove, aki szinte mindegyik kötetben más emberként lép elő, hemingway-i karakterként kíván debütálni, ami szerinte abból áll, hogy utazgat, kalandokban szerez tapasztalatot Európa-szerte, majd ezt a papírra viszi át. De még előtte pénz kellene, ezért elássa magát Észak-Norvégiában egy évre, ahol a kis helységben képesítés nélküli helyettesítő tanárként kap állást, saját albérletet, és egy önálló élet reményét.
Ez egy felnövésregény (coming of age) felütése is lehetne, azonban a Harcom 4. kötetére már egyértelmű, hogy Knausgård az élet esetlegességét akarja visszaadni,
nem kíván ívet kirajzoló cselekményt alkotni, mely azonban így a fejlődésregény kortárs relevanciájára adott válasz is. Karl Ove a regény közel ötszáz oldala alatt nem lesz jobb ember – ideálja éppen az, hogy szembemenjen a társadalmi normákkal és rombolja az intézményeket –, sem jobb pedagógus, és felelősséget sem vállal tetteiért. A fejlődési mozzanatokat nem hangsúlyozza a kötet, hacsak azt, a klasszikus felnövésregény paródiájának tekinthető, felfokozott zárójelenetet nem számítjuk, amelyben szexuális gondjai végre megoldódnak egy fesztivál kempingjében, egy alkalmi viszony keretében.
Még ha meg is jegyzi, hogy a szöveget egy negyvenes férfi írta, Knausgårdnak sikerül utólagos mentegetés nélkül, „kis idiótaként” bemutatnia az érettségi előtt álló, egyik buliból a másikba tántorgó Karl Ovét. Majd az Észak-Norvégiában nem túl tehetséges tanárként dolgozó tizennyolc éves Karl Ovét, ahol ha lógni akar, főnöke, az iskolaigazgató egyszerűen lesétál a házáig, és bekopogtat.
Ez nem írói, de emberi teljesítmény.
A negyedik rész nem tartogat nagy meglepetéseket. Az ismerős elemek között persze visszatér az apa-fiú kapcsolat is. Ahogy Karl Ove másik embernek tűnik mindegyik részben, úgy mutatja mindig másik oldalát ez a kapcsolat is, váratlan csavarral. Ezúttal azt a vetületét, hogy a válás után az apja egyre inkább elengedi magát, és azt hiszi, ettől lehet igazán önmaga és szabad. Először hétvégente, majd már hétköznap is szinte folyamatosan iszik. Azonban vissza-visszaköszön a korábban már zsigeri ellenérzést kiváltóan érzékeltetett ridegsége is, felcsillan egy-egy előre meg nem beszélt utcai találkozásban vagy telefonban. Mert ez a szabadság nem jelenti azt, hogy melegebb érzelmekkel fordulna a fiai felé, akiknek a felnőttkor küszöbén a szeretetlenségükkel is meg kell békélniük, és az anyjuknak is megbocsátják, hogy az apjuk terrorját annyi éven át engedte.
Egyértelmű a párhuzam az apa és a részegen minden kontrollt elvesztő fiú között.
Az indokaik is hasonlóak: Karl Ove azért iszik, hogy elengedje a szorongásait, vicces lehessen társaságban, tudjon mit mondani a lányoknak, könnyebb legyen a lét. Ebben a részben az apja szakmájában, tanárként próbál szerencsét. Megkapja élete első írógépét – ez is az apjáé volt. Apró elemek az egész kötetre kiterjedő nagy párhuzamban, mely aláhúzza, hogy a kapcsolat a hangsúlyosan névtelen apával mennyire közeli az identitásához, és
habár elutasítja őt és életmódját, mégis a hozzá képest hozott döntésein keresztül válik azzá, aki.
A sorozat szempontjából az Élet egyik jelentősége, hogy az előzőleg kijelölt lyukakat – a „körbeírt” észak-norvég időszakot, az első együttlétet – kitölti. De a legjelentősebb, hogy felsőbb szintre emeli a szövegek egymásba ágyazottságát. Karl Ove terve, hogy megír tizenöt novellát, ami már kitesz egy kötetet, amit elküldhet egy kiadónak. A novellák témájául választott ötletek hasonlítanak olyan eseményekre, amiket a Játék írt le. Például „Gabriel” talál egy szemétlerakót az erdőben, ahol barátjával megebédelnek. Tehát már itt az az író születik, aki az életéből merít ihletet. Első kiadott regénye, melyet szintén említ, az Ute av verden, éppen ezt az észak-norvégiai időszakot dolgozza majd fel.
Az Élet így már nem csupán példa arra, hogy milyennek kellene lennie az irodalomnak, mint a megelőző részek.
Egyrészt a kezdő író arról ír, amit az elbeszélő korábban leírt, hiszen a Harcom textuális szintjén a novellapróbálkozások nem a valóságot ültetik át az irodalomba, hanem egyik szöveget a másikba. Majd a részletekként, összefoglalásokban megjelenő novellákat egy újabb metatextuális szinten elemzi, hogy milyennek kellene lenniük, és a szerettei is véleményezik őket. Mindez gördülékenyen épül bele a metatextuális példázatként, manifesztóként is olvasható regényfolyamba. Már a főhős kezdeti írói próbálkozásaikor az autofikciós hajlam ütközik ki,
mintha csak eredetmítoszt gyártana Knausgård, megágyazva ezzel a Harcom keletkezéstörténetének a Harcomban.
Írógéptől íróiskolába vezet az út – Karl Ove végre kitalálja, hogy mit akar kezdeni az életével, és habár a kiadó, amelynek a pályázatára beküldte, nem adja ki az írásait, azokkal felvételt nyer a hordalandi Íróakadémiába, ahol egy Jon Fosse nevű ismeretlen, „kétes hírű nyugat-norvég író” alak is tanít.
Közel sem Fosse az egyetlen, akinek a neve felmerül. A kötet tele van szerzőkkel és címén nevezett köteteikkel, akár egy olvasónapló.
Vagy koordinátarendszer, melyben a kezdő író elhelyezi magát. A szöveget átszövik a Hamsunra tett utalások, legyen az akár csak annyi, hogy a halott író birtoka mellett haladnak el autóval. A Nobel-díjas író hagyatéka nem problémamentes: élete végén egyetértett a náci ideológiával, ami vizsgálatra érdemes kapcsolatba léphetne a sorozat Hitlerre utaló címével, azonban Knausgård budapesti látogatásán (is) kifejtette, hogy számára ilyen kategorizálás az irodalomban nem létezik. Így marad az az olvasat, hogy a norvégok egyik legnagyobb íróját állítja maga elé példaképül, a neoromantikus, impresszionista Hamsunt. A legtöbb a felsorolt nevek közül norvég, és a magyar olvasónak talán nem mond sokat, ilyen Erling Gjelsvik, Ingvar Ambjørnsen, a nagy kedvenc Jens Bjørneboe vagy Lars Saabye Christensen, aki a Beatlest írta, a könyvet, amiért Karl Ove írni akar.
Hemingway-i figuraként kíván tehát színre lépni, aki sallangmentesen leírja az életet.
Az általa elképzelt karaktertől már csak egy lépés a beatkorszak Kerouac-ja és Bukowski. Egy lélegzetvétellel, hogy tovább játsszon a zsánerrel, ugyanebben a mondatban emleget olyan klasszikus felnövésregényt, mint a Zabhegyező. Az intertextualitás sok helyütt tényleg csupán banálisan listáz. Amellett, hogy irodalmi vojőrizmusként betekintést enged a kezdő író ambícióiba, e felől a kötet felől olvasva folyamatosan alá is húzza, hogy Knausgård mennyire saját képére formálja az összes előképet és sablont, mennyire összehasonlíthatatlan lesz stílusa, mire kiforr.
A legdinamikusabb, egyben legbensőségesebb ábrázolása az írói szárnybontogatásnak az a kulcsjelenet, melyben Jan Kjærstad A nagy meséje elemezgetéséből irányelveket von le, majd megmutatja, ahogyan azt maga is megpróbálja átültetni egy novella bevezetésébe. A mondatokat szét kell tördelni. A szagokat és hangokat is érzékletesen vissza kell adni.
A norvég posztmodern csúcsragadozójának bélyegzett Kjærstad stílusa izgalmasan idegen számára
a többhasábos tördeléssel, a váltakozó szedéssel, azonban még mindig inkább érzi sajátjának, mint Kunderát, aki viszont túl hideg és távolságtartó, a gondolati sík kedvéért. Hamsun ellenponttá válik, akinél a hús-vér való kibontása Karl Ove szerint a kulcs, ezen keresztül Márquezzel kerül szokatlan kapcsolatba, akinél több is fér a lapokra, mint az európai értelemben vett valóság, nonlineáris, tobzódó. A rövid részletekből, ahogyan küzd egy novella témaválasztásával, bevezetésével, újraírja, persze kevés érezhető Márquezből vagy Hamsunből, csak az irány. Utóbbiak válnak tehát példaképpé a posztmodernnel szemben. Az olvasóból íróvá alakító metamorfózis megtörtént, a gondolkodásmód és az elvek már csíráznak. De hosszú még az élet.
Karl Ove Knausgård: Élet – Harcom 4., ford. Patat Bence, Magvető, Budapest, 2019.
A borítóképet Thomas Wågström készítette.
