A pohár görbületén túl

A végtelen univerzumok elmélete szerint a téridő sík és örök. Mivel a részecskék elrendeződése és kombinációja véges, ha kellő távolságba kerülünk egy adott ponttól (például saját magunktól), akkor találkozunk ugyanazzal (például önmagunkkal). Ez viszont csak a világ elrendeződésének ismétlődését jelenti, nem pedig azt, hogy a két én ugyanazt az életet éli le. Molnár T. Eszter a Teréz, vagy a test emlékezete című regényében hasonlóra tesz kísérletet, egy nő három lehetséges életútja kerül egymás mellé.

Az első Teréz a lányával, Dinával együtt menekül az érdektelen férj fojtó csendjéből egy német kisváros öregotthonába. Még azelőtt el kell futni, mielőtt végképp feloldódik az ember. A németek között azonban a magyar csak kelet-európai, pejoratív konnotáció a térben. A második Teréz felfedező, a jobb élet reményével költözik férjjel, gyerekkel, de nem talál semmit, csak ellenséges környezetet, ami, akár a szervezet az idegen testet, kilöki magából. A harmadik Teréz megbújik, kalitkányi albérletben lakik, hogy ne kelljen szembenéznie senkivel és semmivel. Se férj, se Dina.

A három variáció között nemcsak névazonosság és motivikus minták fedezhetőek fel.

Ők nem egymásra olvasható alakmások, hanem ugyanazok. Hármukat mint variációkat összeköti az azonos gyerekkori trauma (prológus), ami minden végtelen ismétlődésben ugyanúgy történik. Az örvény, amikor Teréz apjának barátja túl közel jön.

A regény két kérdés köré épül, miközben számos másikat is felvet: hogyan emlékezünk és hogyan felejtünk olyan tragédiákat, amelyek láthatatlanul a testünkbe égtek; valamint mihez kezdünk, ha nem találunk se otthont, se nyugalmat. A trauma a regény végéig töredékes marad, első olvasatra akár fordított krimiként is olvasható a szöveg, de valójában sosem azon van a hangsúly, hogy mi történt, hanem hogy mit okozott a történés.

Minden Teréz hordozza a stigmát, mindegyikük olyan csöndbe burkolózott, amely a félelemhez hasonló, elzár és megóv. A némaság anyai örökség, az agresszió apai.

„Az a baj az emlékekkel, hogy a dolgok, amelyekre emlékszem, nincsenek többé. Hogyan lehetek benne biztos, hogy voltak egyáltalán? Azok az események az elsőáldozásom után talán nem is történtek meg. Talán most találom ki őket. Csakhogy emlékszem az apám kezére és a szemére. A verésekre. Beteg dolog lenne ilyesmit kitalálni. Fordítva kellett legyen: elfelejtettem őket. Úgy tettem, mintha semmi sem történt volna. Az erőszak, a víz, a fulladás, apám haragja, anyám hallgatása.” (133.)

A trauma mint téma azonban meglapul a szövegben, mint egy félénk állat, amelyet nem mer az elbeszélő felébreszteni.

Ami viszont látható, az a költözés, az idegen utáni vágy. Azonban az új nyelvi környezet és az ismeretlen kultúra nem befogadó. Úgy működik az emberi társadalom, ahogy egy falka: akin nem látható a megfelelő jel, megbízhatatlan, ergo félni kell tőle. Aki felé pedig ez az érzelem irányul, mind jobban elvadul.

A három Teréz története három fejezet: Stadt (város), Land (falu) és Fluss (folyó). A tér kiemelt szerepet kap, felépítése, története az adott Terézre vonatkoztatható.

Az első egy volt szennyvíztelep, amely már nem viselt el többet a város mocskából, ezért beépült, a második egy disszonáns természetkép, aminek egyik oldalán, akár egy képeslapon, hegyek és lovak, míg a másikon raktárépületek és diszkontáruházak sorakoznak. A harmadik a folyó melletti szülői ház, amely támad és sebez, és hiába a neve, nem óv meg senkit. A hozzájuk tartozó leírások  állóképszerűek, elsősorban esztétikaiak, hiszen minden Teréz művész is, nemcsak ápoló, orvos vagy patológus. „Rózsaszínű reggel volt, az egyik oldalamon lovak legeltek és hegyek takarták a felkelő napot, a másikon raktárépületek és diszkontáruházak sorakoztak. A klinika a szomszéd kisvárosban volt, negyedórára a falunktól, azalatt kellett reggelente nyelvet és személyiséget váltanom. Időnként elhúzott mellettem egy gyorsabb biciklista, az autókból unottan bámultak az ingázók mint megannyi halálfej, mégis teljesen egyedül voltam a mezők és az ipartelep között.” (94.) Mindegyik Teréz fut, nem feltétlenül a tájért, inkább az erőért és a magányért. A természet emberek nélkül csendes és nyugodt. Jó. A Terézek ezt a védett magányt keresik, hajszolják az illúziót, hogy az új hely csigaház, amelybe szorongás nélkül lehet bebújni, és amelynek fala sosem ítélkezik, csak védőn körülölel. De sehol sem vagyunk egyedül.

A többnyelvűség nemcsak nyelvhasználat kérdése, de identitáskeresés és -vesztés is, ez a regény struktúrájában kiemelt szerepű.

A fejezetek hagyományos módon kezdődnek, az elbeszélői szólam után viszont a szövegbe befurakodnak kétnyelvű betétek. Olyanok, akár egy szótárfüzet hasábjai: az egyik oldalon a német vagy angol címszó, a másikon a magyar és alatta a magyarázat. A címszavak változatosak, a távolságtól kezdve a cipőkön keresztül a haragig minden fellelhető. A magyarázatok metaforikusan bontják ki az adott szót, változatos módon kapcsolódnak a Terézek életéhez és érzelmi világához.

Jobb szó híján prózaversek, mert olyan képeket és sűrített nyelve(ke)t használnak, amely elidegenítő a cselekményes részekhez képest.

Az előbbi többesszám nemcsak arra utal, hogy ezek háromnyelvűek, hanem arra is, hogy olyasmit is beengednek a szövegtérbe, amelyet a hagyományos elbeszélő nem engedhet meg. A Terézek szólama ugyan vizsgálja önmagát, de mintha mindig egy szűrőn keresztül tenné, a társadalmi elvárások önmagunkra forgatott szűrőjén keresztül: mit mondhatok el magamnak magamról? A prózaversbetétek kilépnek ebből a keretből, szembenéznek minden különössel, eltérő pillanattal, vagy olyan érzéssel, amelyet a szégyen vagy bűntudat miatt már megszületésekor felejtésre ítélünk. Az első ilyen a glass / üveg.

„So I reached out, but I couldn’t find my glass. I remembered putting it out, but now I couldn’t see it. […] Only when I went back to the dining room did I see that it was standing there where I had put it, a little to the right of my plate, a sunbeam playing on the rim. I sat back again, feeling better, reassured. I am not going crazy. The glass had always been there, I only didn’t see because I was looking through it at something else. At that mean-looking angel ont he candleholder.

Kinyújtottam a kezemet, de nem találtam a poharamat. Emlékeztem, hogy odatettem, de most nem láttam sehol. […] Csak amikor visszamentem az étkezőbe, akkor láttam, hogy ott áll, ahová tettem, a tányéromtól kicsit jobbra, és egy napsugár játszik a peremén. Visszaültem. Valamivel jobban éreztem magamat. Magabiztosabbnak. Nem őrültem meg. A pohár mindig is ott volt, csak nem láttam, mert azon át valami mást néztem. A gonosz fejű angyalt a gyertyatartón.” (15–16. – kiemelés V. Á.)

A pohár, amely eltűnt és mégis ott volt, ráíródik az első Teréz kezdő mondataira: „Egy ideje gyanakodtam, hogy nyomtalanul el fogok tűnni. […] Estére áttetszővé vált a bőröm, az erek bizonytalanul tekeregtek a kézfejemen.” (11.)

A Terézekben van valami közös a traumán és a hozzá szervesen kapcsolódó szégyenen túl: a csend.

Ez lehetne oltalom is, de ellenségként működik: csend mint a férj és Teréz közti szúrós űr; csend mint Dina és Teréz között az elhallgatott magyarázatok légüres tere, csend mint a felszínes barátnők melletti hallgatás, csend mint az anya néma cinkossága. A pohár, amelynek üvege torzít, elnyújtja a vonásokat és gonoszt csinál az angyalból. Ez lehet a trauma, a szégyen, a csend: mindazok a láthatatlan lencsék, amelyek torzítják Teréz körül a világot és önmagát is. A betétek talán épp kétnyelvűségük miatt hívják fel a figyelmet a lírai olvasói pozícióra, lassú szövegrészek, minden szó egy sötétebb térben fáklya: a lélekben.

A fejezetek előtti fotómontázsok is jelentésesek, a kissé horrorisztikus kislányportré ismétlődése, forgatása, a kivágott arc helyén a német szótár töredékeivel nemcsak utal a szótár szavaival az adott Teréz stigmáira, de különös nyugtalanságot vetít előre, amely a prózaversekkel együtt (akár a pohár) felnagyítja a hétköznapi események érzelmi közegét. A fotón szereplő kislány néma, kissé előredöntött fejjel figyel: áldozat vagy gyilkos, gyilkos, aki áldozat, frizurája és öltözéke kifogástalan, illendő, a tekintete mégis rendellenes.

A Teréz, vagy a test emlékezete olvasmányos, könnyű nyelven íródott, át lehet rajta rohanni, vakon és némán.

De ahogy a kislány fotóján, szükséges rajta elidőzni: az ismétlődő képek között van-e eltérés? Van? Nincs? Ha nincs, akkor ugyan mi van.

Minden Teréz eljut valamilyen megoldásig. Az első lát maga fölött egy tejüveget, benne egy légytetemmel, amely nagyon zavarja, ezért a férje (akár az orvos a daganatot) eltávolítja. „A lámpabúra a fejem fölött tiszta tejfehér volt. Egyenletesen szórta rám a fényt.” (74.) Az első Teréz félhomályban él, ahol már a saját körvonalait sem igen látja, az egyetlen, amire igazán szüksége van, az a fény. A második új házasságot köt egy arab férfivel, aki az egyetlen olyan mellékszereplő, aki saját hangot kap és képes megtörni a második Teréz köré kérgesedett csendet. A harmadik visszatér a trauma eredőjéhez, és az utolsó prózaversben a többitől eltérően nem önmagát szólítja meg, hanem feloldja az egész köteten végighúzódó némaságot, valaki máshoz kezd beszélni. A nyugtalanság viszont nem múlik.

A címben is megjelenő testemlékezet a felejtés lehetetlenségének jelölője.

Ha a trauma átlátszóvá is dermed, akár az üveg, egy hasonló görbületű felület ki tudja rajzolni a körvonalait. A Terézekre nehezedő örvény, a kislánykori trauma erőszakos mozdulatokban elevenedik fel: nem az agy emlékszik rá, hanem a bőr, a csont és a verejték. Teréz nem marad magányos hős a családon belüli erőszakban, a harmadik önmaga válik agresszorrá. Lehet keresni kauzális összefüggéseket, kell is, de az nem lehet megoldás. A Teréz nem krimi, hanem lélektan, keresi az ősbűnt, de csak azért, hogy meglássa, hogyan lehet arrébb tolni a poharat.

Molnár T. Eszter: Teréz, vagy a test emlékezete, Prae, Budapest, 2019.

A fotókat Bach Máté készítette.