Hétmilliónál is több néző egy év alatt, évről évre 100%-ot meghaladó nézettség a művészszínházakban (is), alig fokozható előadásszám, állandó jegyvadászat. Ha hazánkban minden szakma úgy teljesítene, mint a színházi, mi lennénk Svájc.
Kezdjük rögtön díjátadással: a Legjobb női alakítás díja ismét Lovas Rozié, ezúttal Marianne megformálásáért a Csillagképekben (Radnóti Tesla Labor, rendező: Szilágyi Bálint). Csodálatos, színes játék, ahogy időnként egyetlen gesztussal vagy hangsúllyal rajzol meg egy teljes karaktert – nagyon koncentrált és mégis könnyed alakítás.
Ez át is vezet minket a kimaradt előadások TOP 10-éhez,
mert a Csillagképeken kívül van itt még kiváló produkció. Például Alföldi remek rendezése a Hatszín Teátrumban, a Mi történt Baby Jane-nel, vagy ott van a Megyek utánad a Jurányiban, Dékány Barnabás rendezésében. Az utolsó aleppói bohóc a Stúdió K Színházban egy igazi különlegesség, a rendező pedig Blaskó Borbála. Csak ajánlani lehet bármelyiket.
De meg kell említeni azokat a produkciókat is, amikre (még) nem jutottam el, és így esélyük sem volt bekerülni,
pedig megbízható színházba járó emberek szerint helyük lett volna itt. A Jurányiban a Schwechtje Mihály írta-rendezte Örökség, Szikszai Rémusz Macbethje a Szkénében (a Tatabányai Jászai Mari Színházzal koprodukcióban), az Édes Anna az Örkény Stúdióban Szenteczki Zita rendezésében, A Platonov a Katona Kamrájában Székely Kriszta rendezésében. Még egy fájó kimaradó Nagy Péter István rendezése az Ódry Színpadon, az Octopus, avagy Szent György és a Sárkány – biztos vagyok benne, hogy kiváló előadás, de én sajnos befogadásra alkalmatlan állapotban néztem; mindenképpen pótolni fogom, de addig is bátran ajánlom.
Ez csak kilenc – mondaná a szemfüles olvasó, mitől „kimaradt TOP 10” ez? Szándékosan: mindig lelkiismeret-furdalásom van a kimaradt előadások miatt, és most így
mindenki hozzáteheti a maga kedvencét tizediknek.
És persze a szokásos, elmaradhatatlan bocsánatkérés a Budapesten kívüli produkciókat készítő művészek felé: amikor csak tudom, megnézem a vidéki színházak pesti vendégjátékait, de ennél többre nem futja lehetőségeimből. Tényleg sajnálom, mert tudom, hogy kiváló előadások születnek sokfelé az országban.
De akkor végre az igazi lista:
10. Hurok (Orlai Produkciós Iroda, Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház, rendező: Bagossy László)
Fineszes kis előadás ez, több van benne, mint amennyi elsőre látszik. Úgy ábrázolja a mai magyar társadalom problémáinak igen széles spektrumát, hogy közben a néző nem szenved, sőt, helyenként harsányan hahotázik. Csak hát aztán amikor utólag belegondol, akkor szörnyed el az ember („magatokon röhögtök!”, ismételhető sokadszor a klasszikus idézet), mert rájön, hogy szinte nem is színházat látott, hanem egy szociofotót. Pedig színház ez, a legjobb fajtából, a legszélesebb közönség számára is könnyen fogyasztható módon.
Bagossy László igazán eredeti módon állította színpadra a darabot – az ilyen jellegű ötletek, amik az egész előadáson végigvonulva visszatérnek, gyakran inkább tehertétellé és a végére unalommá válnak, itt viszont nem (nézzék meg, nem akarom lelőni a poént). És hát a remek színészi alakítások – nem is lenne korrekt kiemelni senkit, de azt muszáj megemlíteni, hogy amikor Mészáros Máté éppen nincs színpadon, hanem a szélén ül (mindegyik játszó végig jelen van, a jelenetére jön be középre), akkor általában nagyokat nevet a poénokon – jó a színházi ízlése, na!
9. A nagy Gatsby (Vígszínház, rendező: ifj. Vidnyánszky Attila)
Nem kis kockázat A nagy Gatsbyt színre vinni – már eleve a könyv sem annyira kínálja magát erre, de a film után végképp lehetetlen elvárásoknak kell(ene) megfelelni. Ifj. Vidnyánszky Attila nem zavartatta magát, és ment inkább a saját feje után: megcsinálta olyannak, amilyennek ő elképzelte – és milyen jól tette!
Ahogy tőle megszokhattuk, pörög minden, a cselekménytől kezdve az összes szereplőig, ráadásul itt még élőzene, táncosok, sok minden más, a nézők is bevonva – egyrészt kiváló szórakozás, másrészt érvényes értelmezése a műnek. Ez is egy olyan darab, ami nagy részben egy kulcsszereplőn múlik, nélküle nem tud működni. Wunderlich József a tökéletes Gatsby – és a többi szereplő szorosan felzárkózik mögé profizmusban, ezáltal adnak egy hibátlan produkciót. Közönségdarab, a szó legjobb értelmében – bárkinek ajánlható.
8. Jeanne d’Arc (Katona József Színház, rendező: Hegymegi Máté)
Az nem lehet, hogy Mészáros Blanka ezért a Jeanne d’Arc-ért ne kapja meg a Legjobb női alakítás díját. Meg is kapja, gratulálunk. Nincs ellentmondás Lovas Rozi díjával – ő a nem TOP 10-es előadások közül kapta (elvileg csak TOP 10-es előadással lehet díjat nyerni, de csaltunk, ez van, az az alakítás megérdemelte, ahogy Mészáros Blankáé is megérdemli). Ugyanitt kell gratulálni Mészáros Blankának ismét, ezúttal az év Legjobb monológja díj elnyeréséért. Az előadás legelején, még nem bemelegedett közönség elé áll ki, még semmi nem történt a darabban, és innen építi fel ezt a kisebbfajta csodát. Köszönjük!
Igazság szerint elég lenne csak annyit mondani erről az előadásról, hogy Hegymegi Máté rendezte, és innen a lényeg már úgyis kiderül: mindenképpen megnézendő. Annyit azért még muszáj hozzátenni, hogy kicsit csavartak az ismert történeten (szövegkönyv: Garai Judit), mert az emberi kapcsolatokat helyezték sokkal inkább a középpontba, még nagyobb teret engedve ezáltal a szokásosan magas színvonalú színészi játéknak. A hatalmas érdeklődés miatt át is kellett vinni a produkciót a Kamrából a nagyszínpadra – nem tudom, hogy mennyiben változtatott ez a kisebb helyen rendszerint sokkal jobban érvényesülő intimitáson, de meg fogom nézni ott is.
7. Rozsdatemető 2.0 (Katona József Színház, rendező: Máté Gábor)
A Katonát felesleges dicsérni. Azt se szokták leírni, hogy Picasso mekkora festő volt, mert annyira egyértelmű. A Katona több mint harminc éve garancia a magas színvonalra, és továbbra is stabilan az ország vezető művészszínháza. Máté Gábor irányítása alatt picit megújult, de pont csak annyira, amennyire a saját hagyományai miatt szüksége volt rá – ez nem az a színház, ahol valami látványosat kell gurítani ahhoz, hogy végre bejöjjenek a nézők legalább egyik-másik előadásra.
Már nem számolják, hány éve van stabilan 100% fölött a látogatottságuk, és a jegyekért minden hónapban ugyanúgy folyik a gyakran reménytelen küzdelem.
És akkor még egy ilyen Rozsdatemető 2.0-t is odarittyentenek, csak úgy csuklóból (látszólag, persze – valójában nyilván rengeteg munkájuk volt vele). Tasnádi István továbbírta Fejes Endre klasszikusát, és nekem a második felvonás még jobban is tetszett, mint az első (odáig tartott a könyv), a magyar történelem 100 évét átölelve ezzel, erősen alulnézetből. A legigazibb színház ez, ami a mára reflektál, rólunk szól, hozzánk beszél. Itt sem lehet szó nélkül hagyni a briliáns színészi teljesítményeket. Máté Gábor ismeri a színészeit, bízik is bennük, és persze igazolást nyer: jó döntés volt, hogy egy karaktert minden életkorában ugyanaz a színész játszik, mert
Szirtes Ágitól kezdve Bezerédi Zoltánon át mindenki remek.
A Legjobb férfi mellékszereplőt is ez az előadás adta: Dankó István szokásához híven remekel, ezúttal kettős szerepben: Sápadt Béla és Tévériporter. Ezzel meg is érkeztünk Vizi Dávidhoz, aki ifj. Hábetler János szerepében elnyerte a Legjobb férfi alakítás díját. Fantasztikus teljesítmény, sokszínű, hiteles színészi játék elejétől a végéig, hatalmas energiákat mozgósítva, mindezt az első profi évadában. Ilyen színészeket ad ki évről évre a Színművészeti – azért majd lassan ideje lenne megköszönni nekik.
6. Eltűnő ingerek (Trafó, rendező: Pass Andrea)
Egyértelműen a tavalyi év legfájdalmasabb előadása. Nem, nem a 23 perc az, mert az két ütéssel letaglóz, és utána már egy másik valóságban vagyunk, önvédelemből kikapcsolt érzelmekkel, némileg öntudatlanul. Az Eltűnő ingerek viszont azt éri el, hogy a néző a tizedik perctől kezdve sírva akar magzati pózba összehúzódni, és legszívesebben úgy is maradna végig.
Úgy szeretem megnézni az előadásokat, hogy nem tudok róluk előre semmit (jó, a kezdési időpontot és a helyszínt kivéve), de itt most óvatlan voltam, és elolvastam, hogy az író-rendező saját történetéről van szó, édesapja betegségéről. Ez még fájdalmasabbá tette a befogadást. Az apa szemszögéből látjuk a tudható vég felé tartó történetet, ezáltal nagyon súlyosan bevonódva az elesettségbe és tanácstalanságba. Néha egy-egy pillanatra azt hisszük, hogy felcsillan a remény, de persze nem véletlenül gyakori jelzője a „csalóka”, így itt is hamar kijózanodunk.
Hajdu Szabolcs alakítására még keresem a szavakat. Talán erre szokták mondani, hogy „eszköztelen”.
Vagy csak simán zseniális. És megyünk vele együtt, meg a történettel, és nem tudunk mibe kapaszkodni, mint ahogy az életben sem legtöbbször. Ettől annyira fájdalmas és ettől annyira jó színház.
5. Macbeth (Örkény Stúdió, rendező: Gáspár Ildikó)
A legjobb ötben három előadás is az Örkényből van – hiába, nagy kedvencem ez a társulat. Ennek ellenére korábban már kétszer is előfordult, hogy még a TOP 10-be sem kerültek be (2017-ben és 2016-ban), pedig nem voltak rosszabbak akkor sem. Nagyon erős a felhozatal évről évre, rengeteg a remek előadás, és még több a csak „simán” jó. Ennek tökéletes bizonyítéka a tavaly előtti több mint 7 milliós nézőszám (országosan). Ennél jobban semmi sem mutatja, hogy mennyire értékeli a közönség a jó színházat – ilyen jegyárak mellett, ahol már az 5 ezer forintos jegy sem számít kiemelkedően drágának, ez óriási elkötelezettséget mutat.
Az Örkény nézettsége is évek óta stabilan 100% fölött van, pedig már egy új játszóhelyet is beüzemeltek, de ők is úgy vannak, mint a Katona meg a Radnóti: egyszerűen nem tudnak annyit játszani, hogy ne legyen állandó a jegyhiány. Tessék mutatni még egy másik területet az országban, ahol ilyen sikereket tudnak felmutatni. Csak hálásak lehetünk minden művésznek és közreműködőnek. A jövő is biztosítottnak tűnik, mert csak tessék megnézni, milyen kiváló fiatal tehetségek jönnek ki évről évre a Színművészeti Egyetemről, akik aztán hibátlanul simulnak bele a legjobb színházak társulataiba – akiknek szintén köszönettel tartozunk, hogy így gondoskodnak róluk.
Szóval, a Macbeth.
Nem kis vállalkozás ez, hogy négy szereplővel játsszák el az egész művet. Két idős, két fiatal. Két nő, két férfi.
És persze megoldják, nagyon pörgős előadás lesz belőle, nagyon mai, sok aktuális utalással. Soha nem értettem azokat, akik kárhoztatják az aktualizálást, sőt, szinte szitokszóként használják. Hát miről szóljon egy mai magyar előadás? Ötszáz éve (sem) élt, távoli országbeli (kitalált) emberek életéről? És ne kifogásoljuk azt sem, ha egy utalás „túl direkt” (?) – már persze ha nem akarunk vájt fülűeknek szánt rejtvényfejtést csinálni előadás helyett. Ez a Macbeth bizony a mai Magyarországról (is) szól, nagyon érvényesen.
4. A lélek legszebb éjszakája (Örkény Stúdió, rendező: Polgár Csaba)
De milyen megtévesztő cím! Semmi gyengédséget vagy szépséget ne várjanak. Erre az előadásra is óvatosan tessenek bemenni, és vegyék komolyan a figyelmeztetést, hogy 18 éven felülieknek ajánlják – nem a csúnya szavak miatt, hanem a megviselő tartalom okán. Valós, megtörtént eseményeken alapul ugyanis a történet, konkrétan egy haditudósító életéről, munkájáról, magánéleti válságáról. Nem vicces, na.
Kifejezetten eredeti, izgalmas megoldás, ahogy a történetmesélő-főszereplő Nagy Zsolt mögött-mellett Ficza István a belső hang vagy a kisördög.
De hát el lehet képzelni, hogy milyen történeteket mesél a világ legdurvább háborús zónáiban bóklászva. Van egy rész, amikor a néző azt mondja magában, hogy jesszusom, csak nem az lesz – ugye, nem? Aztán persze az lesz. Nagy Zsolt olyan intenzitással játssza végig ezt a másfél órát, hogy szerintem két kilót lefogy közben, lélekben is nagy utat bejárva a végéig. Szokatlan és érdekes előadás, nagyon megéri megnézni, de nem egy könnyű darab.
3. 23 perc (Orlai Produkciós Iroda, Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház, rendező: Keszég László)
Mivel lehetne kezdeni ennek az előadásnak az ismertetőjét? Már akkor is tanácstalan voltam, amikor még csak a munkabemutató után írtam róla, pedig azóta megnéztem a bemutatót is.
Fáj, nagyon fáj. Csak nagyon jó előadás tud ennyire fájni. Járó Zsuzsa olyat alakít, hogy minden díjat megérdemelne.
Az Orlai Produkciós Irodánál valami félelmetes érzékkel párosítják a színészt az adott monodrámához – legyen elég csak Keresztes Tamást és az Egy őrült naplóját vagy Ötvös András Csemegepultosát említeni, de Lázár Kati Kripli Marija szintén ide tartozik, akkor is, ha az a művésznő saját ötlete volt. Ezt a 23 percet nem lenne ízléses Járó Zsuzsa jutalomjátékának nevezni, mert érzésem szerint megszenved vele rendesen minden alkalommal, de remélem, ő is úgy érzi, hogy megéri – nézőként mindenképpen, én biztosan meg fogom nézni harmadszor is (hadd fájjon még jobban).
2. Kertész utcai Shaxpeare-mosó (Örkény Színház, rendező: Bodó Viktor)
Ez amúgy a Rómeó és Júlia. Nem vicc. Závada Péter sem viccel, megérdemli a Legjobb színpadi szöveg díját – fordításnak is lehetne nevezni, ha nem ismernénk az eredetit, de ez inkább felturbózott Shakespeare vagy Shakespeare 9.0. Hiába, már az Ahogy tetszik Katona-béli verziójában is bizonyította, hogy a nagy klasszikusnak nemcsak komoly értője, hanem kiváló közvetítője is. Azt akartam írni, hogy „a színpadi szöveg állócsillaga”, ami ugyan szerencsétlenül hangzik, de szerintem nagyon is pontos leírása az elmúlt pár éves tevékenységének. Amit itt csinál, arra pedig külön nehéz szavakat találni – inkább nézzék meg.
Annyi apró ötlet fűszerezi az egész előadást, annyi remek alakítás, hogy a néző csak kapkodja a fejét,
és már az első felvonás közepén tudja, hogy ez bizony többször nézős darab, mert annyi figyelemre méltó elem van benne. Bodó Viktornak úgy sikerült összeraknia az előadást, hogy a szövegtől kezdve a színészi megvalósításig minden stimmel – nem véletlen, hogy mind a Legjobb díszlet díja (Schnábel Zita), mind a Legjobb jelmez díja (Nagy Fruzsina) is ennek a produkciónak a művészeit illeti. Kókai Tünde azért kapja a Legjobb női mellékszereplő díját, mert három női főszereplői díjat már végképp nem tudunk kiosztani, és ha belegondolunk, Júlia tényleg nem főszerep ebben az értelmezésben.
1. 10 (Radnóti Színház, rendező: Sebestyén Aba)
Érdekes, hogy amióta írom ezeket az éves toplistákat, mindig azonnal el tudtam dönteni, melyik volt az év legjobb előadása. A többinek a sorrendjén sokat szoktam töprengeni, illetve azt is inkább tömbökben – most is adott volt a másik két dobogós produkció, csak a sorrendjük maradt kétséges,
a 4-8. helyezettek is lehettek volna majdnem bármilyen sorrendben.
Ráadásul a 10 naptár szerint még tavaly előtti bemutató, én is még 2018. december 21-én, a főpróbán láttam, de ezen a toplistán a decemberi bemutatókat már a következő évhez számítjuk, mert a legtöbben úgyis akkor tudják megnézni.
Szóval, nem azzal mentem be egy éven keresztül minden előadásra, hogy vajon ez felül tudja-e múlni a 10-et, de a hatása egy éven keresztül kitartott. Nem sokat tudnék ahhoz hozzáfűzni, amit annak idején írtam róla, és talán nem is szerencsés ennyire rajongani egy előadásért, mert az olvasókban olyan elvárásokat támaszt, amiknek aztán nehéz lesz megfelelni.
Két dolog biztos: jegyet azóta sem lehet kapni rá, és olyan nézővel még nem találkoztam, akinek ne tetszett volna.
A Legjobb rendezés (Sebestyén Aba) és a Legjobb színpadi zene (Cári Tibor szerezte, Rozs Tamás és Wágner-Puskás Péter játsszák) díja nem is lehetne jobb helyen, mint ennek az előadásnak a készítőinél. Hogy mi a varázsa? Tulajdonképpen nem is annyira nehéz megfejteni:
Székely Csaba története fontos kérdéseket boncolgat, nagyon rólunk szól, rendkívül fordulatos és kifejezetten szórakoztató.
Ehhez társul a kiváló színészi játék, és a szemünk előtt máris megszületik a csoda. Nem lehetünk elég hálásak a Radnóti Színháznak és Kováts Adélnak személyesen.
Hozzászólások
A hozzászólások le lettek zárva.