Corneliu Porumboiu fura zsenialitással elkészítette a legnehezebben felfejthető, s közben mégis a leginkább semmitmondó filmjét. A hegyek szigete egy túlcsavart, átejtős noir drogkereskedőkkel, korrupt rendőrökkel, femme fatale-lal, épp csak az a lefegyverzően szatirikus tömörség hiányzik belőle, amiért a román új hullámot szeretni lehet.
Cristi (Vlad Ivanov) egy kiégett ötvenes zsaru, aki a becsület álarca mögött a drogbizniszben is érdekelt. A műfaj törvényei szerint egyre jobban belegabalyodik az alvilági játszmákba, amikor Zsoltot, a társát lecsukják. Gildával (Catrinel Marlon), Zsolt barátnőjével tervet szőnek a férfi kiszabadítására, miközben a maffia is bejelentkezik a drogügyletekből származó pénzért. Cristi és Gilda ezért a Kanári-szigetekre utazik, hogy az ott elsajátított füttynyelv segítségével a rendőrök orra előtt szöktethessék meg Zsoltot. Porumboiu talán a román új film egyik legegyedibb hangú rendezője, ezért nem meglepő, hogy
bűntörténete sem pusztán leköveti a műfaji normákat, hanem nagyon határozottan redukálja is azokat.
Nem reformálja meg ugyan a zsánert, de a jéghegytechnikára épülő elbeszélés igencsak megdolgoztatja a nézőt. A rendező mindenféle kapaszkodó nélkül ugrál az idősíkok és a helyszínek között, így a karakterek viszonyrendszere, motivációja és szándéka sűrű balladai homályban marad.
Porumboiu filmjeiben a valódi konfliktus soha sem a felszíni események szintjén történik,
ugyanis a román rendezőt foglalkoztató témák mind a lingvisztika síkján bomlanak ki. Elsősorban a személyes tapasztalat és a nagypolitika által kitermelt narratívák közti feszültség, pontosabban a történelmi emlékezet, valamint a hatalom által leárnyékolt valóság nyelvi megismerhetősége, kifejezhetősége és az ezekhez való hozzáférés hétköznapi kudarca érdekli. A Forradalmárok (2006) a román forradalomról szóló vitaműsoron keresztül kérdez rá a történelmi események tényszerűségére, fragmentáltságára és abszurd interpretációs gyakorlataira, míg A kincs (2015) a családi és múltbeli mítoszokat, valamint az azokat hitelsítő helyszíneket fordítja le egy fémdetektor színkódjára és ironikus pittyegésére.
Viszont Porumboiu eddigi legzseniálisabb dobása, ami tulajdonképpen az új hullám programadó filmje is lehetne, a Rendészet, nyelvészet (2009).
Ebben a filmjében kristályosodik ki legnyilvánvalóbban a rendező vaskos szarkazmussal kevert intellektusa. Porumboiu itt arról értekezik, hogy a (rendőri) hatalom által korrumpált fogalmak hogyan kezdik ki a valóságról alkotott egyéni percepciót és erkölcsi irányzékainkat, ezáltal a nyelv miként válik az elnyomás tökéletes eszközévé.
A hegyek szigete a Rendészet, nyelvészet téziséhez leginkább köthető motívumokat mozgat (még a főhőseiket is ugyanúgy hívják), amelyek azonban nem képesek mélyen gyökeret verni a film szerkezetében.
Porumboiu a gomeroi füttynyelvet a megfigyelő és lehallgató karhatalom kijátszásának eszközeként használja.
A mindenhol jelenlévő és a film szövetébe belekomponált rendőrségi kamerák omnipotens nézőpontja noha realista hatást kelt, de ugyanúgy elbizonytalanítja és korlátozza, azaz egy bizonyos logika mentén kódolja a valós eseményekről alkotott képünket, ahogyan a füttynyelven kommunikáló maffiózók is megtévesztő madárhangokként kódolják a terveiket. Ezt a premisszát azonban a rendező nem bontja ki, legfeljebb annyiban, hogy az igen szellős cselekményvezetés során senki és semmi sem az, aminek látszik. A teoretikus szintről a hangsúly így a cselekményre tevődik át.
A film második felére a rendező egy szövevényes ki ver át kit típusú narratív (le)építkezésbe kezd,
míg a füttynyelv motívuma megmarad egy érdekes dramaturgiai húzásnak. A különböző idézetek (Psycho, John Wayne munkássága), illetve a szüzsében szimbolikus helyet kapó westerndíszlet egyrészt jópofa önreflexív gesztusok, viszont nem igazán mélyítik el a film látszatokról, nyelvről és átverésről szóló állításait. Az új hullám filmjei többnyire makacsul alulkomponált kistotálokban fogják meg a román hétköznapok mozdulatlan realizmusát, míg A hegyek szigete már a helyszínválasztásával elszakad ettől a hagyománytól.
Az egzotikus tájak, a dinamikus plánváltások, a ragyogó napsütés nemcsak a noir eszköztárát dobja sutba, hanem Porumboiu saját minimalista filmes anyanyelvét is.
Ez persze lehetne üdítő, de a rendező egy nézőt próbáló, elliptikus narratívát kanyarít elénk, ami még a noirban rejlő erotikus feszültséget és érzelmi alapokat is tessék-lássék módon skicceli fel. Catrinel Marlon kitűnő választás a végzet asszonya szerepére, aki játszi könnyedséggel csavarja ujja köré és taszítja morális mélységbe Cristit. A mindig rezzenéstelen és gránitszilárdságú profizmussal játszó
Vlad Ivanov ezúttal kiszolgáltatott, sodródó, korrupt rendőrként a sarokba szorított, tehetetlen román kisember örökségét cipeli magával.
A hegyek szigete elegáns és intellektuálisan kihívást jelentő film, amely viszont sokkal inkább csak bizonyos elemeiben működik. Túlságosan széttagolt szerkezete miatt alapos rágódásra készteti a nézőt, viszont posztmodern formajátéknak nem elég átgondolt és ötletes. Mindenképp érdekes műfaji kísérlet, de aki a román filmmel akar ismerkedni, az ne ezzel kezdje.
A hegyek szigete (La Gomera), 2019. Írta és rendezte: Corneliu Porumboiu. Szereplők: Vlad Ivanov, Catrinel Marlon, Rodica Lazăr, Cristóbal Pinto. Forgalmazó: Mozinet.
A hegyek szigete a Magyar Filmadatbázison.
