A lélek röntgenképei

Vírus ide, járvány oda, a március közepén kihirdetett kormányrendelet óta sem vagyunk híján színházi élményeknek. Vannak teátrumok, amelyek a régebbi előadásaikat osztják meg Facebook-oldalukon, YouTube-csatornájukon, és akadnak, amelyek újakat gyártanak. Szigorúan zárt kapuk mögött, hogy aztán a digitális technika segítségével a nyilvánosság elé tárják őket.

Ilyen az Első Magyar Karantén-színház, amely a Trip Hajóval együttműködésben készítette el Ingmar Bergman Jelenetek egy házasságból című drámájának rögtönzésekre épülő, a karanténhelyzetre reflektáló parafrázisát a frappáns Jelenetek egy háztartásból címmel. A hat, egyenként tizenkilenc-húsz perces részt március 24-től heti rendszerességgel közvetítették online, élőben a Trip Hajó Facebook-oldalán. Ennek az előadás-sorozatnak a különlegességét az szolgáltatta, hogy nem színházi közegben, hanem külső helyszínen vették fel.

A szereplőket mindvégig egyetlen kamera követte a belvárosi lakásban, amely nem csupán a koronavírus járvány elől való bezárkózásuk helyszíne volt, hanem beszűkült életük szimbóluma is.

Aki olvasta Bergman drámáját, látta az abból készült filmet, vagy valamely színházi feldolgozását, az jól tudja, a Jelenetek egy házasságból egy kispolgári házasság széteséséről szól, egyszerre mutatva meg benne a feleség és a férj szemszögét. Mint párhuzamos univerzumok, úgy nyílnak meg előttünk a lelkek, feltárva férfi és nő gondolkodásának, a párkapcsolathoz való érzelmi viszonyulásának különbözőségeit. Persze a saját életünkből is jól ismerhetjük az elhangzó mondatokat, épp ettől fantasztikus a mű; bárki könnyen azonosulhat a két karakterrel.

A Karantén-színház csavart egyet az alapszituáción azzal, hogy a jelen Magyarországába helyezte a cselekményt.

Johan (Simon Zoltán) és Marianne (Láng Annamária) egy pesti belvárosi lakásban élnek. Gyerekeik épp vidéken, a nagyszülőknél. A férfi, aki ismert sportriporter, elérkezettnek látja az időt, hogy bejelentse: kilép megunt házasságából és külföldre utazik új barátnőjéhez, egy fiatal, válogatott sportolónőhöz (Georgita-Tenki Dalma). Csakhogy kijárási tilalom lép életbe, ezért még a lakást sem hagyhatja el.

Kénytelen nejével átvészelni a nehéz időszakot. Hogyan lehetséges ez a nagy „coming out” után?

Bajosan. Ám Marianne-nak sem könnyebb, bár eleinte nyugodtan veszi tudomásul férje döntését. Talán annyira sokkolja a bejelentés, hogy az első percekben fel sem fogja azt. Szinte alázatosan segít neki a csomagolásban. Úgy készíti össze Johan holmiját, mintha az újabb közvetítésre utazna egy távoli országba. Kis idő elteltével aztán visszazökken a valóságba, faggatózni kezd a rivális nő testi adottságairól, és hogy milyen vele a szex a férfinek. Johan flegma válaszai hallatán elveszíti a fejét, és támadóállásra vált. Vitába bocsátkoznak, majd vádaskodásba, verbális agresszióba. Úgy esnek egymásnak, mint háborús felek a harcmezőn.

Az asszony jogász, mégsem képes folyamatosan a racionális és higgadt érvelésre, ami nem meglepő, hisz épp szépen, tudatosan felépített közös életük esik atomjaira.

„Felépítettünk egy rendszert, amit együtt működtetünk”, mondja, ám maga is látja, ez a rendszer cseppet sem működőképes. A néző számára hamar világossá válik, hogy nem egyikük vagy másikuk a felelős azért, hogy idáig jutottak, hanem ketten együtt. A feleség lenézte a férjet munkája miatt, akit ezért folyamatos bizonyítási vágy fűtött. Ahogy mind népszerűbb és közismertebb lett, úgy hanyagolta el egyre inkább Marianne-t, aki szintén a munkába menekült. Párhuzamosan építgették karrierjüket, és közben elfelejtettek figyelni egymásra. Tipikus élethelyzet olyan jellegzetes mondatokkal, mint például: „Nekem is ugyanolyan nehéz, mint neked.”

Johan és Marianne nem rossz emberek, látjuk, hogyan viaskodnak lelkiismeretükkel, ám úgy tűnik, az ördögi körből, amibe ragadtak, képtelenek kikeveredni.

Ha korábban leülnek, hogy őszintén megbeszéljék a problémáikat, talán sikerül változtatniuk. Amikor azonban a néző belecsöppen az életükbe, már csak sérelmeiket vagdossák a másikhoz. Megkeseredtek, kiégtek. Johan azt mondja, nem bírja elviselni Marianne neurózisát, az asszony szerint a férj kizárólag magára gondol. A legszomorúbb azt látni a második és a negyedik részben, hogy a külvilágnak teljesen mást mondanak, mint egymásnak négyszemközt. Előbb az ismert műsorvezető, Henrik (Rába Roland) online karantén csatornáján osztják meg boldog életük titkait a nyilvánossággal, aztán gyermeküknek üzennek webkamerán keresztül, eljátszva, hogy otthon minden rendben. Ekkorra annyira megromlik a viszonyuk, hogy ironikus megjegyzéseket is megengednek maguknak a másikkal szemben. Marianne hangjából minden kihallható kátyúba került házasságukkal kapcsolatosan, amikor azt mondja kislányának: „Apa értünk él, mindent miattunk csinál.”

Konfliktusukat titkolni akarják gyerekük előtt, miközben már megjátszani is nehezükre esik magukat.

A házaspár kapcsolatának alakulása tipikusnak mondható. Szakításkor, miután megjelent a harmadik fél, rendszerint megrémülünk, tiltakozunk, majd kérdezősködünk az ismeretlen „támadóról”, aztán próbálunk közömbösnek mutatkozni, utána vádolunk és védekezünk, igyekszünk elhárítani a felelősséget, végül kérünk és könyörgünk, újra kétségbeesve harcolunk az igazunkért és a másikért. Szép lassan eljutunk a teljes összeomlásig. Persze attól függ, kinek a szerepét töltjük be a viszonyban. Ha a hűtlenét, akkor könnyen előfordulhat az, ami Johan esetén, hogy nem tudja pontosan, mit akar, mégis előre elrendez, leszervez mindent, hátha ezzel sakkban tarthatja a másikat. Közben tudat alatt talán azt várja, partnere rémüljön meg a szakítás gondolatától, és próbálja maradásra bírni. Ám, ha így történik, akkor inkább menne, menekülne. Egyszóval játszmázunk.

Bergman és karantén-színházas követői a lélek számtalan árnyalatát mutatják meg nekünk. Az előadás erőssége a jól megírt szöveg mellett a kiváló színészi játék.

Láng Annamária úgy váltogatja a megtört, sokszor mégis fölényes feleség (ál)arcait, hogy nem győzi csodálni az ember. Értetlenül és kétségbeesetten bámul, könnyek nélkül sír, dühödten kapaszkodókat keres, gonoszul visszavág, remekül érzékeltetve a szenzitív, egyszersmind racionális női lélek gyors változásait. Nem eljátssza szerepét, hanem megéli. Úgy korholja, kérleli, gyötri, vádolja Johant, miközben otthonosan mászkál a helyiségek közt ide-oda, mintha valóban épp ez lenne élete nagy szakítása.

A kamera jelenléte annyira hidegen hagyja, mint a színházteremben a nézők azt a színészt, akinek sikerül teljes lényével belehelyezkednie szerepébe.

Simon Zoltán is magabiztosan alakítja a gyötrődő, sokszor a saját érzéseiben sem bízó Johant. Olykor felnőtt bőrbe bújt kamasz, máskor fennhéjázó ripacs – nem színészi, hanem férji értelemben –, vagy szeretetéhes gyerek. Amikor labdát rugdos Marianne-hoz, legszívesebben lekevernénk neki egyet, amikor felesége elé teszi a válási nyilatkozatot aláírásra, vigasztalón vállon veregetnénk.

A lakásban felbukkan még Henrik, a család régi barátja is, ám az ő karakterét nem éreztem elég erőteljesnek,

de Magács László rendező, valamint a szövegkönyvet jegyző Láng Annamária és Simon Zoltán szerzőpárosa valószínűleg nem akarta elterelni a figyelmet a két főszereplőről, ezért nem árnyalta túl a figurát. Rába Roland kihozza belőle, amit lehet. A többi szereplő mind csupán webkamerán keresztül van jelen néhány perc erejéig, így a színház filmen rendhagyó műfaja kiegészül a web a filmben műfajjal, izgalmas kísérletté téve ezzel az egész előadást. A házaspár élete a szemünk előtt zajlik, és mi élvezettel kukkoljuk. (Néhány apróságra, amilyen például az első részben a Johan inge alól kilógó mikrofon, jó lett volna, ha jobban odafigyelnek a készítők, de élvezeti értéket lerontó baki szerencsére egyetlen egyszer sem fordult elő.)

A helyszínre, a díszletre és a jelmezekre, úgy gondolom, ez esetben nem érdemes kitérni, hisz feltehetően mindenki a saját ruháiban szerepelt, a „sorozat” pedig valamely stábtag lakásában forgott. A stáblistán sincs jelmez- és díszlettervező feltüntetve. A dokumentarista, Dogma-jellegű, kézi kamerás operatőri munka jól passzol az előadás hangulatához, a zene pedig remek aláfestőként szolgál. Tűpontos látleletet kapunk a hétköznapok rutinjába belefúló, az egykor lobogó szerelmet már maga mögött hagyott, ám a megszokásokon változtatni képtelen középkorú párról.

Életszagú, szórakoztató, ugyanakkor elgondolkodtató, sokunknak tükröt tartó pillanatképek sorjáznak a karanténháztartásból.

„Valahogy megszerettem ezt a két embert, míg velük foglalkoztam. Eléggé ellentmondásosak lettek, néha félénkek, gyerekesek, néha egészen felnőttek. Rengeteg butaságot összebeszélnek, néha meg valami okosat mondanak. Félénkek, vidámak, önzők, buták, kedvesek, okosak, önfeláldozók, ragaszkodók, mérgesek, szelídek, szentimentálisak, kiállhatatlanok és szeretetre méltók. Egyszerre.” – írta szereplőiről Bergman, és úgy gondolom, végignézve a sorozatot mi is így érzünk. Az Első Magyar Karantén-színház hiperrealistán, de mély empátiával ábrázolja két átlagember átlagéletét. Mintha a lélek röntgenfelvételeit látnánk.

Jelenetek egy háztartásból. Ingmar Bergman drámája nyomán a szöveget írta Láng Annamária és Simon Zoltán. Rendezte: Magács László. Játsszák: Láng Annamária, Simon Zoltán, Rába Roland, Georgita-Tenki Dalma, Georgita Máté Dezső, Stahl Judit, Vranik-Láng Elena, Boronkay Soma. Első Magyar Karantén-színház.