Hosszú várakozás után április végén megjelent a Fran Palermo harmadik nagylemeze. Bár az eredetileg tervezett bemutatóhoz képest majdnem egy évet csúszott, megérte várni rá, hiszen az eddig sem egysíkú albumok mellé egy még érettebb, még változatosabb anyagot kaptunk.
Az új lemez dalai régóta keringtek a Fran Palermo koncertjein, sőt, tavaly már a lemezbemutatót is belengették Henri Gonzóék, de végül nem sajnálták az időt az anyag tökéletesítésére. A 2016-os Razzle Dazzle után elég gyorsan kaptunk egy ötdalos EP-t (Bonerider), ami szintén hozta a megszokott minőséget, ráadásul a jól ismert Holdvilágos Éjszakán című Karády Katalin-dalt is feldolgozták rajta első magyar nyelvű próbálkozásként – nagy sikerrel. Viszont azután több évnyi csend következett, legalábbis a kiadványok szempontjából. Javarészt koncertekkel múlatták az időt, amik közül kiemelkedett az Akvárium Klubos, további zenészekkel kibővült egyszeri felállásuk –
pár dalnál akár tizenketten is álltak a színpadon.
A Crocodile Juice Barral kapcsolatban felmerül a kérdés: hogyan lehet értékelni egy kiadványt, hogyha a dalainak több mint fele megjelenik korábban? Ha úgy hallgatja meg az ember, hogy előtte figyelmesen és aktívan követte a zenekart, akkor az albumot megelőzően kiadott dalok után kissé csalódás lehet, hogy a lemez összesen hat dalnyi újdonságot hoz, amiből ráadásul két darab egy-másfél perces átvezető, egy pedig egy instrumentális bevezető. Viszont ha valaki ezeket nem hallgatta meg előtte, a lemez maradandó élmény,
az elmúlt évek magyar termésének egyik csúcsa. A dalok a jelennek készültek, a lemez az utókornak.
A húzódal a Jeopardy lett, ami Hartung Attila FOMO című nagy sikerű, komoly problémákkal foglalkozó tinifilmjéhez készült, csakúgy, mint a korábbi lemezek akusztikus balladáit megidéző Coin in The Fountain. A Jeopardy egy igazi laza bulidal, ütős elektronikus hangzásokkal – ennyire modern, pörgős indie-t még nem igazán hallottam itthonról. A klip is illik a zene hangulatához – a film színészeivel és persze egy csomó statisztával forgott tavaly nyáron a Budapest Parkban.
A zenekar már második korong óta képviseli a lezser, westernfilmekbe illő arculatot.
Ez a szintén jóval korábban megjelent Demons On The Beach hangzásán és rajzolt animációs klipjében kiválóan visszajön – a riffet pedig számos külföldi zenekar megirigyelhetné. A dalt áthangszerelve újravették a nagylemezre, és ritkán mondok ilyet új mixekről, de előnyére vált ez a köntös. Aztán ott van még egy szintén korábban kiszivárogtatott dal, de ennek a története kicsit kacifántosabb: annak az Under The Knife-nak a zenéjét szolgáltatta Henri a Dalfutár című műsornak, amelynek Király Linda és a Subscribe alkotta meg a „metálosított” verzióját (Harapj a Napba) készítette el. Ki gondolta volna, hogy Henri verziója felkerül a lemezre?
Talán a zenekar is úgy érezte, hogy ennyi megjelent dal után akár kiadhatják kis adagokban a többit is, ezért alig egy hónappal a végső megjelenés előtt hallhattuk a Verve Verde EP-t, amin további három dal szerepel.
Az album egy részét a londoni Toe Rag Studios-ban rögzítették a Grammy-díjas Liam Watson producer segédletével.
Ez a profi stúdiókörnyezet megtette a hatását olyan számoknál, mint például a koncerteken szintén sokat játszott A-Aha. Henri Gonzo szerint egy focihimnusz is lehetne, és nem tudok vele vitatkozni.
Ebben a dalban forr össze a banda organikus hangzásúvá, amit a feszes produceri munka tesz naggyá,
és itt szólnak legjobban a gitárok és a fúvósok is. Talán a lemez legjobb száma, ez azért is elismerésre méltó, mert a keveréssel sokat hozzátettek az élő hangzáshoz, ami annyira nem fogott meg régen.
Ha már felmerül, hogy mennyire teljes zenekari produkció és mennyire Henri Gonzo szólóprodukciója a Crocodile Juice Bar, akkor a válasz szerintem az, hogy mindkettő. Az első és az utolsó része inkább a frontemberé, a középrész pedig bevonja a zenekar egészét. Az is tény, hogy ezen a lemezen háttérbe szorul a gitár és kisebb a fúvósok szerepe, ami eddig a Fran Palermo védjegyének számított. Henri inkább a szintetizátorokkal és a zongorával kísérletezett. A szintetizátorok uralta Verve Verde talán az eddigi legszebb szerzeménye –
már a második dalra biztossá válik, hogy immár változik a hangzás, és a kivitelezéssel együtt ez egyértelmű művészi fejlődésnek mondható.
Ahogyan több házivideójából kiderült, a frontember sok érdekes hangzást vett fel saját stúdiójában. Ilyen volt például a nyitódalban (Pomeline’s Bicycle) a bicikli keréktárcsáinak a hangja, aminek felvételét mozgásban is láthattuk az énekes Instagram-oldalán. Az instrumentális bevezető megidézi a ’90-es évekbeli francia melodrámák és vígjátékok hangulatát, ami sokat merített a 60-as évek neosanzon világából.
A kísérletezés nem áll meg itt: az Obsession intrója egy delta blues-gospel kísérlet a dal refrénjét használva. Afféle Son House-tribute, sokkal több visszhanggal.
A koncerten az Obsession szólt talán a legerősebben az új számok közül, a lemezen sem okoz csalódást.
Sok angolul éneklő fiatal zenész nem fektet elég hangsúlyt arra, hogy a szövegeiknek mondanivalója is legyen, hanem inkább a szöveg-dallam-prozódia egyensúly szigorú megtartására törekszenek anélkül, hogy vállalnák a kockázatot a kicsit sűrűbb szövegekkel. Nos, Henri nem ilyen, és ennek előnye, hogy
minden számnak van egy története.
Henri például a premierkor az Indexnek elmondta, hogy az Under The Knife szövegét a spanyol Baltasar Gracián 17. századi barokk prózaíró ihlette, míg a Demons On The Beach egy személyesen átélt pánikroham története. A lemezen megjelenik még számos motívum Dávid zsoltáraiból, Julio Cortázar argentin író pár kiragadott sora, de a koronavírus okozta helyzet is.
A kifinomultabb szövegek és a több mondanivaló hátránya, hogy a kötött zenébe több, sokszor nehezebben kiejthető szót kellett bepréselni,
ami néha – amíg el nem olvassuk – kicsit zavaró a fülnek (különösen az A-Aha-ban figyeltem fel erre). Természetesen a márciusban beütő vírus is megnehezítette a végső munkálatokat.
A helyzet az utolsó pillanatban ihlette meg a kubai származású dalszerzőt, aki így a járvánnyal kapcsolatos gondolatait is beleszőtte a lemez záródalába.
A Chilly egy üde színfolt a bossa novás ritmusával, Henri szinte rappelő verzéivel és a már említett aktuális helyzetből merítő grandiózus refrénjével. Aztán a pár olasz sor és a gyönyörű akusztikus gitár kiválóan zárja a lemezt. Az ilyen kísérletezések miatt emlékezetesebb talán a Crocodile Juice Bar, mint a korábbi munkák.
A néhol kicsit összepréselt szövegek mélysége és a hangzásvilág sokszínűsége egy olyan lemezt eredményezett, amit bátran mutogathatunk a külföldieknek, mondván:
Ilyen egy itthoni mértékkel mérve bátor és újszerű, a hamisítatlan külföldi indie-hangzást meghonosító lemez.
Persze a zenekar nemzetközi (kubai és görög származású tagokat is felvonultat), így ez csak javít az összképen. Az eddigi legjobb lemezük lett a Crocodile Juice Bar, ami nagyobbat ütött volna, ha nem jelenik meg ennyi dal róla előre. Az utókornak, illetve a zenekar pályafutását eddig nem annyira követőknek viszont garantáltan nagyot fog szólni az anyag, már ha megtalálják! Értékelés: 9/10.
Fran Palermo: Crocodile Juice Bar, MZK Publishing, 2020.
A borítófotó Gaál Dániel készítette.