A norvég író regényében egy elvált, szüleit és testvéreit gyászoló férfi kormányt ragad, hogy visszanyerje az irányítást élete felett, míg végül kénytelen lesz felelős apaként fellépni és kigyógyulni rögtönzött Pán Péter-szindrómájából. Per Petterson kommunista írófigurája egy, a skandináv és világirodalomba szervesen illeszkedő, érzékeny elbeszélés főszereplője.
Arvid Jansen foglalkozása író, de éppen nem dolgozik: válását és hajóbalesetben elhunyt családtagjait gyászolja, a Férfiak az én helyzetemben mégsem egyszerűen a gyász vagy a válás története. Sosem derül ki, hogy mi is történt pontosan a hajóval, azon kívül, hogy a kapitánya hátra hagyta, míg az teljesen le nem égett. Milyen körülmények között találták meg a maradványokat? Hogyan tudta meg Arvid szüleinek és két fivérének halálhírét, és mit érzett akkor? Mikor és miért döntöttek Turiddal a válás mellett, és egyáltalán melyikőjük indítványozta? Az elbeszélés hasonló azokhoz a vízfelszínen látható, csobbanás következtében megjelenő körökhöz, amik hullámzásából a becsapódás után már sosem derül ki, hogy mit dobtak a tengerbe.
Nem lehet azonban a narrátor két nagy traumájára fogni az egyensúlyhiányt, mert az személyiségéből is fakad.
Arvid Jansen semmit sem csinál végig, és amit végrehajt, azt is csak hanyagul, nem adja bele igazán a lelkét, mindent halogat. Körbe-körbe furikázik, vagy éppen az autójában alszik el a háza előtti parkolóban, csak azért, hogy foghassa a kormánykereket és úgy érezze, van még, amit irányítani tud az életében.
Arvid emlékezik: egy makroszintű eltávolító gesztussal az egész regényt az idősebb Arvid írja, ám az a történet legvégén sem derül ki, hogy pontosan mennyi idővel későbbről tekint vissza a válás utáni időszakra.
Az emlékezés fő célja nem a reflexió vagy önvizsgálat, hanem az elidegenítés.
Nem helyezkedik igazán bele az egyes szám első személyű elbeszélésbe, és nem néz igazán farkasszemet saját magával. Ő mesél, de ez nem azonos azzal, aki cselekszik. Ráadásul az emlékezés során folyton újra és újra elmond dolgokat ahelyett, hogy egyszerűen visszautalna rájuk. A fejezetek így nem épülnek egymásra, a sorrend összekavarodik, a koherencia megbomlik. A negyedik fejezetben elmesélt csók később teljesen új történésként van felvezetve, mintha korábban nem került volna említésre: „Merete kijött a konyhából a megpakolt dobozzal, s amint elment mellettem, rám pillantott, de ezúttal nem szólt semmit, csak felnevetett, szép lány volt, egyszer megcsókolt egy bulin…” (82.) Arvid számára az emlékezés gesztusa fontosabb, mint hogy egy egyenes vonalú történetet meséljen el, márpedig hol volt felesége válás előtti viselkedése jut eszébe, hol a három lányával töltött apás hétvégék, hol pedig a szülei temetése. A baleset utáni években maga a főszereplő sem érzett kontinuitást az éjjelek és a nappalok között, csak öregedett, nem fejlődött.
Narratív technikája miatt a regény egészen a tetőpontig tartogat több kulcsfontosságú, érzelmileg telített jelenetet, így a regény utolsó harmadát kifejezetten megterhelő olvasni,
még a skandinávokkal azonosított melankolikus hangnemű felvezetés után is. Bravúros szerkezet tehát ez, de kicsit sem tűnik öncélúnak az izgalom, amit így generál az olvasóban. Elhagyja a visszautalást egészen eddig a tetőpontig, ahol a főhős már nem zárkózik el a tudatos emlékezéstől és a múltbéli cselekedeteivel való szembenézéstől. A sorrend a jelenetek között azonban még itt sem kronologikus. Ahogyan B. S. Johnson Szerencsétlenek című dobozos regényének fejezetei – a keretező szakaszok kivételével – tetszőleges sorrendben olvashatóak, úgy a Férfiak az én helyzetemben is bejárható lenne nonlineárisan, ha rögzítenénk a bevezetést és a lezárást.
Arvid ringatózik élete tengerén, és ritkán néz a mélybe, mert nem akarja látni a roncsokat.
Amikor néha mégis elmereng, mielőtt elérzékenyülne vagy következtetésre jutna, gyorsan lezárja a gondolatmenetet azzal, hogy a gyászolást csak a filmekből ismeri, vagy hogy ez csak egy „[m]egható jelenet, akár egy Disney-filmben.” (223.) Így mikromozzanatokkal is eltávolítja magától a történéseket, azok látszólag nem hatnak rá.
Az érzelmeit leginkább a szövegbe ékelt, angol dalszövegek fejezik ki, nem pedig a saját művészi kifejezésformája, az irodalom
– abban a traumák kiheveréséig nem találja a helyét. Olykor kívülről is elképzeli magát: „[j]ó kis teszt ez, kívülről nézni önmagadat és a tetteidet, úgy, mintha másvalaki lennél, és látni, mit gondolnál erről az emberről, azaz tulajdonképpen önmagadról, amikor mohón meghúzza az üveget, és még egy borospoharat sem képes elővenni a szekrényből.” (268.) Az elviccelős viszonylagossá tétel, a mikro- és makroszintű eltávolítás kizárja a pillanatok átélését. Ellehetetleníti az elbeszélő és a cselekvő, ugyanígy a múltbeli és a jövőbeli én azonosulását.
Arvidot mindenki ismeri. Jártában-keltében rászólnak az emberek, akik várják a következő regényét. Knut Hamsunnek szólítják az Éhség Nobel-díjas írója után, aki nem mellesleg Per Petterson példaképe. Úgy tűnik, egész Norvégia tudja, ki is az az Arvid Jansen, és hogy mi történt a családtagjaival, a taxis is jobban tudja róla, hogy nem szeret Ørneredeten lakni, mint ő maga.
Ez már nem csupán a hírnév következménye, hanem önmaga tagadásáé.
Csak akkor tudja kicsit otthon érezni magát, amikor átszökik a határon a névtelenségbe, egészen egy nyugalmas, svéd városkáig. Ott aztán svédül vásárol könyveket, és olvasni is tud, amihez a saját lakásában képtelen eléggé megnyugodni. Annyira próbálja elfogadni jelenlegi helyzetét, hogy minden teljesen élhetetlenné válik számára.
Arvid a világirodalom legnagyobb, élethazugságokban tobzódó énelbeszélőihez csatlakozik vakságával,
stílustól függetlenül, Kurt Vonnegut Mesterlövészétől Kazuo Ishiguro A lebegő világ művészéig, és ebből a nagyságból megérdemelten kölcsön is kap tőlük.
Arvid Don Juan újabb reinkarnációja John Berger G.-je után. Életében kétféle nő van: akikről azt hiszi, ők lehetnek az igaziak, és akik csak egy éjszakára igaziak. Előbbi csoportba tartozott egyszer Turid is, tőle azonban már elvált, és bár három gyerekük nevelése kapcsán egymásra szorulnak, nem igazán kérnek egymásból. A többi jelölt inkább látomás, mint nő. Névtelenül jelennek meg egy-egy jelenet erejére, s mintha varázserejüknél fogva tudnák, kicsoda Arvid, de egyúttal éreznék: előbb meg kellene menteniük a férfit ahhoz, hogy igazi partner lehessen számukra. Ebből ezek a modern nők inkább nem kérnek. Az idegen a villamoson, aki kijelenti, hogy nem jó az időzítés, a kétségbeesett nő a vízparton, akivel csak egy csókot váltanak, mind-mind visszatérnek a maguk életébe, a férfi pedig túl határozatlan ahhoz, hogy megfogja őket. Az ő donjuansága csak abból fakad, hogy keresi a melegséget, az otthont, ahol végleg kiköthetne. Ahogy maga mondja az önsajnáltatás hangján: „régóta nem volt kedves hozzám senki, kivéve talán Jondalnét, és ez így nem volt egészséges.” (212.) Végül épp a mindig barátságos szomszédasszony könnyíti meg a tengerésznek a kormányzást. Jondalné Mary inkább aggódó anyafigura, aki azért fekszik le az általa fiúként aposztrofált Arviddal, hogy felvidítsa. Valójában az elvesztett vagy talán sosem kapott szülői szeretet megváltással felérő gesztusától változik végre a szélirány.
Arvid számára a megoldandó feladat igazából nem a nőkhöz, de nem is az íráshoz kapcsolódik. Az apaszerephez kell felnőnie.
A Férfiak az én helyzetemben egyik legerősebb teljesítménye, hogy a regény lezárása, a hatodik rész az elbeszélő legidősebb lányához, Vigdishez való viszonyán keresztül mutatja be a karakterfejlődést, mely addig váratott magára. A koraérett Vigdis, aki mintha tizenkét éves kora óta mindig átlátna apján, kamaszkorára magára vette annak összes terhét, azonban azokat nem bírja el.
Kevés, ám bensőséges közös jelenetük, a légszomj, mely apáról lányra „öröklődik”, a felelősség kései vállalása vezetik el végül a férfit a valódi értékekhez. A regény különösen szép részei ezek.
Per Petterson mondatai pedig hosszúságuk és többszörös összetettségük ellenére gördülékenyek, üdék. Lényegre törő, inkább verbális, takarékos nyelvezete jól illik választott elbeszélőjéhez, aki nem akarja megfigyelni a körülötte lévőket, de magáról sem szeretne túl sokat gondolkodni, csak (túl)élni. Petterson ismeri az érzelmei elől elzárkózó férfi összes rezdülését, egy pillanatig sem vádolható mesterkéltséggel ír.
Letisztult stílusa mellett a térkezelése miatt igazán skandináv ez a regény.
Mialatt Arvid az Oslo környéki kisvárosokban furikázik, ahogy egyik oslói meg grorudi utca követi a másikat, szinte érezni a távolságokat. Ez nem egy klausztrofób történet, tág a tér: belefér egy egész főváros a kocsmáival és házaival, utak, erdő, tó és még a határon túli helyszínek is. A térkezelés hozzáad a stílus légiességéhez, ahogyan az a kortárs norvégok legjobbjaitól ismerős. Petterson tudja: az utcaneveket akár oldalakon keresztül sorolhatná, az emberi kapcsolatok és a főhős saját belső világa a valódi labirintus.
Per Petterson: Férfiak az én helyzetemben, Scolar, Budapest, 2020.
A borítófotót Magnus Fröderberg készítette.
