Mi a fontosabb: az autenticitás vagy a művészi ihletettség? A befogadás vagy az alkotás katarzisa? Lehet-e egyáltalán fontossági sorrendet megállapítani? Nem teljesen esetfüggő? Ezek a kérdések foglalkoztattak, amikor a Platon Karataev június 5-én megjelenő új albumát, az Atoms-ot hallgattam.
Kezdjük rögtön az egyértelművel.
Az Atoms egy összességében jobban kidolgozott, zeneileg érettebb, komplexebb, szövegileg sokszínűbb és érdekesebb lemez, mint elődje, a For Her.
Egyáltalán nem vártam volna, hogy a négyes ilyen anyaggal áll elő, ez pedig önmagában örvendetes, általában nem célszerű a „biztosra” játszani, abból az egyszerű okból kifolyólag, hogy az igen könnyen unalmassá válhat. A For Her kapcsán elfogadható volt ez a jelző: minden érdemével együtt nagyon hasonló felépítésű és tartalmú dalok tárháza az együttes debütáló munkája, ezt pedig kétségtelenül meg lehet unni.
Ha az volt a cél, hogy meglepődjünk, akkor ez teljes siker.
Bár a szövegek még mindig sokszor ugyanazokat a kérdésköröket érintik – legyen az szerelem, Isten, magány vagy ezek kombinációja –, ezúttal korántsem a naiv egyszerűség a fő jellemző. Egyenként várnak a dalok megfejtésre, ez pedig egy igen jó jel. Zenei komplexitás terén hasonló képet kapunk:
a lemez különösen hangszerelésében és dalstruktúrákban tér el elődjétől.
Sokkal nagyobb hangsúly kerül magukra a hangszerekre, az instrumentális betétekre. Ez már nem egyszerűen egy indie-folk album. Teltebb, teljes zenekari elemeket kihangsúlyozó hangzásvilág dominál, és csak esetenként rémlenek fel hasonlóságok a For Herrel. Igazság szerint nagyon sok szempontból egy kimondottan tipikus második albumról van szó.
Nehéz megítélni, hogy még mindig keresik-e a fiúk a saját hangjukat, stílusukat, vagy ez már az.
Azt viszont tudjuk, hogy a második albumokra gyakran jellemzőek a radikális változtatások, éppen azért, mert a zenészek túlságosan félnek attól, hogy beskatulyázzák vagy unalmasnak titulálják őket. Ebből aztán nem ritkán következik az, hogy túlságosan erőltetik a „Nézzétek, milyen változatosak és kreatívak vagyunk!”-lemezt. Az Atoms a maga tizenegy száma során ritkán megy idáig, főként valóban érdekes, meglepő és ezzel együtt hiteles pillanatokkal szolgál.
Az album egyik legerősebb darabja és az előbb említett vékony határvonal talán legtisztább példája a nyitószám, az Ex Nihilo.
„Ex Nihilo Nihil Fit” – mantrázzák újra meg újra, ez pedig rányomja a bélyegét a továbbiakra. Ha a nyitódal első másodpercétől az utolsóig ezt kiáltja, akkor annak oka kell, hogy legyen. Semmiből semmi sem lesz, és valóban, bár sokféleképp értelmezhető az album kontextusában, akkor érthető igazán, amikor a rövid átvezető részt halljuk.
A dalok lényege, magva, esszenciája az, amit éreztetni szeretnének.
Semmiből semmi sem lesz: ezek nélkül a dalok csak magukban lebegnek és nem alkotnak egészet, mondhatni, nem alkotnak albumot. Szép gondolat, viszont kérdés, hogy tapasztalható-e ez a katarzis, ez az esszencia a további számokban. A válasz az, hogy igen vegyesen. Nehéz ezt eltalálni, ugyanis akár nem elég, akár túlzott az igyekezet erre, az hamar kiderül. A lemez második dala, az Atoms világosan magyarázza mindezt. Mindig kiemelt fontosságú persze a címadó dal, és az előbb fejtegetett lényegre-esszenciára gondolva érthető is a cím. Nem akarok mélybe ható szövegelemzést végezni, elég annyi, hogy
bár jó képeket használ, épp az a plusz hiányzik, amit beharangoztak nekünk, mi pedig elhittük.
Ennek kompenzálásaként a zene viszont túlságosan is próbálja meghozni a katarzist, viszont a szépen, lépésről lépésre növekvő feszültség egyszerűen nem oldódik fel a szám vége felé, ahogy azt várnánk. Kár, mert
nem kéne sok, hogy felfelé húzza az album minőségét és megítélését, de így inkább a gyengébben sikerült alkotások egyike.
Ellenben az ezt követő Wide Eyes-zal, amely az együttes eddigi leggrandiózusabb száma, már-már templomi visszhangzású vokálokkal. Hasonlóképpen építkezik ez a dal is sok szempontból, de nemcsak, hogy eljut a csúcsra, hanem egy meglepő, kicsit indusztriális, fémes hangzású lezárással hibátlanul hoz vissza.
Mindeközben olyan súlyos gondolatokat fogalmaz meg a szorongással teli szöveg, mint a legtöbb huszonévest tűpontosan leíró „I can’t see but I feel / There are greater things than me / But I’m sinking in apathy”. Amikor a For Her személyes kicsiségét elhagyva egy nagyobb, tágasabb indie-re helyezték át a hangsúlyt, ez a dal lehetett a cél. Az ezt követő Ocean végére igazság szerint már kicsit unalmassá válik ez a dalszerkezet:
lassú, gitáros kezdet, első verze, érkezik a dob, egy-egy refrén és verze, és egy instrumentális szakasz, amely növekszik, növekszik, eléri a csúcspontot, és elhallgat.
Persze ez a popzene nagyon nagy százalékára áll, ez igaz. Az Ocean pedig egy tényleg szép, többrétű vokállal abszolút kiemeli a refrént, teljesen eköré összpontosul minden a számban, emiatt pedig ezúttal talán érdemes lett volna valamilyen harmonizált verzióját az instrumentális befejezésbe is beleszőni. Összességében korántsem gyenge dal, sőt, számos ügyes, kreatív elemet tartalmaz, egyszerűen kicsit szürke.
Épp úgy, ahogy a leginkább For Her-ös Psalmus, amelyet el tudtam volna képzelni ott záródalként. Nem vagyok benne biztos, hogy miért szürkül bele az album egészébe, mert kimondottan passzol egymáshoz a zene és a szöveg, talán ha máshol kerül elő, és nem a lemez közepén, akkor jobban tudnék érte lelkesedni. Azért gondolom így, mert az Aphelion következik a sorban, amely egyértelműen kiemelkedik a lemez középső harmadából, de talán az egész Atoms-ból.
Az aphélium képében egy remek allegóriával él a szöveg, a zene pedig az első megszólalástól az utolsóig – az utómunkával együtt – borzasztóan kifejező.
Az intermezzoként szolgáló gitártéma örvényként ránt be, majd megdöbbenve veszem észre, hogy 5:52-es játékideje ellenére is szinte lélegzetvétel nélkül hallgattam végig.
A Wolf Throats az Oceans népzenei ihletettségű kistestvére, a Disguise pedig bár erősen eltér a korábban hallhatóktól, főleg a refrén dallamvezetése ért meglepetésként, mégis sikerült beilleszteni úgy, hogy organikus része legyen a lemeznek. Talán épp azért, mert a Litmus Hearthoz hasonlóan az én kutatásától elrugaszkodik, és naivabb módon szólal meg, illetve szövegileg, sőt, talán dalszerzésileg sem passzol a tematikába (nem véletlen az első album Old Enough For Love című dalából származó nyitósor sem), ez utóbbi dal azonban hangzásában nagyon is, így magával vonja a Disguise-t. Az azonban feltűnő, hogy
a lemez végére egészen más irányokat vesznek a dalok szinte minden szempontból, többnyire jó értelemben.
A Bitter Steps című zárásért hálás vagyok az együttesnek. Egyrészt nagyon úgy tűnik, hogy még mindig ebben a stílusban a legjobbak, másrészt a lemez egésze ezáltal nyeri el a formáját. Nagy szükség volt erre a dalra, hogy ne a levegőben lógjon az egész, a szöveget is figyelembe véve van egy olyan érzésem, hogy tudatosan zárásnak íródott.
Amikor feldolgozást hallok, mindig felmerül a kérdés, hogy miért épp ez a dal? Mi a szerepe? A bónuszként idekerülő Valaki jár a fák hegyén esetén nem igazán kellett sokat gondolkodnom, ugyanis ha nem figyelünk a nyelvre, mintha csak a Platon Karataeves srácok jegyeznék az eredetit.
Olyan ez, mint egy festményhamisítvány, amely még a legszakértőbb szakértőket is megtéveszti. Ez is művészet.
A végére érve még mindig áll a kérdés: autenticitás vagy művészi ihletettség? Kritikai szemmel és füllel kiváló az Atoms, de én mégis kicsit csalódott vagyok. Akkor a leghihetőbb és ezáltal a legautentikusabb a Platon Karataev, amikor nem viszik túlzásba a katartikus hangulatkeltést és a stúdiómunkát. Az hallgassa meg az albumot, aki nem sajnálja az időt és energiát arra, hogy odafigyeljen rá, és többször végigmenjen rajta. Nem mondom, hogy nem fogja élvezni, én is élveztem. Csak élvezhettem volna jobban is. Értékelés: 7/10.
Platon Karataev: Atoms, saját kiadás, 2020.
