Vonatozás, buszút, megállókeresés, átszállás, sietség, zötykölődés, érkezés. Csaknem két és fél órás utazás után érkeztem meg a kilencedik – számomra viszont az első – Hajdúböszörményi Írótáborba kevésbé körvonalazódott elképzelésekkel, de annál lelkesebben. Spoiler következik: nem csalódtam.
A jelentkezőket – első látszatra legalábbis – a véletlen sorolta az egyes, néhány főből álló alkotókörökbe. A nevem Magolcsay Nagy Gábor műhelycsoportja alatt szerepelt, így erre a líraszemináriumra látogattam el elsőként. További hat vendége volt a tábornak, Áfra János, Juhász Tibor és Kemény István szintén líraszemináriumot, Sopotnik Zoltán, Csobánka Zsuzsa, és Vörös István pedig prózaszemináriumot tartott. Már az első műhely elején meggyőződésem volt, hogy minden műhelyvezető más-más feladatokkal készült, s bár a rövidtávú célkitűzés azonos volt (szombaton egy elkészült szöveggel kiállítani a csoport tagjait a többiek elé), eltérő az addig tartó munkaélmény.
A résztvevők szintén befolyásolták a közös alkotótevékenység eredményességét, rajtuk múlt az atmoszféra kialakítása is, az együtt lélegzés.
Villámgyors bemutatkozás után Magolcsay Nagy rátért a hét lényegére, a miértekre és kételyekre – több kérdés, mint állítás zúdult ránk a heti terv ismertetésekor. Ezt azonban teljesen pozitívumnak éltem meg, hiszen szabad teret hagyott a gondolkodásra, a költőknek pedig (megnyugtató, másoknak talán épp ijesztő?) tágas teret az alkotásban.
A csoport fő feladata a héten – ahogy a későbbiekben más csoportok esetében is láttam – egy új vers megírása volt, itt épp idézetek felhasználásával. Három versrészlet és egy prózai szövegrész közül választhattak, amelyek versbeszéddé (de)formálása volt a cél. Míg a hívószóként funkcionáló idézet egy új szöveg keletkezéséhez adta meg az alapérzetet, úgy a már kész alkotások gondozására is sor került a későbbiekben, alaposan, kíméletmentesen. Magolcsay Nagy önreflexivitásra irányuló kérdéseket hozott.
Mit jelent jelenleg számodra a vers? Miért írsz verseket (és miért nem mást)? Mi a célod velük? Milyen szerepeid vannak a hétköznapokban, az életben, és létezel-e ezek nélkül?
Minden nap részesei lehettünk egy kötetbemutatónak, az első este Áfra János és Szegedi-Varga Zsuzsanna Termékeny félreértés / Productive Misreadings című művészeti kollaborációjának eredménye, egy nehezen behatárolható produktum került bemutatásra. A kritikusok által művészkönyvként vagy könyvtárgyként megnevezett kötetről Papp-Szalai Sándor, a heti kötetbemutatók moderátora kérdezte a szerzőt, aki az alkotói folyamat platformját „közös játszótérként” írta le, s ennek egyfajta „melléktermékeként” beszélt a Termékeny félreértésről. A vizualitás Áfra korábbi könyveiben is hangsúlyossá vált, mégis más történik a legújabb kötetben: egy két irányból induló alakulástörténet, egy dinamikus össze-/együttállás, ahol a látvány nem egyszerűen csak alternatív olvasati lehetőség, opcionális átjáró. Az olvasó magát a – könyvformát öltött – folyamatot láthatja és veheti kézbe.
A költő szerint a különböző művészeti ágak között izgalmas és felszabadító csatornák nyílhatnak, termékeny párbeszédek indulhatnak.
Ebben az egy órában szóba került a poszthumanizmus, főként a klímakrízis aggasztó kérdései, az experimentális költészet, az irodalom performativitása, valamint a végtelen számú párhuzamos értelmezések megléte és relevanciája is. Papp-Szalai kérdésére (hova tovább?) a szerző is keresi még a választ, mindenesetre sok ötlete van, és kitekintene akár más műfajok irányába is.
Szerda reggel Vörös István szemináriumára látogattam el, ahol a prózai oldal került előtérbe. A költő-író újabb feladatokkal, instrukciókkal látta el a résztvevőket, majd rátért a legfrissebb alkotások közös megvitatására. A diskurzus során részletesen reflektált a többiek felvetésére, témajavaslataira, így olyan kérdéskörökről is tárgyaltunk, mint az emigráció, a karanténról való írás érdemtelensége, vagy a Thomas Mann-életmű zsenialitása.
Vörös szerint azért kell olvasnunk, hogy emberek maradjunk.
Kiss Tibor Noé kötetbemutatója rendhagyóan alakult, hiszen legújabb, Beláthatatlan táj című kötete még nem elérhető a nagyközönség számára. Ennek ellenére a jelenlévőknek bepillantást engedett a készülő regénybe, két részletet olvasott fel: egy kórházi jelenetet és egy szabadversfutamot, amely egy kómában lévő szereplő hangját reprezentálja, ahogy a nyelv belesimul ebbe az állapotba. Papp-Szalai Sándor korábbi két kötetéről is kérdezte az írót.
Kiss Tibor Noé a média mérgező természetéről, a kifejezhetetlenség, illetve az eleve elrendeltetés problematikájáról is mesélt, remek humorral, személyes történetein keresztül.
A beszélgetés során kitértek a szerző írói folyamatban tanúsított tudatosságára és precizitására, a saját korlátoltság és az előítéletek lebontására.
Kedden a Ruby Harlem, szerdán egy debreceni zenekar, a Gate69 pörgette fel az estét.
Bár a rock nem feltétlen mindenki kedvenc műfaja, a zúzós metálon túl ismert dalok feldolgozásai, valamint megzenésített versek is elhangoztak, így aki más zenei műfajokat kedvel, az is könnyen bevonódhatott a fejrázós tombolásba. A figyelmes műsorösszeállítás és a nézőkkel folyamatosan fenntartott intenzív kapcsolat is hozzájárult ahhoz, hogy a koncert igazán felszabadító legyen. Még a záróestére is maradt az energiából a Retronome fellépésére.
A felszabadító koncert után egy lélekemelő műhellyel kezdtem a csütörtöki napot Csobánka Zsuzsánál. Feltöltött ez az őszinte, mégis békés, egymásra figyelős, női energiákkal teli két óra.
A foglalkozás a táborban eddig tapasztaltakra irányuló reflexiókkal indult, majd a lelassulás célzatával végeztünk egy meditatív gyakorlatot, ezt követően pedig a mozgást hívtuk eszközül a test megfigyelésére – a saját test egyébként a következő napon előkerülő téma ebben a csoportban. Bár egy kijelölt szöveg (Háy János: Nyolc év után) került fókuszba, az számos más, akár személyes tapasztalatot is előhívott bennünk, elmozdítva a berögződéseket.
Szerda délután Juhász Tibor, csütörtök délután Kemény István szemináriumára néztem be. Ezen a két alkalmon már a hozott szövegeken dolgoztak, a csoportvezetők és a többi írótáboros is remek javaslatokkal látták el egymás szövegeit. Mindkét műhelyen tapasztalhattam, hogy már két nap alatt is összeszokott a társaság, így gördülékeny volt a diskurzus.
A legjobb formába hozás gesztusával adtak egymásnak releváns és támogató tanácsokat, a szétszedett szövegek új alakot öltöttek.
Kiss Tibor Noé kötetbemutatójához hasonlóan szórakoztató volt a Vörös Istvánnal folytatott beszélgetés is. A fellépők és a közönség tagjai közötti ki- és beszólások dinamikája lebontotta a negyedik falat, ehhez pedig a költő-író közvetlensége és poénjai is abszolút hozzátettek.
A moderátor Vörös két kötetét emelte az est középpontjába, de más projektekről, személyes élményeiről is kérdezte.
Az Elégia lakói kapcsán merült fel a címben megnevezett műfaj irányába tanúsított rugalmas attitűd, illetve az irodalmi ellenpontozás állandó szükségessége. Vörös célja az időbeliséggel foglalkozó és a létkérdésekből táplálkozó szövegeivel a viszonylagossá tétel, az elbizonytalanítás, az olvasó kizökkentése a komfortzónából. A költő felidézte utazási emlékeit, többek között a Prágában töltött időket, illetve azt a másfél hónapot, amíg abban az amerikai lakásban élt, ahol egykor Sylvia Plath is. A fordítóként is tevékeny szerző szerint a költészetet jobb fordításban olvasni, hiszen ennek lehetősége számos változatot felkínál. Átirataira mint elmozdításokra tekint, így a Lackfi Jánossal közösen létrehozott kötetekre is. Az utóbbi kiadványokat kedvelők örömére szolgálhat, hogy az Apám kakasa, a Csavard fel a szöveget és a Szilágyi Örzsébet e-mailjét megírta után újabb könyvvel folytatódik a sorozat. Vörös más szövegeken is dolgozik, folyamatosan újabb és újabb ötletekkel áll elő, például hamarosan megjelenik városi fantasyként aposztrofált gyerekkönyve is.
Állítása szerint mindig azt csinálja, amihez kedve van – talán ez a lelkes munka titka.
Csobánka Zsuzsa csapatépítő játékkal készült csütörtök estére. Mozgásra fókuszáló tükörjáték, asszociatív bemutatkozás, továbbá bizalomépítő egymásra hagyatottságot és az egész csoport együttműködését igénylő feladatok részesei lehettünk.
Örömteli tapasztalat volt, hogy mindenki be mert kapcsolódni, néhány pillanatban kockáztatva akár a nevetségessé válást is,
ami a közös részvétel miatt átbillentett egy másfajta tapasztalati síkra. A foglalkozás tehát remek megalapozása volt az este további részének, a beszélgetéseknek, táncnak, éneklésnek.
Az utolsó teljes napot Áfra János műhelyén kezdtem. Központi téma volt a kötetlétrehozás, annak fázisai, valamint a szakmai láthatóság fontossága. A szeminárium vezetője a sok publikálást, az irodalmi szocializáció szükségességét, valamint az antológiák adta megjelenési lehetőségek kihasználását tanácsolta a pályakezdő költőknek. Egy kötet szerkesztésekor elengedhetetlen szempont a szervezőelv megtalálása, a poétikai és tematikus kapcsolódási pontok felismerése és működésbe hozása.
Mi teszi a szerző munkáját sajátszerűvé? Ennek tudatosítása mindenképp irányt adhat.
Végül Sopotnik Zoltán műhelyére is betekintettem. Egy világvége tematikájú hozott szöveggel kapcsolatban kaptak feladatot a résztvevők, támogatva ezzel a szöveg tulajdonosának munkáját is. A kimondás, az explicitté tétel mellőzésével írták körül a végállapotot, ami bizonyítékul szolgált az ábrázolhatóság kimeríthetetlen lehetőségeire.
Sopotnik a kísérletezésre, a szöveg játékterében való szabadság kihasználására biztatta a jelenlévőket,
ami nemcsak tartalmi, hanem például tipográfiai szinten is értelmezhető. A záró gondolatok ebben a csoportban is az első publikációkkal kapcsolatban bomlottak ki; a szeminárium az alkotóvá válásnak talán az egyik első lépése.
A hét utolsó bemutatott könyve Nemes Anna Előled című kötete volt. A naplóírás felől induló szerzőt főként a nagymama halála és a rossz apakép foglalkoztatta, úgy érzi, ezek egy irányba terelik a regény novellaszerű szövegrészeit. A szerző nem tagadja az önéletrajzi ihletettség tényét,
a regényírás egyfajta terápiaként szolgált számára a családon belüli erőszak feldolgozásához.
Állítása szerint szerencséje volt: ki tudta írni magából ezt. Papp-Szalai Sándor a szerkesztési folyamatról is kérdezte a híradósként és riporterként egyaránt dolgozó szerzőt, aki már-már mérlegen kiszámított rendezési elveket követve ír, tévés mivoltából adódóan gyakran tényközlésszerűen. Nemes szerint semmit sem hagyott ki a kötetből, megírta a magával hurcolt generációs hordalékokat. Bár nagyon ijesztő volt számára, hogy a saját élményeivel dolgozott, hisz abban, hogy minden túlélhető.
Lehetetlenül gyorsan elérkezett a szombat és a táborban írtak bemutatása.
Ebben az évben a következő résztvevők emelkedtek ki a csoportokból, és kapták meg a szakmai díjat: Hajdu Ildikó, Horváth Florencia, Konyári Ildikó, Korsós Gergő, Kovács Zsófia, Szabados Attila és Szakács Borbála. A tábor Nagydíját próza kategóriában Oláh Péter érdemelte ki, líra kategóriában pedig Ráday Zsófia. A nézők is szavaztak, és végül Zilahy Vanda performanszként elhangzó verse nyerte el a közönségdíjat. A felolvasás és a díjkiosztó összegző gondolatai megerősítettek abban, hogy – ahogyan Csobánka Zsuzsa fogalmazott – mindannyian szorongásmentes helyként érzékeltük az írótábori közeget, köszönet ezért a szervezőknek és résztvevőknek, hiszen megható pár napot, élvezetes szövegélményeket és fontos találkozásokat élhettünk meg közösen, együtt lélegezve.
A fotókat Kovács Gábor (Gabeszfoto Photography) készítette.
