Nem szégyen Spielberget szeretni

Steven Spielberget rengetegen támadták és támadják, mondván, hogy rendezőként túl felszínes, sikeres producerként pedig George Lucasszal együtt tette tönkre – művészi értelemben – Hollywoodot. Ám Lichter Péter bebizonyítja A cápától a Schindler listájáig alcímű könyvében, hogy még a legrosszabb Spielberg-filmek is lehetnek érdekesek.

Mivel a kötet meglehetősen személyes hangvételű, én is egy gyerekkori élménnyel kezdem a recenziót. Nagyjából hatéves lehettem, amikor rokonokkal egy szentendrei kirándulásra indultunk, de előtte a szülők úgy döntöttek, menjünk gyorsétterembe a Nyugati pályaudvarhoz, hiszen a vidéki gyerekek, mint amilyenek mi is voltunk, ilyet nem minden nap engedhettek meg maguknak a kilencvenes évek elején.

Az élményből valamiért nem a hajókirándulás, hanem ez az intermezzo maradt meg a sajtburger és az eperturmix ízével, valamint a magyar mozikban akkor frissen bemutatott Hook óriásplakátjával, amelyről Dustin Hoffman elmaszkírozott főgonosza meredt ránk a gyorsétteremben. A filmet ugyan csak húsz évvel később néztem meg, ám az én példám is demonstrálja Spielberg hatalmas népszerűségét: még moziba sem kellett menni ahhoz, hogy találkozzak a nevével és a munkásságával. Ez is azt bizonyítja, amire egyébként Lichter is többször utal a könyvében, hogy a kultikus rendező tevékenységét még azok is ismerhetik, akik nem jártak rendszeresen moziba. Ráadásul többek között Spielbergtől ered a termékkapcsolás gyakorlata, amelyet A cápa terjesztett el Új-Hollywoodban, és

naná, hogy az évtizedek során a Happy Meal menühöz jártak Spielberg-filmes játékfigurák is.

Ezért is örültem, amikor kézhez kaptam Lichter legújabb könyvét, és már a bevezetőben ez fogadott: „Az egyik legkorábbi filmélményem Az elveszett frigyláda fosztogatóihoz kötődik. A film tetőpontján, amikor a nácik kinyitják az aranykoporsónak kinéző misztikus ládát, áttetsző, páraszerű kísértetek szabadulnak a levegőbe, majd bizarr kegyetlenséggel elpusztítják az őket felzavaró fosztogatókat. Emlékszem, úgy nyolc–tíz éves lehettem, amikor az osztrák ORF-csatornáról felvett filmet először megnéztem: ez a jelenet a melegszendvicsként elolvadó arcokkal és a szétrobbanó fejekkel különösen mélyen belém ivódott.” (9.)

Gyerekként vagy kamaszként kiváltképp nagy élmény nézni, majd idősebb fejjel, az egykori kellemes emlékekkel együtt felidézni a klasszikus Spielberg-filmeket A cápától az Indiana Jones-okon és az E. T. – A földönkívülin át a Jurassic Parkig. A rendező-producer pedig

a két évvel ezelőtt bemutatott Ready Player One-nal bebizonyította, hogy benne még hetvenen túl is ott él a kamasz,

aki valaha áhítattal nézte Hollywood filmklasszikusait. Én is ilyen csodálattal fogadtam be az ő filmjeit, ezért is sokkolt, amikor érettebb fejjel igen negatív véleményeket hallottam és olvastam Spielbergről. A modernista rendezőlegendák közül Jean-Luc Godard és Michael Haneke is keményen bírálta őt, de a Sorstalanság Nobel-díjas írója, Kertész Imre is hevesen kritizálta a Schindler listáját.

Ám Lichter könyvében amellett érvel, hogy nem kell rosszul éreznünk magunkat rajongásunk miatt,

mert ha Spielberg sokszor valóban mellé is nyúlt, rendezései vizuálisan mindenképp érdekesek, még az olyan anyagi vagy kritikai bukások is, mint a Meztelenek és bolondok, a Bíborszín, az Indiana Jones és a végzet temploma, az Örökké vagy A barátságos óriás.

Az első és legkényesebb kérdés a kötettel kapcsolatban az, hogy van-e létjogosultsága egy újabb Spielberg-könyvnek. Mert bár igaz, hogy itthon viszonylag kevés kiadvány taglalja az életművet (például az 1983-ban a Gondolat Kiadónál megjelent Mozi-fenegyerekek, illetve a Lichter által szerkesztett Prizma folyóirat kiadójának gondozásában 2013-ban boltokba került Korszakalkotók), de számos interjú, kritika és elemzés született a témában, az angolszász szakirodalomban pedig interjúkötetek és monográfiák értekeznek a rendező pályájáról. Lichter célja nem is annyira az „újatmondás”. Inkább az, hogy egyrészt magyar nyelven vezesse be az olvasót az életműbe, másrészt pedig hogy rámutasson arra, hogy az említett nagy európai rendezők kritikái ellenére maga Spielberg is tekinthető szerzői filmesnek.

Néhány szembeötlő hibát leszámítva Lichter Spielberg-analízise meggyőző.

A Steven Spielberg filmjeinek szerzője maga is filmkészítő, illetve filmteoretikus, valamint ő a Pécsi Tudományegyetem bölcsészkarán a filmtanszék vezetője. Művészként Spielbergével homlokegyenest más területen tevékenykedik: kísérleti filmeket készít (lásd a Fagyott májust vagy a legfrissebb-legradikálisabb Barokk Feminát) és elemez (A láthatatlan birodalom című esszégyűjteményében). Az említett Korszakalkotókban Gus van Santről írt, Steven Spielberg műveit „mestere”, korábbi egyetemi tanára, az ELTE bölcsészkarán tanító Pápai Zsolt elemezte.

A kísérleti film formailag és tematikailag egyaránt éles ellentétben áll az új-hollywoodi mozi-fenegyerek által képviselt klasszikus álomgyári filmformával és történetmeséléssel. Előbbi absztrahál vagy radikálisan közel kerül a valósághoz, utóbbi a nézőtől független valóság illúzióját teremti meg. A kísérleti film destruálja vagy megtagadja a történetet, érzéseket, hangulatokat közvetít a racionalitás és az irracionalitás határát elmosva, sokszor a dokumentarista képeket is non-figuratív alakzatokká változtatva (az év elején bemutatott A horror filozófiája tökéletes példa erre). A fősodorbeli látványfilmek ugyan szintén az érzelmekre hatnak, de egy logikus, hihető történet elmesélésére törekednek jól beazonosítható, azonosulásra csábító hősökkel. Azonban Lichter azt sugallja: miként Steven Spielberg sokat tanult a klasszikus Hollywood nagyjaitól,

úgy neki és más filmrendezőknek is érdemes Spielberg-filmeket nézniük.

Kedvenc példái a kísérleti és a hollywoodi film kapcsolatára a 2001: Űrodüsszeia pszichedelikus utazási képsora, illetve az 1977-es Star Wars hipertérugrása, amelyek tulajdonképpen kísérleti filmes etűdök fősodorbeli, történetmesélő mozifilmekben. Aki ismeri Lichter kísérleti filmjeit, erősen gyanakodhat, hogy a bevezetőben idézett jelenet a „melegszendvicsként elolvadó arcokkal” jelentős hatást gyakorolhatott a magyar rendező saját alkotásaira, amelyekben gyakran tűnnek fel speciális effektusok vagy kémiai folyamattal eltorzított klasszikus filmrészletek. Lichter könyvét olvasva beláthatjuk, hogy van kapcsolat a kísérleti film és Spielberg alkotásai között, amelyek azért ihlethetnek meg egy olyan alkotót, amilyen a könyv írója is, mert még a gyengébben sikerültek is bővelkednek a vizuálisan érzékeny, kreatív formai megoldásokban.

Lichter ezért is jellemzi Spielberget – a rendezőt dicsérő, majd kései filmjei miatt hevesen kritizáló Pauline Kael filmkritikus nyomán – a „filmérzék” fogalmával. Ugyan nem definiálja, mit jelent ez pontosan, de elemzéseiből megérthető, hogy ez az, ami miatt rengetegen máig nézik és szeretik Steven Spielberg műveit. A filmtudományból nemrég doktorált

Lichter visszafogja magát a könyvben, ha filmelméletről van szó,

igyekezett úgy megírni a kötetet, hogy az egy „mezei mozirajongót” is beránthasson a Spielberg-imádók körébe.

Jóllehet, a könyv olvasmányos, sőt szórakoztató, laza stílusú, de Lichter azért be-beszúr teoretikus megállapításokat és szakkifejezéseket is a szövegbe.

Nagyon hasznos és izgalmas, sőt iránymutató a Ryan közlegény megmentése révén idézett, a filmtudomány területén forradalmi Laura U. Marks-könyvnek, a The Skin of The Filmnek a hozzákapcsolása Spielberg munkásságához. Marks arra mutatott rá, hogy a filmélmény nem pusztán audiovizuális, hanem (főleg a mozik sötét termeiben, a nagyvásznak előtt) az érzékszervek intenzív bevonása miatt „haptikus” is. Azaz az említett második világháborús filmklasszikus normandiai partraszállási jelenetében szinte ott érezzük magunkat a sártengerben,

a Jurassic Parkban gyakorlatilag „megérintjük” a szemünkkel a T-Rexet,

a virtuális valóságban játszódó Ready Player One pedig a legkiválóbb példa a filmteoretikus „haptikus látás”-fogalmára. Spielberg a mestere annak, hogy a gyorsvágásokat és a hosszú beállításokat szintetizáló, dinamikus filmstílusával a néző minden érzékszervét tökéletesen kiszolgálja.

A „haptikus látás” persze csak egy példa a sok, Spielberg műveihez köthető filmelméleti témakör közül. Az A. I. – Mesterséges értelemnél a poszthumanizmus, a Terminálnál a „nem-helyek” (például várótermek, amelyekben alapvetően csak megfordulunk, de rohanó életünkben minél kevesebb időt szeretnénk bennük eltölteni) fogalmai kerülnek elő, és a szerző ki-kitekint a filmtörténeti folyamatokra (például A cápa korszakváltó szerepét járja körbe), sőt a társadalmi-politikai klímára is (a Münchent vagy A Pentagon titkait a 9/11 utáni „szép új világhoz” köti). Ezért kissé megtévesztő a tartalomjegyzék, a fejezetcímek ugyanis egy-egy Spielberg-film címét viselik, holott nem szimpla filmelemzésekről van szó, a szerző nagyon frappánsan és gördülékenyen fésülte össze az anekdotázást, a filmelméleti és filmtörténeti ismeretterjesztést az élettörténet-áttekintéssel. A Steven Spielberg filmjei a fent említett filmtudományi témakörök felől közelítve

inkább formai, semmint tematikai szempontból képes újszerűen bemutatni Spielberg alkotásait.

Persze ebben a rendező munkásságához bevezetést nyújtó könyvben is szükséges hangsúlyozni, hogy az alkotó karaktereit áthatja szülei válásának gyerekkori traumája, így a széteső családok, a problémás apafigurák vezérmotívumok filmjeiben a Sugarlandi hajtóvadászattól a Harmadik típusú találkozásokon és az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovagon át a Ready Player One-ig. De azt is sokan elemezték már, hogy a rendező alkotásaiban „voltaképp alkalmatlan emberek heroikus tettekbe sodródnak” (Mészáros Tamás: Reformáció az álomgyárban, Filmkultúra 1985/7, 27–35.).

Nem mehetünk el a könyv formai hibái és hiányosságai mellett,

amelyekre nem mentség, hogy a Steven Spielberg filmjei széles olvasórétegnek készült. Már a könyv kinyitása előtt bele lehet kötni a címadásba. A borítón is feltüntetett alcímmel van a gond: A cápától a Schindler listájáig. A tartalomjegyzékben rögtön szembesülünk vele, hogy ez a feleslegesen hatásvadász és figyelemfelkeltő alcím mennyire félrevezető. Főleg, hogy maga Lichter is elismeri a tévéfilmként indult, majd moziban is bemutatott zseniális Párbaj jelentőségét a Spielberg-életmű kezdetén. Ráadásul a bevezető utáni első fejezet fő témája a Párbaj, tehát innen kezdődik az elemzés. És bár az Oscar-díjas Schindler listája is több szempontból rendkívüli alkotás a mozi-fenegyerek pályáján, de azt még számos pénzügyi és/vagy művészi értelemben sikeres film követte. Persze sokkal kevésbé lenne figyelemfelkeltő A Párbajtól a Ready Player One-ig alcím, de ha a rendező neve és a borítón, a címben frappánsan „elrejtett” arcképe nem eléggé vásárlócsalogató, akkor semmi nem az.

Továbbá érthető, hogy a szerző és a kiadó sem ragaszkodtak a filmtörténeti könyvek vagy tudományos igényű munkák felépítéséhez, hiszen a Steven Spielberg filmjei vállaltan nem kézikönyv vagy egyetemi tananyagnak szánt munka, hanem elsősorban filmrajongóknak szól. Ennek ellenére mégis megemlítendő, ami már a Scolar Kiadó és Lichter korábbi együttműködésével, A láthatatlan birodalommal kapcsolatban is felróható volt: nagyon hiányzik a kötet végéről egy bibliográfia és egy filmográfia. Ez utóbbinak a hiánya a kisebb gond, mert végső soron a fejezetcímekben szerepel az alkotások bemutatásának az éve, és a szövegben Lichter utal is arra, hogy kik szerepelnek bennük, illetve milyen stúdiónál készültek, de a rajongók számára is praktikus lett volna egy könyvvégi lista ezekből.

A bibliográfia hiánya már problémásabb, főleg annak fényében, hogy a szakirodalmi hivatkozások kaotikusak.

Az olvasást kétségtelenül könnyíti, hogy elvétve találkozunk lábjegyzetekkel, ám nem mindegyik citált könyv vagy cikk van pontos hivatkozással ellátva, és sokszor a főszövegből sem kereshető vissza, honnan is merített a szerző. Igaz, egyfajta szerkesztési logika mégis kirajzolódik: Lichter csak azokról a művekről közöl pontos adatokat, amelyek Spielbergről vagy filmjeiről szólnak, illetve szorosan a témához kapcsolódnak. Ugyanakkor éppen az említett Laura U. Marks-írás esetében nagy hiányosság, hogy nem tüntette fel a könyvészeti adatokat: a szerző a 177. oldalon, a Ryan közlegény megmentése-elemzés közepén említi első ízben a The Skin of The Filmet, az abban vázolt elmélet lényegét be is mutatja, így érthetetlen, miért nincs legalább egy lábjegyzet a mű elérhetőségéről.

A könyvben bőséges képanyag is helyet kapott, amely azon túl, hogy könnyíti az olvasást, a szerző elemzéseit hivatott segíteni.

A fotók az olvasás szempontjából mindenképp hasznosak, az elemzés szempontjából viszont már kevésbé azok.

Ugyan a képkivágások szorosan kapcsolódnak az adott fejezethez/filmhez, még számmal és betűvel is el vannak látva, hogy a szövegben lehessen hivatkozni rájuk, ám már csak azért sem mindig bizonyulnak szerencsés választásnak, mert mind fekete-fehér, így a sötétebbek alig kivehetőek. Ezt leszámítva pedig sokszor egyszerűen nem elég erős példák ahhoz, hogy az egyes állításokat alátámasszák. Ráadásul az elrendezésük sem mindig következetes: van, hogy a jelenetrészek függőlegesen, a könyv oldalai szerint (260–261.), van, hogy vízszintesen, két szemközti oldalon átívelve követik egymást (164–165.), ami nagyon zavaró, ráadásul a szerző szándékával (hogy megvilágítsa elemzését) ellentétes hatást vált ki.

Azonban a fő feladatát ellátja a kötet. Segít megismerni és megkedvelni Spielberget, így mindenkinek ajánlott, aki kicsit is érdeklődik az igazi mozi iránt, amelyben

nemcsak látványos akciójelenetek bombáznak minket, de van bennük szív és lélek is.

Mivel Spielberg maga is örök kamaszként, gyermeki lelkesedéssel készítette és készíti továbbra is a filmjeit, nézőinek megadja a lehetőséget, hogy alkotásait újra és újra megnézve visszarévedjenek az idilli gyerekkorba, amikor még hihető volt, hogy egyszer belőlünk is lehet Indiana Jones, vagy E. T. hozzánk is ellátogathat.

Lichter Péter: Steven Spielberg filmjei – A cápától a Schindler listájáig, Scolar Kiadó, Budapest, 2020.

A borítófotó forrása a pagesix.com.