A rettegés (hatás)foka

Lichter Péter munkássága Magyarországon hiánypótlónak tekinthető. A keményvonalas filmelemző szakszövegek mellett ugyanis nagyon kevés olyan kiadvány kerül itthon a könyvesboltok polcaira, amely a szakmai igényességet a nagyközönség számára is hozzáférhető nyelvezettel ötvözi. Lichter bizonyos művei (52 kultfilm, Steven Spielberg filmjei vagy a Kránicz Bencével közösen írt Kalandos filmtörténet) kétségtelenül ilyenek, épp ezért tehetnek sokat a magyar filmes közbeszéd minőségének javításáért.

A szerző legújabb könyvében ismét tematikus listával állt elő, ötvenkét olyan filmmel ismerkedhetünk meg, amelyek valamilyen szempontból „hátborzongatóak”. Még ha a jelző kezdetben enigmatikusnak is tűnhet, a könyv végére egyértelművé válik, hogy a szerző mit is ért alatta.

Jelen mű esetében kiemelten fontos, hogy a bevezetővel kezdjünk, hisz itt nem egyszerű kedvcsinálóról van szó, hanem a mű módszertani ismertetőjéről. „Az 52 hátborzongató film egy vállaltan szubjektív válogatáson keresztül mutatja be a filmes hátborzongatás széles spektrumát” (10.) – szól a tételmondat. Lichter válogatásában, szövegeiben erőteljesen jelenik meg a szubjektivitás, így

hibát követ el, aki egzakt, tudományos munkát, netalántán valamiféle horror/thriller műfajtörténetet vár.

Megemlítődnek persze bőséggel olyan filmek a könyvben, melyek a filmtörténet kanonizált klasszikusai (a teljesség igénye nélkül: Psycho, Ne nézz vissza!, Az ördögűző, A nyolcadik utas: a Halál, Ragyogás), de olyanok is, amelyek egy történeti áttekintésből minden bizonnyal kimaradnának. Néhányról ezek közül a későbbiekben még részletesen lesz szó. Emellett az is fontos, hogy nincs műfaji kikötés. Nyilván, a szóba kerülő alkotások jelentős része leginkább horrornak vagy thrillernek tekinthető, de vannak olyan filmek, amelyek kívül esnek ezeken a kategóriákon, arról nem is beszélve, hogy

Lichter több szövegben elmélkedik a műfaji besorolás nehézségén.

Röviden tehát úgy lehetne összefoglalni, hogy (többségében) tudományos igényű (értem ezalatt a szaknyelv pontos használatát, az esszék megformáltságát), de nem tudományos célú miniszövegeket kapunk.

De mik is pontosan ezek a szövegek? És itt bizony a könyv olvasója is hasonló problémába ütközik, mint bizonyos filmekkel kapcsolatban a szerző. Merthogy

nehéz meghatározni a műfajukat, legfőképp azért, mert egymástól is nagyon különböznek.

Talán még az esszé vagy a minielemzés nem túl pontos kifejezéseivel járunk legközelebb az igazsághoz. Egyes fejezetek egzakt, sok esetben gondolatébresztő értelmezéseket tartalmaznak az adott filmről, máshol viszont a szerzőt kissé elragadja a lelkesedése.

Ez azonban jelen esetben korántsem negatívum. Lichter műve épp azért olvasható ennyire könnyedén és gyorsan, mert a megkérdőjelezhetetlen szakértelem mellett a rajongás az, amely rögtön átsüt a lapokon. Ez a két dolog pedig nem kioltja, hanem felerősíti egymást;

az olvasót viszi magával a szerző lelkesedése, miközben rengeteg új információval is gazdagodik.

Így fér meg egymás mellett az a gondolat, hogy: „Nem emlékszem pontosan, hogy nagyjából tizennyolc éves koromban kibontakozó Kubrick-mániámat melyik film indította el, de ha tippelnem kellene, akkor a 2001: Űrodüsszeiára vagy a Ragyogásra szavaznék.” (111.) például ezzel: „Amenábar ezt az alapvető műfaji ellentmondást (a szerző korábban Noël Carroll horrorparadoxonát ismertette, mely szerint a zsáner filmjei egy alapvető ellentmondásra építenek, hiszen egyszerre taszítják és vonzzák a nézőt – a szerk.) sikeresen beépíti Ángela karakterébe: a lány már a film első jelenetében hipnotikus kíváncsisággal akarja megnézni a metró által elgázolt öngyilkos holttestét (…)

Ángela tehát mi vagyunk: a horrorfilm nézői,

akik – miközben iszonyattal kapjuk a szemünk elé a kezünket – megtaláljuk az ujjak között a rést, hogy lássuk a borzalmakat.” (135.)

Mind az ötvenkét fejezetről lehetetlen, s talán felesleges is lenne írni, néhány szöveget azonban érdemes külön is megemlíteni. Az egész kötet talán legnívósabb esszéje épp az, amelyből az előbb idéztünk, Alejandro Amenábar Halálos tézis című alkotásának ismertetése. A spanyol rendező neve valószínűleg sokak számára ismerős, igaz, egy másik munkája, a Nicole Kidman főszereplésével készült Más világ miatt. Lichter viszont remekül mutat rá, hogy korábbi rendezései között is vannak mély, értékes darabok.

A Halálos tézis azért is remek választás, mert a szerző egy kevésbé ismert, ám kiváló filmre hívhatja így fel a figyelmet,

másrészt pedig szinte észrevétlenül tud horrorelméleti dilemmákat a szöveg témájává tenni (ahogy az az idézetből is kitűnik). Ez a trükk, az információ bújtatása, csomagolása egyébként is sajátja a könyvnek, az esszék olvasása közben szinte észrevétlenül kapunk például majdhogynem komplett rendezői portrékat.

Hasonló egyébként a Valami követről szóló szöveg is, a könyv itt említi a poszthorror kifejezést, mely Steve Rose-tól, a The Guardian egyik kritikusától származik. Ez a terminus azt a tendenciát hivatott jelölni, mely az utóbbi években vált meghatározóvá a horror műfaján belül, mégpedig, hogy

egyre több olyan alkotás születik, mely valamilyen társadalmi problémát, esetleg a gyászt, a traumafeldolgozást tematizálja.

A poszthorror fogalmának kritikusai viszont azt vetik fel, hogy ha egy e műfajba tartozó film túllép a szimpla ijesztgetésen, attól még nem kerül a horror zsánerén kívülre. Lichter egészen pontosan azt mondja: „A poszthorror terminussal tehát épp az a probléma, mint számos filmelméleti fogalommal: túlságosan tágan értelmezhető, de legfőképpen semmi újat nem jelent.” (206.)

Kiemelendő még a Twin Peaks harmadik évadáról szóló szöveg, már csak azért is, mert felmerülhet bennünk a kérdés, hogy az 52 hátborzongató film című könyvbe hogy kerülhetett egy sorozatszezon. A szerző erre frappáns választ ad, azt állítja,

az új évad tizennyolc része sokkal inkább értelmezhető David Lynch életművének összegzéseként,

mintsem egy sorozat folytatásaként. „Mintha nem is egy tévésorozatról lenne szó, hanem egy sokórás installációról, amelyen a művész felvonultatja kedvenc motívumait.” (230.)

Ezeken az inkább elméleti jellegű szövegeken kívül kapunk jó néhány ajánlást is. Lichter Péter az írás, a folyóiratszerkesztés és a tanítás mellett filmezéssel is foglalkozik, kísérleti alkotásait nemzetközi fesztiválokon is vetítik. Ez

a kísérleti filmes érdeklődés pedig érezhető a köteten,

több ilyen jellegű, a klasszikus szabályokat lazábban értelmező alkotás került be a válogatásba. Olyan darabok, melyek minden bizonnyal a nagyközönség számára teljesen ismeretlenek, így azonban kedvet kaphatunk a megismerésükre. Szó esik többek között a tragikusan korán elhunyt, főként zeneszerzőként ismert Jóhann Jóhannsson egyetlen rendezéséről, a Last and First Menről, amely a szerző állítása szerint egy keményvonalas esszé- és kísérleti film. De külön elemzés foglalkozik Jonathan Glazer nem is annyira kísérleti, de kétségtelenül bátor művével, a Születéssel, melynek kapcsán a szerző egészen odáig merészkedik, hogy „egy fájdalmasan alulértékelt remekmű”-nek titulálja a filmet.

Lichter Péter új könyvét tehát a filmekkel elméleti oldalról foglalkozók mellett a rajongók, műkedvelők is bátran kézbe vehetik. A szerző laza, közvetlen, de nem modoros stílusa, a kötet igényes megjelenése (minden fejezetet képanyag illusztrál, emellett a rózsaszín-fekete borító is kifejezetten esztétikus, figyelemfelkeltő) és részletgazdagsága miatt a kiadvány senkinek sem fog csalódást okozni.

Lichter Péter: 52 hátborzongató film – A Psychótól a Fehér éjszakákig, Scolar Kiadó, Budapest, 2021.

A borítóképen a Ragyogás című film egy képkockája látható.